Királyok és kalandorok – a téli olimpiák legnagyobb egyéniségei

AZ ELSŐ SZUPERSZTÁR
Sonja Henie (Norvégia)
(műkorcsolyázó, 1924, 1928, 1932, 1936)

A norvég műkorcsolyázó, Sonja Henie élete önmagában megtöltené ezt az összeállítást – akkor volt szupersztár, amikor még maga a szó sem létezett. Már tizenegy évesen ott volt Chamonix-ban az 1924-es játékokon (felnőtt országos bajnokként), és bár nyolcból nyolcadik lett, a bő ruhában, fekete korcsolyában ügyeskedő, néha iránymutatásért az edzőjéhez kikorizó kislányt már akkor megkedvelte, aki látta. Négy évvel később aztán térd fölött megkötött, fehér bársonyruhában korcsolyázott ki a jégre, akkoriban megbotránkoztató hófehér korcsolyával, elolvasztva a közönség szívét, ráadásul olyan elegancia jellemezte, mintha egyszerre táncolt és szárnyalt volna, miközben korábban csak férfiaktól látott elemeket mutatott be. Természetesen olimpiai bajnok lett, ahogyan 1932-ben és 1936-ban is, miközben 1927 és 1936 között egyhuzamban tíz világbajnokságot nyert, majd amerikai jégrevüket tartott, hollywoodi színésznőnek állt, és az egész világ a lábai előtt hevert.AZ ELSŐ SZUPERSZTÁR
Sonja Henie (Norvégia)
(műkorcsolyázó, 1924, 1928, 1932, 1936)

A norvég műkorcsolyázó, Sonja Henie élete önmagában megtöltené ezt az összeállítást – akkor volt szupersztár, amikor még maga a szó sem létezett. Már tizenegy évesen ott volt Chamonix-ban az 1924-es játékokon (felnőtt országos bajnokként), és bár nyolcból nyolcadik lett, a bő ruhában, fekete korcsolyában ügyeskedő, néha iránymutatásért az edzőjéhez kikorizó kislányt már akkor megkedvelte, aki látta. Négy évvel később aztán térd fölött megkötött, fehér bársonyruhában korcsolyázott ki a jégre, akkoriban megbotránkoztató hófehér korcsolyával, elolvasztva a közönség szívét, ráadásul olyan elegancia jellemezte, mintha egyszerre táncolt és szárnyalt volna, miközben korábban csak férfiaktól látott elemeket mutatott be. Természetesen olimpiai bajnok lett, ahogyan 1932-ben és 1936-ban is, miközben 1927 és 1936 között egyhuzamban tíz világbajnokságot nyert, majd amerikai jégrevüket tartott, hollywoodi színésznőnek állt, és az egész világ a lábai előtt hevert.

A családi vagyonnak hála emellett előkelő körökben forgott, rajongói közé tartozott Adolf Hitler is (akit a berlini játékokon a kűrje előtt egy elegáns karlendítéssel köszöntött, bár utólagos védekezése szerint azt sem tudta, mi az, hogy náci), és számtalan amerikai hírességgel volt viszonya a bokszoló Joe Louistól a színészlegenda Tyrone Powerig. Emellett páratlan üzletasszony is volt: eleve gazdag családból származott, amelyben hétéves korától arra készítették fel, hogy híres műkorcsolyázó lesz: még az iskolából is kivették, helyette legendás korisok és orosz balerinák csiszolgatták a mozgását. Miután pedig befutott, nemcsak versenyzett, hanem bemutatókat is tartott, amelyeken nem ritkán a rendőrségnek kellett féken tartania a tömeget, és nemcsak híressé, hanem még gazdagabbá is vált: a „Norvég jégkirálynő” és a „Fehér hattyú” becenév mellett ő volt „A kis pénzeszsák” is, aki korát megelőzően váltotta dollárszázezrekre a hírnevét – még a saját nevét viselő ruhamárkát is létrehozott. Végül 57 évesen, sokszoros milliomosként hunyt el egy repülő fedélzetén leukémiában. Temetésén a norvég királyi család is megjelent.

