Jászapáti Petra a téli után a nyári olimpián is elgondolkodott

– Pengén állt először stabilan, vagy a kis biciklin gurult ügyesen?
– Biciklivel kezdtem, három-négy éves koromból van is egy emlékképem róla. Édesapám úgy tanított meg bringázni, hogy a partvist a kerékpár hátuljához rögzítette, és azt megfogva szaladt mellettem, így segítve az egyensúlyozást. Amikor a társasházunk hosszú udvarán először egyenesen végig tudtam menni, felüvöltöttem az erkélyre anyukámnak, hogy nézze, milyen ügyes vagyok.

– Miként a gyerekkori fotója kapcsán említette: sok mindent kipróbált. A görkorcsolya adta magát, de mi volt a terve a hegedűvel?
– Nagy terveim nem lehettek, miután nem voltam tehetséges. Nincs túl jó hallásom, és azt sem kérték gyakran, hogy énekeljek. Mindenesetre öt-hat évig így is zenéltem. Aztán, amikor felső tagozatos lettem, döntenem kellett, és korcsolyázás kedvéért minden mással felhagytam.

– És az aszfaltcsíkon gurulásból hogyan lett jégen száguldás?
– Szegeden az óvodánknak nagy udvara volt, ott kezdtek bennünket görkorcsolyázni tanítani az egyik egyesület edzői. Anyukám szerette volna, hogy a jégen is elboldoguljak, ezért az általános iskola elkezdésével együtt beírattak egy klubba, ahová három-négy évig párhuzamosan jártam jégkorizni és görkorizni. Aztán szóltak, hogy illene választani; a görkori egyébként is a hosszú pályás gyorskorcsolyával van párban, és én döntöttem: a rövid pályás változatot választom. Kétezernyolc-kétezerkilenc táján jártunk, akkoriban már szép eredményei voltak a magyar rövid pályás versenyzőknek, Huszár Erikának, Heidum Bernadettnek és Lajtos Szandrának. Szandi ráadásul viszonylag sokat járt haza Szegedre, így vele testközelből is találkozhattam. Fiatalon megfogalmazódott bennem, hogy őket követve én is olimpián szeretnék versenyezni.

– A jelek szerint amikor véghez viszi egy tervét, álmodik egy másikat. Milyen indíttatásból pattant nyeregbe, hogy aztán tavaly ősszel a pályakerékpáros országos bajnokságon három aranyérmet is nyerjen?
– A kerékpár nem teljesen idegen terep, juniorkoromban rendszeresen jártunk biciklis edzőtáborokba. Aztán ez később abbamaradt. Két éve azonban elkezdtünk közúton biciklizni a válogatottal, gyors résztávokat kellett tekernünk éppen itt, a Margitszigeten. Azután, hogy az egyik edzésen a Margit híd lábánál egy busszal ütköztünk, a BVSC-Zugló kerékpárszakosztályának vezetője, Pataki Ibolya megkérdezte a válogatott edzőjét, Bánhidi Ákost, miért nem megyünk a Millenáris Velodromra, ahol biztonságos környezetben tudunk intervalledzéseket végezni. Így kerültünk oda, s ha már ott voltunk, megkérdeztem, kipróbálhatom-e a pályakerékpárt. Akkor már jócskán benne voltunk a koronavírus-járványban, sorra halasztották el a versenyeinket, s gondoltam egyet, megméretem magam a szeptemberi ob-n.

– S ha már odaállt, meglepte magát a 200 és az 500 méteres időfutamban, valamint a csapatversenyben aratott győzelmével.
– Egyébiránt tényleg meglepett. Nem a győzelem hajtott, azért indultam el, mert akkor már fél éve nem versenyeztem, és szerettem volna újra versenyszituációt átélni; gyakorolni a felkészülést, a koncentrációt, a versenynapokon megszokott módon étkezni és szokni a megméretéssel járó adrenalint. Ez adta a motivációt.

– A jövőben is indul majd versenyeken? A téli mellett esetleg kipipálhatná a nyári játékokat is.
– Eljátszottam a gondolattal. Megnéztem, hogyan lehet pályakerékpárban kvalifikálni az olimpiára. Elég bonyolult a rendszer, ráadásul épp most változik. De nem hiszem, hogy lenne erőm felkészülni egy ilyen nagy feladatra, a biciklizés megmarad kiegészítő sportnak.

– Egy szóban mi a leginkább vonzó a rövid pályás gyorskorcsolyában és a kerékpározásban?
– A gyorsaság. A sebesség.

– Mennyi a rekordja a jégen?
– Talán ötven kilométer per óra körül.

– A végsebessége két keréken?
– Bringával mentem már a pályán hetvennel kismotor mögött.

– A bringóhintóét – amelyen stábunkkal kerekezett a fotózás helyszínei között – 5 km/órában maximálják.
– Egyébként ez volt az első alkalom, hogy kipróbáltam.

– Azután, hogy – éppen egy évvel ezelőtt – a 26-os busszal ütköztek kerékpárral, érthető, hogy nem a Margitszigetre jár kikapcsolódni.
– Nem a baleset miatt, de valóban kerülöm a szabadidőmben a Margitszigetet, mert a bringás tréningnek miatt az edzésre emlékeztet, márpedig a pihenőnapokon szeretek valóban kikapcsolódni. Hasonlóan érzek a Normafával kapcsolatban is, mert oda meg futni jártunk sokat. Miközben tömegek mozdulnak ki oda, én inkább másfelé veszem az irányt.

– Merre például?
– Szeretek a természetben feltöltődni, kirándulni, sokat túrázom például a Pilisben, télen elmentem többek között a Teve-sziklához.

