Háttal a cél felé: Dählie-báb ez, vagy valóság?

40 ÉVESEN ÉRT FEL A CSÚCSRA AZ EGYKORI „REPÜLŐ VÖRÖS HAJÚ"

Igazi hollywoodi történet az olasz Eugenio Montié: síelőként kezdte a pályafutását, innen származik a beceneve is, a társak egyszerűen csak „Repülő vörös hajúként" szólították. 1951-ben azonban egy térdsérülés miatt fel kellett hagynia addigi kedvenc sportágával. Síkarrierje véget ért, ugyanakkor a bobos csak ekkor kezdődött, és mint később kiderült, igencsak jót húzott ezzel a kényszerű váltással.

Sokáig nem jött össze Montinak az áhított olimpiai arany: 1956-ban, hazai közönség előtt „csak" két ezüstéremig jutott, míg négy évvel később nem rendezték meg a bobversenyeket, mert a kaliforniai rendezők nem voltak hajlandóak a költséges pálya megépítésére...  1964-ben Innsbruckban nyolc vb-elsőséggel a háta mögött meg kellett elégednie két bronzéremmel, de kivételes sportemberi nagyságról tett tanúbizonyságot. A kettesek versenyében a nagy riválisnak számító (későbbi győztes) brit egységnek meghibásodott a bobja, Monti pedig kisegítette őket alkatrészekkel. Ezért a cselekedetéért 1965-ben elsőként megkapta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság fair play díját, a Pierre de Coubertin-érmet. Negyvenévesen, élete utolsó olimpiáján az „aranyos" befejezés is összejött neki: Grenoble-ben a kettesek és a négyesek küzdelme után is aranyat akasztottak a nyakába.

A KOR NEM AKADÁLY: FIATALON A VILÁG ELŐTT

Míg az olasz Montinak 40 évet kellett várnia az első olimpiai bajnoki aranyára, addig ez többeknek hamarabb, sokkal hamarabb megvalósult. A norvég Sonja Henie már az első, 1924-ben megrendezett havas-jeges olimpián (akkor még téli sporthétnek nevezték) részt vett műkorcsolyában, pedig még csak 11 éves volt. A korabeli beszámolók szerint a szabad programja közben többször is kiment az edzőjéhez a pálya szélére, hogy megkérdezze tőle, éppen melyik elem következik a sorban. Ekkor még az utolsó helyen végzett, de nem adta fel, és mint látni fogjuk, sportága kiemelkedő egyéniségévé vált.

Gyorsan fejlődött, 1926-ban már második volt a vb-n, ezt követően pedig tíz éven keresztül nem talált legyőzőre. 1928-ban St. Moritzban Henie tartalmas, sok ugrásból álló műsorával nem hagyott kétséget a pontozókban, kit hozzanak ki az első helyre, így 15 esztendősen már a világ előtt járt. Ezt követően sorozatban megnyerte a következő két olimpiát is, majd 1936-ban profinak állt. Henie volt a műkorcsolyázás első igazi sztárja, és sokat tett szeretett sportága népszerűsítéséért is – gyakran tűnt fel jeges gálaműsorokban. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy sikerült meghódítania Hollywoodot is; közel tíz filmben szerepelt, és nagy népszerűségnek örvendett az Egyesült Államokban is. 1969-ben, egy Párizsból Oslóba tartó gépen érte a halál, miután hosszú ideig küzdött leukémiával.

Nem Henie volt az egyetlen, aki fiatalon ért fel a csúcsra. Toni Nieminen három hónappal a tizenhetedik születésnapja előtt két elsőséget is begyűjtött síugrásban az 1992-es olimpián. (nagysáncban megnyerte az egyénit és a csapattal is az élen végzett), középsáncon pedig bronzérmet szerzett az év végén a legjobb finn sportolónak is megválasztott Nieminen.

Nagy meglepetést keltett, amikor 1998-ban az akkor 15 éves amerikai Tara Lipinski, aki görkorcsolyával kezdte, majd hatéves korában váltott műkorcsolyára, megelőzte Naganóban a favoritnak számító Michelle Kwant. Lipinski azonban hét triplát is ugrott, és teljesen elhomályosította a döntőben a honfitársnőjét. Nem sokkal a játékok után profinak állt, és négy évig szerepelt a „Sztárok a jégen" produkcióban.

Az eddigieken is túlszárnyal Kim Jun Mi, aki az 1994-es lillehammeri játékokon – igazi unikumként – 13 évesen lett első rövid pályás gyorskorcsolyában a dél-koreai női váltóval. Ezzel még mai is ő számít a legfiatalabb téli olimpiai bajnoknak.