SÖTÉT ALAK A KÖDBEN
Jean-Claude Killy (Franciaország)
(alpesi sí, 1964, 1968)

Már 15 évesen kimaradt az iskolából, hogy síversenyző lehessen, és bár már az 1964-es játékokon nagyot dobhatott volna, csak egy ötödik helyre futotta az erejéből – nem kis részben a vérhasnak és a hepatitisznek betudhatóan, amelyeket még a francia hadsereget Algériában szolgálva szedett össze. Négy évre rá azonban már világbajnokként, a sportág uraként érkezett Grenoble-be, és valóban nem lehetett legyőzni – pedig az osztrák Karl Schranznak elvileg sikerült. Killy megnyerte a lesiklást és az óriás-műlesiklást, majd a hatalmas ködben rendezett műlesiklás első futamát is, vagyis közel állt ahhoz, hogy mindhárom számban aranyérmes legyen. A második futamban utána induló Schranz előbb a táv harmadánál feladta a versenyt, mert a ködben egy sötét árnyat látott keresztülmenni a pályán, majd miután az osztrákok kireklamáltak neki egy új futási lehetőséget, 24 századdal gyorsabban ért le, mint Killy, és őt ünnepelték bajnokként. Csakhogy ekkor meg a franciák óvtak, mondván, Schranz már az árny felbukkanása előtt is kihagyott egy kaput, vagyis ki kellett volna zárni, az osztrákok szerint viszont már ez is azért történt, mert megijedt a titokzatos alaktól, aki ráadásul egy francia rendőr lehetett, aki Killyt akarta segíteni azzal, hogy megzavarja a riválist. A franciák szerint ellenben az egész, a köd miatt eleve ellenőrizhetetlen történetet csak maga Schranz találta ki (bár talált három tanút), és végül a versenybizottság nekik adott igazat 3:2 arányban – egy svájci és két francia igennel... Killy ugyanakkor nem csinált ügyet a dologból („Egy arany ide vagy oda, nekem mindegy” – mondta), majd az olimpia után el is ment profinak, megunva az álamatőrség miatt huzakodást az olimpiai szervezetekkel, később pedig volt autóversenyző és az 1992-es téli olimpia szervezőbizottságának elnöke is.

CSODA A JÉGEN
Az amerikai hokiválogatott
(jégkorong, 1980)

Az Egyesült Államokban azt tartják minden idők legnagyobb sportpillanatának, amikor a legendás kommentátor, Al Michaels visszaszámol a Lake Placid-i olimpia szovjet-amerikai hokimeccsének végén: „Már csak öt másodperc! Hisznek önök a csodákban? IGEN!” – és annál a 4–3-as amerikai győzelemnél kevés esemény áll közelebb a csodához. A szovjetek nyerték meg a megelőző négy olimpiát, 29 meccsből csak egyet elveszítve, Tretyjakkal, Harlamovval, Krutovval, Fetyiszovval, Makarovval felállva 1980-ban – olyan hokilegendákkal, akiknek le sem kell írni a keresztnevét. Az amerikaiak eközben csak amatőr hokisokat küldhettek csatába, Herb Brooks edző 21 éves átlagéletkorú csapata gyakorlatilag egyetemistákból állt, akiket a tréner kegyetlen kiképzésnek vetett alá, hogy fel tudják venni a versenyt a szovjetekkel. Így is történt: a harmadik harmadban még 3–2-re vezetett a Vörös Hadsereg, de az amerikaiak fordítani tudtak, a meglepett ellenfél pedig már hiába hajtott az egyenlítésért.

Az Egyesült Államok amatőr csapata a hazai közönség tombolása mellett legyőzte a legyőzhetetlen Szovjetuniót, ráadásul a hidegháború, a szovjet-amerikai ellentét csúcspontján. Az amerikaiak egyébként nem ezzel a győzelemmel lettek olimpiai bajnokok, merthogy a hokitornát ekkortájt körmérkőzéses rendszerben rendezték, hanem a következő, a finnek elleni 4–2-es diadallal, 2–1-es hátrányból fordítva a harmadik harmadban. Az utolsó szünetben Brooks edző csak annyit mondott nekik: „Ha most kikaptok, azt a kurva sírotokig magatokkal cipelitek majd.” Nyertek – és a csapatkapitány, a szovjetek elleni győztes gólt szerző Mike Eruzione például sosem játszott többet rendes meccset, mondván, ennél többet úgysem érhet el.