– Térjünk vissza a csúszósabb talajra. Ha lehetősége lenne kipróbálni egy jeges kihívást, mit vállalna?
– Szívesen kipróbálnám az ice cross Red Bull Race-t, persze csak egy könnyebb verzióját.

– Az mit is takar?
– Jeges talajon hokifelszerelésben jönnek lefelé a hegyről a versenyzők. A pálya tetején valószínűleg elbizonytalanodnék egy pillanatra, de azért csak kipróbálnám, milyen érzés. Ezenkívül van még egy bakancslistás álmom: szeretnék egyszer Hollandiában a befagyott csatornákon korizni egyet – nagyon hangulatos lehet.

– Ami azt illeti, elég sérülésveszélyes álmokat valósít meg. A short trackben és a kerékpározásban is van rizikó. Volt olyan szituáció, amelyben félt?
– A kerékpárban a sebesség miatt valóban van némi rizikó, de a sportágamat nem látom veszélyesnek; ha attól tartanék, hogy elesek és megvágnak, nem koriznék. Egyszer ugyan megvágták az államat, de két hétre rá már az ob-n versenyeztem, ragtapasszal az arcomon. A felszerelésünk – a szemüveg és a vágásbiztos zokni – is a biztonságot segíti. A pengénél egyébiránt előírás – és ezt ellenőrzik is –, hogy az eleje le legyen kerekítve, ellenkező esetben nemcsak vágna, de szúrna is.

– Mennyibe kerül a penge, és mennyit használ el egy-egy szezonban?
– Nem olcsó, hatszázötven dollár egy pár. Egy versenyzőnek egy szezonban három-négy pár pengéje van, ha összerúgunk, eltörik, utána már nem használható a másik darabja sem. Ha nem történik vele semmi, egy pár pengét fél-egy évig használunk.

– Mit csinál a lecserélt darabokkal?
– Felkerülnek a polcra a jégpályán. Nem hallottam még arról, hogy újrahasznosították volna, pedig szerintem jó ötlet lenne.

– A felszerelése melyik darabját őrzi meg ereklyeként?
– Egy-egy cipőt és a bukósisakot. A cipőink egyediek, a lábunkra öntik, de így is előfordul, hogy más is fel tudja venni. A legtöbb darabot továbbadtam az egyesületemnek vagy juniorversenyzőnek, de azt, amelyiket a 2018-as pjongcsangi olimpián viseltem, a ruhámmal együtt megőriztem. A jelenlegi cipőmet két éve használom, nagyon a szívemhez nőtt.

– A vásárlás kapcsán említette: szívesen nézeget és vesz utcai cipőket – is. A korcsolyacipő külsejét hogyan lehet egyedivé varázsolni?
– A színekkel. Egyedül a fekete, karbonból készült rész a „kötelező elem”, a többi szabadon díszíthető. Az enyém szürkés fekete színű, van, aki a nevét is feltünteti rajta.

– Van babonája?
– Egy van: mindig a bal koricipőmet veszem fel először.

– Mennyi ideig bírja telefon nélkül?
– Semeddig. Nem akarom áltatni magam: sokat nyomkodom. De ha edzésről vagy hivatalos feladatokról van szó, megvagyok nélküle, és az egyetemen is félre tudom tenni.

– Mit tanul?
– Bölcsésznek tanulok, az ELTE germanisztika szakára járok. Nagyon szeretem, mert kikapcsol, ennek köszönhetően nem kell egyfolytában a korcsolyán járatni az agyam. Az alapképzés befejezésétől öt tárgy választ el.

– Milyen munkát képzel el magának civilben?
– Fordító szeretnék lenni. Hogy milyen területen, az még képlékeny, de műfordítást nemigen vállalnék – az irodalmi szövegek túlságosan kötöttek.

– Hány szelfit készít egy héten?
– Nem szeretek szelfizni. Másokról annál szívesebben készítek képeket. Van egy Olympus trip 35-ös filmes kamerám…

– Huszonkét évesen filmes kamerával fotózik?
– Szeretem az old school dolgokat. Még a karantén idején vettem, és nagyon megszerettem. Az Instagram és Snapchat korában a filter világában élünk; úgy tapasztalom, a legautentikusabb filtere a filmes kamerának van, izgalmas, ahogyan megcsillan a fény a megörökítendő tárgyon vagy a kép alanyán. És az is különleges érzés, hogy várnod kell a képre, és arra, hogy kiderüljön, hány kocka sikerült a huszonnégyből vagy harminchatból. Sokat kellett és kell még tanulnom a klasszikus fotózásból, amelyet az alapokról kezdtem. Még új volt a készülék, amikor a szüleimnek eldicsekedtem vele, ki is nyitottam, hogy megmutassam nekik a befűzött filmet – szóltak, hogy azonnal zárjam vissza, mert így fényt kap.

– Milyen témát dolgozott fel elsőként?
– Amikor megvettem a kamerát, rögtön a konditerembe mentünk, ott készült az első kocka. Utána elkezdtem megtanulni a beállításokat, és leginkább embereket fotóztam, az elsők között örökítettem meg a családot és a páromat.

– A bezártság idején mi hiányzott leginkább a megszokott életéből?
– A szabad utazgatás. Olyan jó volt, amikor felhőtlenül útra kelhettünk, és nem kellett előre átböngészni, hová, milyen feltételekkel lehet beutazni. De amikor először ültem be újra egy étterem kerthelyiségébe, rájöttem: ez is hiányzott. Szeretném, ha most már végleg visszatérhetnénk a régi életünkhöz.