„Ez az Iván a jég hátán is megél” – a Ruttkaik

A Sankt Moritz-i téli olimpián jégre lépő magyar gyorskorcsolyázók, jobbról a második Ruttkai Iván, a bal szélen Kimmerling József (Fotó: Képes Sportlap)

Színházi család a miénk, így aztán nem csupán a ház mögötti rétre csaptak ki, hogy ne legyek útban otthon, hanem meglehetősen gyakran színházba is.

Leginkább a Vígbe, ahol apám igazgatóhelyettes volt. A hatvanas évek elején, karácsony másnapjának délutánján is ott ültem. Heltai Jenő remeke, A néma levente ment, Benedek Árpád rendezése mindmáig klasszikus, nekem mindenképpen. Ruttkai Éva miatt. Ziliája kisgyerekként is bennem maradt, a két sor, amelyet az álruhában lévő, Setét Lajos hóhérként megjelenő lovagnak, Agárdi Péternek (Szakáts Miklós) mond („Történeted valóban megható, // Nagyon sajnállak, kedves, jó bakó.”) azonnal belém ragadt, a hangsúlyokkal együtt.

Az előadás után a társalgóban ültem, vártam, hogy apám végezzen a dolgával, s közben csodálattal néztem Ruttkai Évát. Akkor pedig köpni-nyelni nem tudtam, amikor megjött apám, és bemutatott neki. Illúzióim nem csorbultak, hiszen, miközben megsimogatta a fejemet, nem követte a kor szokásait, elmaradt a „Mi leszel, ha nagy leszel?” Miközben váltottak néhány szót, apám lehalkította a hangját, úgy kérdezte: „Az Ivánnal mi van?” Hallottam, hogy minden rendben vele, jól érzi magát Svédországban.

Hazafelé menet persze megkérdeztem, ki az az Iván, így tudtam meg, hogy Ruttkai Évának két bátyja van, a szintén színész és ráadásként rendező Ottó, valamint Iván. Aki – magyarázta apám – remek sportoló is volt.

Később, jóval később, amikor a színházban megismerkedtem Ruttkai Ivánnal, neki volt kérdése: „Mit sportolsz?” Röviden mesélt arról, hogy ő milyen remek versenyző volt, gyorskorcsolya meg foci, de nem igazán vettem komolyan, a „nénik” és a „bácsik” mindig ilyesmit magyarázgattak, amikor megtudták, hogy úszom.

Aztán jó néhány újabb esztendő elteltével, a régi újságok lapozgatása közben kiderült, hogy Ruttkai Iván nem túlzott, valóban kiváló sportoló volt. És rendre szívesen mesélt róla.

Arról például, hogy gyerekként Évával a Budapesti Korcsolyázó Egylet színeiben párosban versenyeztek. Miközben már a színház is befogadta őket, Lakner bácsi legendás gyermekszínházában játszottak, s gyerekszerepekben feltűntek a budapesti színpadokon is, de Ottó sem maradt el testvéreitől, az Operaház kórusában énekelt. Ivánról 1937-ben, a Magyar Színház bemutatója (Maso de la Roche: A 101 éves asszony) után így írt a Színházi életben Bethlen Margit grófnő: „A kis Ruttkay pedig oly kedves és természetes gyerek, hogy csodálkozom a nagymamán (Vaszary Piroska), hogy valamit legalább nem hagyott neki örökbe.” A fellépések azért is fontosak voltak, mert az értük kapott pengőknek igencsak helyük volt a szűkös háztartásban.

Iván gyorskorcsolyában valóban sokra vitte, olimpikon lett, az 1948-as Sankt Moritz-i téli játékokon 10 000 méteren 15. lett, 5000 méteren 13., 1500 méteren pedig 10., ami a második legjobb téli olimpiai eredményünk a sportágban, legalábbis ha Hunyady Emese osztrák színekben szerzett arany- és ezüstérmét (1994, Lillehammer) nem vesszük figyelembe. Ezzel együtt természetesen a tízezren negyedik világklasszis, Pajor Kornél (1949-ben világbajnok, Európa-bajnoki 3., világcsúcstartó) volt előtérben.