 

ORVOSILAG LEHETETLEN
Eric Heiden (Egyesült Államok)
(gyorskorcsolya, 1980)

„Nem tudom, hogyan sikerült – orvosilag eléggé lehetetlen” – mondta egyszer egy orvos Eric Heidenről, és hát van benne valami: az amerikai gyorskorcsolyázó kilenc nap leforgása alatt mind az öt távon, 500, 1000, 1500, 5000 és 10000 méteren is olimpiai bajnok lett Lake Placidben. Ez nem abban az értelemben páratlan teljesítmény, hogy senki sem ismételte meg, hanem hogy megpróbálni sem szokták, hiszen egészen más terhelést jelent egy jó félperces roham a jégen, mint egy negyedórás körözés. De a 21 éves wisconsini legényt, aki egyébként inkább jégkorongozni szeretett, senki sem beszélte le a tervéről: a gyorskorcsolyának nem voltak hagyományai arrafelé, így nem volt, aki beleszóljon a dolgába. A legjobban egyébként tízezres világrekordján lepődött meg, már csak azért is, mert előző este még kint volt a szovjet-amerikai hokimeccsen, és úgy felizgatta magát, hogy másnap elaludt, és csak néhány szelet kenyeret magába hajítva rohant ki a jégpályára – így is nyert. De szerényen fogadta a sikert, mondván, az aranyérmekkel amúgy sincs mit kezdeni, legfeljebb eladni lehet őket, és inkább átment kerékpárosnak, majd megszerezte az orvosi diplomát, és azóta is büszkén praktizál, a páratlan teljesítményéről pedig nem beszél sokat. Elvégre orvosilag eléggé lehetetlen – merthogy a fenti apróságot Eric Heiden mondta saját magáról.

A MEXIKÓI HERCEG
Hubertus von Hohenlohe (Mexikó)
(alpesi sí, 1984-2014)

Ugye nyilvánvaló, hogy Mexikó alpesisí-életének emblematikus alakját csak Hubertus Rudolph von Fürstenberg-von Hohenlohe-Langenburg hercegnek hívhatják? A valóban mexikói születésű herceg (aki annak köszönheti állampolgárságát, hogy apja egy ottani Volkswagen-gyár első embere volt, egyik nagyanyja pedig félig mexikói, és a nemesi család mindig szeretett volna egy mexikói sarjat) Spanyolországban, majd Ausztriában nevelkedett, és 1981-ben alapította meg a mexikói síszövetséget – saját magának. Nem minden alap nélkül, mert az átlagnál jobb síző egyébként.

Indult 17 világbajnokságon, emellett első olimpiáján, még 1984-ben 26., négy évre rá 30. lett műlesiklásban, 1992-ből van egy 38., 1994-ből egy 48. helye lesiklásban. Ráadásul 2010-ben, 51 évesen visszatért az ötkarikás lejtőkre, és szerzett egy 46. és egy 78. helyett műlesiklásban és óriás-műlesiklásban, effektíve megelőzve más versenyzőket – nem rossz egy öreg világfi hercegtől, aki emellett gyalázatos popzenész, de egész jó fotós és képzőművész is! Sajnos 2014-ben már kiesett műlesiklásban, Pjongcsangba pedig nem jutott ki – hiányozni fog.

A TÖKÉLETES TÁNCOS PÁR
Jayne Torvill és Christopher Dean (Nagy-Britannia)
(műkorcsolya, 1980, 1984, 1994)

Nagy-Britannia legnagyobb sztárjainak kűrjét pályájuk csúcsán 24 millióan nézték a brit tévében, és sosem feledték, amit láttak: a varázslatos jégtánckettős az 1984-es szarajevói játékokon Ravel Bolerójának zenéjére mutatta be a tökéletes gyakorlatot, minden bírótól maximális 6.0-s pontszámot kapva a művészi hatásra, és a technikai kivitelezést is csak néhány 5.9 rontotta le – hát persze hogy aranyat nyertek!

