Téli olimpia: Az oroszok kiemelkednek a mezőnyből – Timonen

– Milyen érzés volt, amikor Barack Obama önt is megemlítette a Fehér Házban a Stanley-kupa-győzelme után?
– Őszintén meglepődtem, nem számítottam rá. Besétáltunk a terembe, tudtuk, hogy beszélni fog a csapatról, gondoltam, egy-két játékost megemlít, de nem hittem volna, hogy én leszek az egyik – emlékezett vissza az NHL-ben 16 idényt lehúzó Kimmo Timonen, korábbi finn válogatott jégkorongozó az Eurosport által szervezett interjún, amelyen a Nemzeti Sport munkatársa is kérdezhetett. – Stanley-kupa-győztesként vonulhattam vissza, majd néhány hétre rá ilyen elismerést kaptam az Egyesült Államok elnökétől, azért, mert negyvenévesen felértem a csúcsra... Ennél tökéletesebb vége nem is lehetett volna játékos-pályafutásomnak, hatalmas megtiszteltetés volt!

– Kétezertízben a vancouveri olimpián a Szlovákia elleni bronzmeccs második harmada után három egyes hátrányban mentek szünetre csapattársaival, innen fordítottak. Milyen emlékei vannak az utolsó etapról?
– Bementünk az öltözőbe megbeszélni a történteket, és tudtuk, már csak húsz percünk maradt, miközben az előző negyven alatt egyszer sem sikerült a hokitudásunk legjavát nyújtanunk. Úgy voltunk vele, akkor most adjunk bele mindent, és nézzük meg, mire lesz elég. Ez elég jól is sikerült: végre azt mutattuk, amit valóban tudunk. Szerencsénk is volt, ez biztos, így sikerült megszerezni a bronzérmet.

– Mitől különleges az olimpia egy hokijátékos szemével?
– Mindenkinek más a célja az életben, egy jégkorongozónak a klubcsapatával a bajnokságban elért győzelem mellett a válogatott sikerek a legértékesebbek, az abszolút csúcs pedig a Stanley-kupa mellett egyértelműen az olimpia, én is nagyon büszke vagyok rá, hogy ötből négy alkalommal éremmel a nyakamban térhettem haza. Ráadásul csak négy­évente rendezik meg, maga az esemény, a hangulat nagyon egyedi, ilyen máshol nincs, tiszteljük ezt a tornát.

– Véleménye szerint mi különbözteti meg az olimpiára rendszeresen kvalifikáló csapatokat azoktól, amelyeknek ez nem szokott sikerülni?
– Nehéz meghúzni a határvonalat, de itt, Finnországban, ha kinézek, a tóparti házam körül minden tiszta hó. Télen mínusz tizennyolc fok van, gyerekként szünet nélkül korcsolyáztunk, jóformán egész nap – itt tényleg mindenki jégkorongozik. Sok pálya kell hozzá, hogy egy nemzet szintet tudjon lépni, és már utánpótlásszinten erősíteni kell a mezőnyt, az oktatást, ami nagyon nehéz.

– Egyre több játékosról derül ki, hogy koronavírusos, például a csehek sztárja, David Krejcí tesztje is pozitív lett, miután megérkezett a kínai fővárosba. Hogyan hathat ez a tornára?
– A pandémia mindenki életében meghatározó szerepet tölt be két és fél éve, nagyon nehéz ügy. Az elmúlt években nem csak a juniortornák estek a vírus áldozatául, volt, hogy a felnőtt-világbajnokságot is törölték az éves versenynaptárból. Az egyik ilyen eset éppen az volt, amelyiken engem is beiktattak volna a nemzetközi szövetség, az IIHF Hírességek Csarnokába. Remélem, a következő időszakban javul a helyzet.

– Milyen az olimpiai mezőny az észak- amerikai profi jégkorongliga, az NHL játékosai nélkül?
– Olyan szerencsés voltam, hogy öt olimpián léphettem jégre, és kilencvennyolctól az NHL-játékosok is ott lehettek az ötkarikás játékokon. Az 1998-as naganói finn válogatott döntő többsége az NHL-ben játszott, én a kisebbséghez tartoztam – nagyszerű élményként őrzöm azt a tornát. Idén megint mindenki azt szerette volna látni, ahogy a legjobbak, az NHL-játékosok egymás ellen, a saját országukért szállnak harcba; a szurkolók is nagyon várták a pekingi megméretést, és én is reméltem, hogy végre ismét így lesz. Aztán tudjuk, mi történt: a pandémia megkavarta a kártyalapokat, és most nincsenek itt a sportág legjobbjai, így nem lesz olyan magas szintű a torna, mint vártuk. Most ahelyett, hogy a világ topjátékosai mérkőznének meg egymással, az európai legjobbakat látjuk pályára lépni. Persze lehetne erősebb is a mezőny, de azért így is jó hokit fogunk látni.

– Melyek lehetnek az éremesélyes csapatok Pekingben?
– Ha az NHL-játékosok is ott lehetnének a kínai fővárosban, egyértelműen Kanada lenne a favorit, de így a papírforma szerint az orosz csapat emelkedik ki, mögötte azonban kiegyenlített a mezőny. Az oroszok mellett jó lehet Svájc és Németország, de hazám válogatottja, a finn csapat is ott lehet a végelszámolásnál, magunkat is éremesélyesnek érzem.

– Kik lehetnek az olimpia legnagyobb sztárjai?
– Mindenképpen kiemelném a finn válogatottból Teemu Hartikainent, aki nagyon kedves barátom, ugyanarról a településről származik, Kuopióból, ahonnan én. Nagyon szeretném őt látni jól játszani – Pjongcsangban még nem kapott nagy szerepet, de klubjával, az ufai Szalavat Julajevvel most nagyon jó évet tudhat maga mögött, rá nagyon fogok figyelni. Mondanám még a kanadai csapatkapitányt, Eric Staalt is, aki kiemelkedik a mezőnyből, de szinte minden gárdában van nagyon jó hokis, akinek a játékát érdemes lesz figyelemmel kísérni. Arról nem beszélve, hogy az Egyesült Államok csapata tele lesz olyanokkal, akik az egyetemi bajnokságok jegét karistolják a mindennapokban, ezek a fiatalok hamarosan szeretnének feljebb lépni, és igyekeznek mindenkit lenyűgözni. Újdonság, hogy az európai szabványméretnél kisebb jégpályán játsszák az ötkarikás mérkőzéseket, ami kissé megváltoztatja a játékot, ez az Egyesült Államok és Kanada együttesének kedvez, nem lepne meg, ha mindkettő nagyon jól szerepelne.

– Kik azok a jégkorongozók, akik karrierjében Peking hozhatja el az áttörést?
– Az amerikaiakon kívül, ha csak saját nemzetem csapatát nézem, van néhány játékos, aki szintén az NHL ajtaján kopogtat. Például a védő Mikko Lehtonen, aki jelenleg a KHL-ben játszik, de volt már az NHL-es Toronto Maple Leafsnél és a Columbus Blue Jacketsnél is, vagy Niko Ojamäki, a KHL góllövőlistájának éllovasa, és oda kell figyelni Miro Altonenre is.