Ruttkainak meg kellett küzdenie az indulásért, Fortuna is mellé állt, de ő élt a lehetőséggel. Egy bécsi nemzetközi versenyen megnyerte az ifik viadalát, amikor kiderült, hogy Pajor sérülése miatt a felnőtteknél is rajthoz kell állnia – váltóban. Állt a víz a pályán – mesélte –, ő hatalmasat bukott, ám ettől kifejezetten dühbe gurult, s megverte a menőket.

Viszont felfigyeltek rá. A Reggel című lap 1948 januárjában azt írta, hogy „a most feltűnt gyorskorcsolyázó tehetség, Ruttkay Iván szombati 5000 m-es győzelme után vasárnap 1500-on is legyőzte Pajort. (...) Az összesített versenyben csak minimális pontdifferenciával nyerte a bajnokságot Pajor Kornél Ruttkay előtt, harmadik Elekfi Ákos lett”.

Edzője, Kimmerling József így vélte: „Ruttkay rendkívül tehetséges. Ha nem száll a fejébe a dicsőség és továbbra is szorgalmas marad, igen nagy jövő áll előtte. Ami a legérdekesebb, a stílusa. Nem lehet nála látni, hogy gyorsan vagy lassan fut-e a jégen, egyáltalán nem erőlködik. Csak, amikor a stopperórát megnézzük, akkor derül ki, hogy milyen hatalmas sebességgel futott.”

Ismerve a kor ellátási viszonyait, jelentősége van az írás utolsó mondatának is: „Ruttkay elutazása előtt egyesületétől külön kosztot is kapott, mert a szakértők szerint még 4-5 kilót kell híznia, hogy jobb erőnlétben legyen.”

Aztán egy évvel később, egy svédországi verseny után – korabeli kifejezéssel élve – disszidált. Svédországban maradt, volt betanított munkás, autószerelő, korcsolyaedző, majd grafikus lett. Hogy aztán 1955-ben hazajöjjön. A Népsport megkérdezte, miért, a válasz: „Ha valaki kilép hazája határán, egy pillanat alatt hontalanná, idegenné válik. Mehet bárhogy a sora külföldön. Élhet jól, lehet sok pénze, jó állása, befogadhatják maguk közé az emberek, mégis mindig idegen marad közöttük. (...) Egyszer aztán megtudtam, hogy a magyar állam megbocsát hűtlen fiainak. Siettem a magyar követségre.”

Nem biztos, hogy így is gondolta, de tudta, mit kell mondania. Itthon újra színpadra lépett, filmszerepeket is kapott. Talán legbüszkébb a Mese a 12 találatról (bemutató: 1957, rendezte: Makk Károly) című filmbeli alakítására volt. Tihanyi II-t játszotta, s a szerepe szerint az ellenfél kapusának (Garas Dezső) úgy kellett gólt lőnie, hogy a labda épphogy beférjen a pipába. Az esetről így beszélt: „Nem bízott bennem Makk Károly, ezért ott állt mögöttem Bozsik Cucu is. Amikor kimondták, hogy csapó, és elkezdett berregni a felvevőgép, én belőttem a bal felső sarokba a labdát. Aztán újra megismételtették, és én újra belőttem a felső sarokba. »Egy srácnak, aki a grundon nőtt fel, ez semmiség...« – jegyeztem meg hanyag eleganciával. Makk Károly, de még Bozsik Cucu is elismerően bólogatott.”

A filmet 1956-ban forgatták, ő pedig a forradalom után visszatért Svédországba. Évekig nem kapott vízumot, ám aztán haza-hazajött. Jó kedélyű ember volt, azzal jellemezte magát, amit Latinovits Zoltán mondott róla: „Ez az Iván a jég hátán is megél.”

És látszott, hogy büszke is rá.