Persze a könyvelő Torvill és a rendőr Dean akkor már az 1980-as világbajnokság óta az összes versenyén győzött, úgyhogy Szarajevó után tíz évre profinak is állt, hatalmas sikerrel. De a lillehammeri játékokon, 1994-ben ismét elindultak, és 36 évesen bronzérmesek lettek.

 

JÉG VELÜK
A jamaicai bobcsapat
(bob, 1988)

Ugyan a Jég veled! című, az eredeti történetet kiszínező és átdramatizáló filmmel vonultak be a populáris kultúrába, de tény, hogy az 1988-as calgaryi olimpián felbukkanó jamaicai bobcsapaté jó történet. És alig reklámszagú: az ötlet egy amerikai üzletember fejében fogant meg, aki a jamaicai turisztikai hivatallal karöltve finanszírozta az ország hadseregéből toborzott négy önkéntes felkészítését.

Calgaryban aztán egyikük három nappal a verseny előtt megsérült, és az egyik csapattárs épp ott lévő testvére ugrott be, aki még sosem ült bobban addig... A mókás történetre (meleg égövi, vicces-laza legények egy téli sportban!) persze az amerikai média is felfigyelt, és a jamaicaiakból sztárok lettek – ha pedig az utolsó futamban nem borulnak fel, még nem is zártak volna feltétlenül az utolsó helyen.

EDDIE, A SAS
Michael „Eddie” Edwards (Nagy-Britannia)
(síugrás, 1988)

Van annak valami bája, hogy egy rövidlátó kőműves arra költi a saját pénzét, hogy kijusson az olimpiára egy olyan sportágban, amelyre teljesen alkalmatlan, már csak a testméretei miatt is. Mivel azonban Michael Edwards nem volt elég jó lesikló, úgy döntött, síugró lesz, hiába nem elég kis termetű ehhez. Kölcsöncuccban kezdett gyakorolni (hat pár zoknit vett, hogy jó legyen rá a bakancs), és kitartása meghozta a gyümölcsét: egy finnországi elmegyógyintézetben (ott volt ingyen szállása) tudta meg, hogy a legjobb (mellesleg egyetlen élő) brit síugróként kint lesz az 1988-as olimpián.

A komikusan bajuszos, a síszemüveg alatt egy hagyományosat is hordó figura persze egyből népszerű lett (meg nyilván utolsó is, hiszen a nagysáncon 71 métert ugrott, amúgy nem vállalhatatlan technikával, amikor a győztes Matti Nykänen csaknem 120-at), és bár utána egy sikeres sajtóturnét is lehozott, a szabályokat úgy megszigorították miatta, hogy a következő két olimpiára már hiába próbált kijutni.

 

CSODAGYEREK
Toni Nieminen (Finnország)
(síugrás, 1992)

Csodagyerek volt, és az is maradt: a finn síugró, Toni Nieminen 16 évesen minden idők legfiatalabb férfi olimpiai bajnoka lett, amikor a csapatversenyben és a nagysáncon is megszerezte az aranyérmet (a kisebbiken meg harmadik lett). Az élete első felnőtt versenyszezonjában induló kissrác már az azóta elterjedt technikával, léceit V-alakban tartva ugrott, miközben a mezőnyből a legtöbben még párhuzamos lécekkel repültek. (Aligha véletlen, hogy hasonlóan ugró osztrák Martin Höllwarth három ezüstöt nyert Albertville-ben – ő meg 17 éves volt akkor.)

Ahogy azonban a riválisok felzárkóztak a technikájához, Nieminen már nem tudta megismételni korábbi sikereit, az olimpiai aranya után egy hónap alatt még nyert négy világkupaversenyt, majd a következő 12 évben, visszavonulásáig már csak egyet. És azóta sem találta meg a helyét, tavaly egy jótékony ismeretlennek kellett kiváltania minden idők második legeredményesebb finn ugrójának a zálogházba tett olimpiai érmeit. Nieminen volt emellett az első síugró, aki 200 méter fölé repült: 1994-ben a planicai óriássáncon ugrott 203 méterre. Jellemző módon egyetlen napig volt az övé a rekord.