EGY, AKI MINDENT VISZ

Sokan vannak, akik egész életükben küzdenek az aranyért, mégsem jut nekik egy sem. Ehhez mérjük az öt olimpiai arany értékét. Ráadásul egy olimpián! Az összes egyéni számot megnyerve! Ezt a bravúrt vitte véghez az amerikai Eric Heiden 1980-ban, amikor mind az öt aranyat begyűjtötte gyorskorcsolyában, egy életre beírva magát a történelemkönyvekbe. Ezután sem nyugodott meg, új kihívást keresett, amit a kerékpárban talált meg. 1985-ben megnyerte az amerikai bajnokságot, majd egy évvel később elindult a Tour de France-on is, amelyet ugyan nem fejezett be, de így is elmondhatja magáról, hogy két sportágban is letette a névjegyét.

Ha az egy olimpián mutatott kiemelkedő szerepléseket nézzük, akkor mindenképpen szólni kell az osztrák Anton Engelbert „Toni" Sailerről, aki 1956-ban 20 évesen valósággal leiskolázta a mezőnyt. Az olimpia hősének kikiáltott fiatalember az alpesi számokban példátlan mesterhármast vitt véghez. Nem véletlen, hogy sokan csak „kitzbüheli villámként" emlegették. Bár triplázásra később is sor került, Sailer szinte klassziskülönbséggel előzte meg ellenfeleit az addigiaknál nehezebb és hosszabb pályákon. Óriás-műlesiklásban például több mint hat másodpercet vert a második helyezettre, ami azóta is a legnagyobb különbségű győzelmet jelenti. A háromból az egyik aranyat az édesapjának, a másikat az édesanyjának ajándékozta, és csak a harmadikat tartotta meg magának. Hát igen, aki megteheti...

Már utaltam rá, hogy nem volt példa nélküli Sailer triplázása: a francia Jean-Claude Killy szintén megnyerte mindhárom alpesi számot, ráadásul hazai közönség előtt, Granoble-ben tette mindezt 1968-ban. A teljesítménye már közel sem volt olyan meggyőző, mint osztrák elődjéé – a harmadik aranyérméhez például a ködlepellel tarkított műlesiklásban csak osztrák riválisának erősen vitatható kizárásával jutott.

Bár olimpiai bajnokként érkezett a finn Matti Nykänen a Calgaryben rendezett 1988-as olimpiára, mégsem lehetett rá előzetesen számítani, hogy háromszor is nyerni tud a síugrók között. Márpedig ez történt, a két egyéni számban és csapatban is az élen végzett. Mégis vegyes kép alakulhatott ki róla az emberekben, mert azon túl, hogy minden kétséget kizáróan ő az egyik legnagyobb alakja a síugrásnak, sokaknak a botrányai rémlenek fel, ha meghallják a nevét. Sportpályafutása befejeztével többször is ült börtönben, de az alkohollal is meggyűlt a baja. Ám hogy ne csak a negatív dolgairól beszéljünk: miután lerakta a síléceket, popénekesi karrierbe is kezdett, az első albuma ráadásul rögtön aranylemez lett Finnországban, több mint 25 ezer példány fogyott belőle. Hallgassunk is bele a munkásságába: a videón hallható szám az „Elämä on laiffii" nevet viseli, ami magyarra valahogy úgy fordítható, hogy „Az élet klassz".

KORSZAKOS EGYÉNISÉGEK ÉS NAGY ÉREMHALMOZÓK

Viszonylag objektív fogódzót nyújthat az embernek a legnagyobb egyéniségek összegyűjtésekor, ha ránéz a téli olimpiák összesített éremtáblázatára. Az első helyen a norvég Björn Dählie áll, és nem véletlenül, sokan ugyanis őt tartják a legnagyobb téli sportolónak. Nyolc olimpia aranyérmével és összesen tizenkét medáliájával kétségtelenül ő a legeredményesebb a téli mezőnyben. A klasszis sífutó Albertville-ben három arannyal zárta a játékokat, de az észak-európaiak fölénye egyébként is már-már nyomasztó volt a versenyek során. Ez leginkább a váltóban csúcsosodott ki: a befutó Dählie-nek ugyanis  már akkora volt az előnye, hogy végül háttal haladt át a célvonalon... Naganóban szintén három aranyig jutott, de közte is begyűjtött kettőt hazai közönség előtt, a lillehammer-i olimpián. Az északi országok közül is kiemelkedett ekkor Norvégia, melynek versenyzői uralták a férfimezőnyt.

A nőknél az orosz Ljubov Jegorova számít a legeredményesebbnek. 1992-ben és 1994-ben is uralta a sífutószámokat, tíz számból kilencszer a dobogóra állhatott, és hatszor kimondottan neki játszották el a himnuszt. Ezután elment szülni, de visszatérése után 1997-ben ismét felért a csúcsra, Trondheimben megnyerte a negyedik vb-címét. Nem sokkal e siker után tiltott szer használatáért két évre eltiltották, és többé már nem tudta magát visszaküzdeni a korábbi szintre. (Bár a 2002-es olimpián 10 km-en még volt egy ötödik helyezése.)

