Hajrá, bajnok! – Kovács Erika jegyzete

Sohasem fordult még elő, hogy Liu Shaolin Sándor ne állt volna meg a versenynap végén a vegyes zónában: lehetett az világ- vagy Európa-bajnokság, vk-viadal, de mondhatnánk az olimpiákat is, hiszen az idősebbik fivérnek a pekingi a harmadik – futhatott sikeresen a jé­gen, vagy éppen hibázhatott, olyanra nem akadt példa, hogy Shaolin átrohant volna ezen a zónán.
Sohasem fordult még elő, hogy Liu Shaolin Sándor ne állt volna meg a versenynap végén a vegyes zónában: lehetett az világ- vagy Európa-bajnokság, vk-viadal, de mondhatnánk az olimpiákat is, hiszen az idősebbik fivérnek a pekingi a harmadik – futhatott sikeresen a jé­gen, vagy éppen hibázhatott, olyanra nem akadt példa, hogy Shaolin átrohant volna ezen a zónán.

Egészen hétfőig, pontosabban (magyar idő szerint) délutánig ilyet nem jegyezhettünk fel.

S bár én azon újságírók közé tartozom, akik az ilyet nagyon zokon veszik, másként: azt gondolom, a nyilatkozat is hozzátartozik a profi sportolók életéhez egy-egy nagy versenyen, akárcsak úszni a medencében, öklözni a ringben, ütni a teniszlabdát vagy éppen futni a jégen.

Még konkrétabban: nyilatkozni a verseny végén kötelező.

És hétfőn mégsem tudtam haragudni Liu Shaolin Sándorra, sőt...

Vérprofi cselekedetnek vélem, hogy Sándorunk átfutott a vegyes zónán, és perceken belül már az olimpiai faluba tartó buszon ült.

Így kellett tennie, más út nem volt – éspedig leginkább saját maga miatt.

A neve, a nimbusza, a korábban elért sikerei miatt egyszerűen nem tehette meg, hogy kifakadjon a kamerák és mikrofonok előtt.

És mert neki mielőbb rendeznie kell magában a történteket, hogy szerdán már újra hideg fejjel és mosolyogva lépjen jégre Pekingben.

Mindazt, ami hétfőn történt, neki kell feldolgoznia – ott, legbelül.

Persze ott áll mellette a teljes csapat (és egész Magyarország), ráadásul egy apartmanban lakik szeretett testvérével, vagyis még egy hozzá igazán közelálló ember is támogatja, mégis: azt, hogy elvették (igen, elvették!) tőle az olimpiai aranyérmet, egyedül kell megemésztenie.

Hogy ezt hogy lehet, egyáltalán lehetséges-e, azt persze nem tudom (ha a mi szívünk meghasadt, mit érezhet ő...?), de éppen azért, mert régóta ismerem őt, s mert vele kapcsolatosan gyakorta hangoztatom, hogy mentálisan nincs még egy ilyen erős sportoló Magyarországon, bizakodom.

S bizakodjunk mindannyian, kiváltképp, hogy a faluba hamar visszatérő, s ott kicsit lehiggadó klasszisunk a közösségi médiában ekképpen nyilvánult meg: „A nap, amikor majdnem olimpiai bajnok lettem. (...) A rövid pályás gyorskorcsolyázás gyönyörű sport, imádom. Gratulálok a barátomnak Zsen Ce-vejnek. (...) Továbbra is harcolni fogok, csak szurkoljatok értem!”

Nincs vita, nem is lehet: ilyen mondatokra egy ilyen döntő után csak egy igazi bajnok képes – akár van aranyérem a nyakában, akár nincs...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

A Nemzeti Sportot tudósítja a helyszínről: Kohán Gergely, Kovács Erika (szöveg), Árvai Károly (fotó)