A HIBÁTLAN HŐS
Björn Daehlie (Norvégia)
(sífutás, 1992, 1994, 1998)

Norvégia egyik legnagyobb hőse minden idők második legsikeresebb téli olimpikonja nyolc arany- és négy ezüstéremmel. 1988-ban még csak figyelni és tanulni ment ki első olimpiájára, de a következő hármon sorra nyerte az érmeket. Még az ezüstjei és élményszámba mentek (a lillehammeri csapatversenyben, saját közönsége előtt sprintelte le az olasz Silvio Fauner), a parádés győzelmei pedig még inkább. Az egy dolog, hogy élete bevallottan legnehezebb futásán, az 1998-as 50 km-es versenyen alig nyolc másodperccel nyert, majd összeesett a célban, de a 10 km-es aranya után húsz percet csúszott az eredményhirdetés, mert bevárta újdonsült barátját, a tökutolsó Phillip Boit kenyai versenyzőt, aki „megérdemelte a biztatást”, és aki később Daehlie-ről nevezte el a gyermekét is.

Hősünk pályafutásának egy szerencsétlen görsíbaleset utáni hátsérülés utóhatásai vetettek véget, pedig 34 évesen még megcélozta ötödik olimpiáját: 2001 márciusi visszavonulása szinte nemzeti gyásznap volt. Azóta sikeres üzletember saját sportmárkával és ingatlanbefektetésekkel, emellett gyakori tévészereplő és jótékonykodó emberbarát is.

EGY ÜTÉS A TÉRDRE
Tonya Harding, Nancy Kerrigan (Egyesült Államok)
(műkorcsolya, 1994)

Ebben a történetben mindenki áldozat valahol. Leginkább persze Nancy Kerrigan, akit az 1994-es lillehammeri játékok előtti amerikai bajnokságra készültében támadtak meg egy teleszkópos bottal. Mint kiderült, a támadó Kerrigan térdét akarta eltörni (de csak zúzódásokat okozott), erre bérelte fel ugyanis a rivális korcsolyázó, Tonya Harding exférje és egy úgymond jóakaró védelmezője – mindhármukat elítélték végül. Az olimpián, amelyen az amerikai sajtó sosem látott felhajtást rendezett kettejük körül, Kerrigan (vitatott módon csak) ezüstérmes, Harding pedig nyolcadik lett, majd az előbbi profinak állt, az utóbbi pedig többé nem versenyezhetett. A szeretet nélküli családban felnövő, lelkileg sérült Harding ugyan azóta is fenntartja, hogy előzetesen nem tudott a támadás tervéről, és bántalmazó exférjének áldozata lett (amúgy a derék ember még a nászéjszakai videójukat is eladta egy pletykalapnak), de a nyomozás hátráltatása miatt felfüggesztett börtönt és súlyos pénzbüntetést kapott, a sportágban pedig örökre nemkívánatos személy lett, aki azóta is hiába keresi a helyét az életben. Volt már bokszoló, megélhetési celeb, hegesztő, eladó, most épp ács és festő.

 

AZ IGAZI TERMINÁTOR
Hermann Maier (Ausztria)
(alpesi sí, 1998, 2006)

Ahhoz képest, hogy 15 éves korában hazazavarták a schladmingi síakadémiáról, és elment téglát rakni, Hermann Maier elég szép karriert futott be, de hát tényleg a kitartás volt a legerősebb oldala. Élete első olimpiáján, Naganóban lesiklásban horrorisztikusat esett, a fején landolt, majd többször átpördülve, két kerítést átszakítva állt meg – napokkal később a szuper óriás- és az óriás-műlesiklást is megnyerte.

Egyből világszerte megismerték, elpusztíthatatlansága miatt megkapta a Herminator becenevet, és még amerikai tévéshow-kban is szerepelt, az egyikben magával az eredeti Terminátorral, honfitársával, Arnold Schwarzeneggerrel. Legendája csak tovább növekedett, amikor 2001-ben csaknem halálos kimenetelű motorbalesetet szenvedett, jobb lábát térdtől lefelé kis híján amputálni kellett, ám helyette egy titániumrudat építettek bele, amitől még terminátorosabb lett. Másfél évvel később Maier visszatért, szinte azonnal megnyerte a történelmi kitzbüheli világkupaversenyt, majd 2004-ben az összetett világkupát is. És még a 2006-os torinói olimpián is szerzett egy ezüstöt és egy bronzot.