Csak az összes érem számában marad el tőle Ligyija Szkoblikova gyorskorcsolyázó, Squaw Valley kétszeres bajnoknője, aki 1964-ben ritkán látható sikersorozatot aratott. Váratlanul győzött 500 méteren, annál biztosabban a másik három távon, és összesen hat aranyérmével a 25 éves cseljabinszki pedagógus a téli olimpiák egyik legeredményesebb résztvevője lett.

Egy ilyen cikkből természetesen nem maradhat ki a norvég Ole Einar Björndalen sem, aki öt arany-, három ezüst- és egy bronzérmével a legnagyobb nemesfém-kollekcióval büszkélkedhet a Vancouverbe utazók közül, ráadásul akár utol is érheti a lista élén álló honfitársát, Dählie-t. Persze ehhez kivételes szereplésre lenne szükség a sílövőtől. A Björndalenről szóló külön cikkünket elolvashatja a beharangozó írások között.

Az alpesi síelők közül a két legeredményesebb a norvég Kjetil André Aamodt és a horvát Janica Kostelic: mindketten négy aranyat nyertek eddig. Aamodt 1992-ben – azok után, hogy alig három hónappal az olimpia előtt egy súlyos betegségen esett át, aminek következtében 11 kg-ot fogyott – meg tudta nyerni a szuper óriás-műlesiklást. Sikeréhsége mit sem változott az évek alatt, így 2006-ban (az előző évben visszatérve bokasérüléséből, amelynek következtében kihagyta a 2003–2004-es szezont) ismét megnyerte a szuper G-t, mintegy keretbe foglalva a karrierjét. Kostelic a legsikeresebb női alpesi síelő: az igazi áttörést számára a 2002-es olimpia hozta meg, ahol három alkalommal is felállhatott a dobogó legmagasabb fokára. (Nem mellesleg ez volt a horvátok első olimpiai aranya)

A 2002-es játékokhoz fűződik az is, hogy Georg Hackl német szánkós volt az első, aki ugyanabban a versenyszámban öt egymást követő olimpián érmet tudott szerezni. Ráadásul már korábban is egy szűk csoport tagja lett azzal, hogy 1992 és 1998 közt sorozatban háromszor lett ötkarikás bajnok sportágában.

AMIKOR A SPORTSIKER NEM DOPPINGOL ELÉGGÉ

Negatív „szenzációkkal" is szolgált a téli olimpiák története, ezek közül most két esetet emelnénk ki, amelyek sajnos a doppinggal álltak összefüggésben. Az orosz Larisza Lazutyina kiváló sífutó volt, öt aranyérmet is nyert a játékokon, 1998-ban például az összes női számban felállhatott a dobogóra. Négy évre rá azonban megbukott doppinggal, ami az egész karrierjének is a végét jelentette.

Szintén 2002-ben, és szintén sífutó nevéhez fűződött másik kiemelt esetünk is. A német születésű, de már spanyol színekben versenyző Johann Mühlegg nyert a 20, a 30 és az 50 kilométeres távon is, ám miután tiltott szert találtak a szervezetében, az érmeit vissza kellett adnia. Mühlegg még a büntetése lejárta előtt visszavonult, és önéletrajzi könyvet jelentett meg „Egyedül mindenkivel szemben" címmel.

UTOLSÓKBÓL LESZNEK AZ ELSŐK

De hogy ne egy ilyen lehangoló történettel zárjuk az összeállítást, álljon itt az ausztrál Steven Bradbury esete, aki a rövid pályás gyorskorcsolya 1000 méteres döntőjében nagy szerencsével, az utolsó helyről feljőve szerezte meg az aranyat 2002-ben, miután riválisai mind elestek. Már a negyeddöntőből is csak egy kizárás révén tudott továbblépni, az elődöntőben pedig szintén egy bukás kellett a fináléba kerüléséhez. Az olimpia után nem folytatta tovább a versenyzést, de hát mondhatta, hogy a csúcson kell abbahagyni...

Végezetül még két videóval kedveskedünk olvasóinknak: először, maradva még a korcsolyánál – és látva, milyen partizánakciót hajtottt végre egy hiúz tegnap a sípályán – nem is tűnik annyira vad ötletnek a következő videón látható verseny, ahol egy gyorskorcsolyázó mérte össze a tudását egy jegesmedvével. Ki tudja, hátha még erre is sor kerülhet Vancouverben. Ezután levezetésképpen, és egyben a ráhangolódást szolgálva, látható meg egy kis összeállítás is, amely a kanadai olimpiához készült.