Rp. gyorskorcsolya: visszavonul az olimpiai bajnok Knoch Viktor

– Meghozta a döntését.
– Igen, meg. Ha reálisan nézzük, a pályafutásomba még egy olimpia beleférne, viszont már így is több az enyém, mint egy átlagos karrier, hiszen tizenhat évesen már ott voltam Torinóban. Fizikailag nem lenne olyan nagy akadálya a folytatásnak, inkább mentálisan fáradtam el: nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék mindig száz százalékot nyújtani, és anélkül nem tudnék bekerülni a magyar válogatottba.

– Vagyis visszavonul. Az olimpiai aranyérem után is így gondolkozott, vagy kellett a döntéshez ez az egy év?
– Azt már az olimpia előtt megbeszéltem a szövetség vezetőivel, hogy ha folytatom, akkor sem versenyzek egy évig, vagyis ez nem egy Pjongcsang után kitalált forgatókönyv volt. Egyébként a győzelem után azt éreztem, inkább befejezném, utána viszont voltak olyan időszakok, amikor a folytatással kacérkodtam. Ám mindig oda jutottam, hogy ha a teljes képet nézem, van kedvem korizni, viszont minél jobban lebontottam a nagy egységet részekre, vagyis a nyári felkészülésre, az edzőtáborra, egy hétre, egy napra, egy edzésre, egy menetre, egy kanyarra, annál kevésbé hiányzott.

– Nehéz volt kimondania, hogy nem folytatja?
– Nem gondoltam volna, hogy érzelmileg úgy megfog az a nap, pedig úgy történt... Hiába éreztem, hogy már nem fűlik a fogam az egészhez, kimondani nehéz volt. Otthon, amikor megbeszéltem a feleségemmel, még egészen más volt minden, ám amikor bementem a szövetségbe, és a vezetőkkel is közöltem a döntésemet – az fogott meg igazán.

– Teljes a pályafutása?
– Egy Európa-bajnoki aranyérem hiányzik belőle. Ez volt az a cím, amelyhez annyira közel voltam és olyan sokáig... Tizenhét évesen ezüstérmes voltam az Eb-n ezerötszáz méteren, és nem voltam messze az aranytól sem, másodikok voltunk a váltóval is, vagyis az Eb-cím elég régóta elérhető közelségben volt, mégsem sikerült. Hogy vb-aranyam nincs, azt nem érzem akkora veszteségnek, hiszen a világbajnoki cím megszerzésének csak az elmúlt években lett realitása.

– Van viszont egy olimpiai aranyérme.
– Ettől lett igazán kerek a pályafutásom. Sokan mondták, hogy az arany után biztosan folytatom, de talán valamivel könnyebb ilyen siker után befejezni – ha nem sikerül Pjongcsang, talán dacból azt mondja az ember, folytatni kell. Mert például még hiányzik egy Eb-cím a gyűjteményéből...

– Jövőre Debrecenben lesz a kontinensviadal.
– Az a baj, hogy ha ez négy éve történik, és akkor azt mondom, elkorizgatok még, beleadom az erőm nyolcvan százalékát, az elég lett volna arra, hogy stabilan váltótag legyek, még talán arra is, hogy egyénit fussak egy Eb-n, de ez ma már nem elég. Olyan erős lett a válogatott, hogy itt a száz százalék sem biztos, hogy elég a csapatba kerüléshez.

– Kimondta, hogy befejezi – a pályafutása során volt annyira mélyen, hogy eszébe jutott, visszavonul?
– Olyan mélyen sosem voltam, hogy befejezzem, olyan viszont volt, hogy azon gondolkodtam, elmegyek máshová korizni. Főleg a vancouveri olimpiát követő két év volt nagyon nehéz, gyakorlatilag ment a kukába. A válogatottnak nem volt edzés, előfordult, hogy úgy edzettünk, hogy a Gyakorló Jégcsarnokban tízcentis víz volt a pályán. Abbahagyni ekkor sem akartam, gőg és dac viszont volt bennem, azt éreztem, jobb vagyok annál, mint ahol tartok – ha változnának itthon a körülmények, ott lehetnék a legjobbak között. Ebben végig szentül hittem, volt is alapja, hiszen juniorként a legjobb európaiak között voltam, és később be is bizonyosodott, hogy nem véletlenül gondoltam úgy, hiszen miután itthon is megkaptuk azokat a lehetőségeket és támogatásokat, amelyeket a külföldiek már korábban, miután itthon is megfelelő körülmények és feltételek mellett dolgozhattunk, képes voltam egy nagy ugrásra. Huszonnégy évesen fejlődtem akkorát, amekkorát normál esetben 19–21 évesen kellett volna.

– Bántja, hogy csak a pályafutása vége felé jött el itthon a Kánaán?
– Nem. Ebben is van szép, hiszen belülről láttam felnőni a sportágat, észleltem minden változást, és ez keveseknek adatik meg. Szép pályafutásom volt. Egyszer megkérdezték tőlem, hogyhogy nem züllöttem el, ha ilyen korán Budapestre kerültem egyedül. Merthogy ez is előfordulhatott volna, de mégse, hiszen már akkor is csak a sportra összpontosítottam, fel sem vetődött bennem, hogy edzés helyett bulizni menjek. Nyilván sok minden kimaradt az életemből, ám a sport kárpótolt. Nincs bennem hiányérzet.