VÉR, CSIGOLYÁK, BUKÁSOK
Steven Bradbury (Ausztrália)
(rövid pályás gyorskorcsolya, 1994, 1998, 2002)

Már az gyanús lehetett volna, hogy Stephen Bradbury 1994-ben az ausztrál rövid pályás gyorskorcsolya-válogatottal lett olimpiai bronzérmes, amelynek első számú taktikai fortélya az volt, hogy az esésekkel tarkított sportágban egyáltalán talpon maradjon – maga Bradbury ellenben éremesélyesként mindkét távon kiesett. Néhány hónappal később egy világkupaversenyen úgy bukott, hogy közben egy korcsolya átvágta mind a négy combizmát és az ereit, amelyekből 200-as pulzus mellett spriccelt ki négy liter vér. Hősünk 111 öltéssel és 18 hónappal később tért vissza, de az 1998-as olimpia nem sikerült neki, ráadásul 2000-ben egy újabb bukásnál két nyakcsigolyája tört el – az orvosok csavarokkal és rudakkal stabilizálták a fejét, és azt mondták, sosem versenyezhet. Ő azonban folytatta, mert elégtételt akart a korábbi bukásokért, és végül Salt Lake Cityben 1000 méteren meg is kapta az élettől. A középfutamban ugyan összesorsolták a sportági legenda Apolo Anton Ohnóval és a kanadai világbajnok Marc Gagnonnal, akik meg is előzték, de az utóbbit később kizárták, így Bradbury bejutott az elődöntőbe. Mivel tudta, hogy 28 évesen, a második legidősebb versenyzőként egy nap alatt négy futamon nem fogja állni a versenyt a legjobbakkal, csak arra figyelt, nehogy bukásba keveredjen, lazán korizott a nyomakodó többiek mögött, akik mindhárman el is estek, ő meg döntőbe jutott. Ott aztán maradt a bevált taktikánál, így csak tizenöt méteres távolságból nézte, ahogy az utolsó kanyarban mindenki borít mindenkit, és felemelt karral bekorizott a célba – aranyérmesként. „De úgy érzem, nem a döntő másfél percéért kapom ezt az érmet, sokkal inkább azért, amin az elmúlt tíz évben átmentem” – mondta utóbb, és teljesen igaza volt.

 

MINDEN IDŐK LEGJOBBJA
Ole Einar Björndalen (Norvégia)
(sílövészet, 1994, 1998, 2002, 2006, 2010, 2014)

Minden idők legeredményesebb olimpikonja egy norvég falucska gazdálkodójának kicsit bogaras gyermeke, aki kiskorában lőgyakorlat közben keresztüllőtte anyja száradni kirakott melltartóját, imád porszívózni, csak szájöblítésre használja az alkoholt, betegesen retteg a baktériumoktól (ha bárkivel kezet fog, azonnal kapja elő a fertőtlenítő folyadékot), szokása parázson járni és alpesi utakon száguldozni. Mellesleg 2002-ben, Salt Lake Cityben példátlan módon megnyerte mind a négy versenyszámot (addigra már olimpiai bajnok volt Naganóból), meg balkézről volt egy ötödik helye sífutásban. Torinóban egy két hónappal korábbi kegyetlen megfázást és nyolc napi ágymeleget nyögött, így be kellett érnie két ezüsttel és egy bronzzal, legnagyobb bravúrjáért pedig érmet sem kapott: a gyalázatosan teljesítő váltót hozta be hihetetlen sprinttel a tizedik helyről ötödiknek. Vancouverben már leszálló ágban volt (ez nála egy arany és egy bronz), Szocsiban pedig már senki sem várt tőle semmit. Akkor már négy éve nem állt vb-dobogón egyéni számban, és Oroszországba is azzal érkezett, hogy csak akar még egy tökéletes futást, érjen az bármit. Nos, kezdésnek egy sprintaranyat ért („Négy év munkája van ebben” – mondta utána), majd Björndalen győzött a váltóval is, ezzel 8 arany-, 4 ezüst- és egy bronzéremmel, honfitársát és barátját, Björn Daehlie-t megelőzve lett a történelem legeredményesebb téli olimpikonja.