Liu Shaolin: Legyen az bárhol, a jégpálya az otthonom

–  Itthon van, újra. Hogyhogy?     
– Kérdés, hol van az otthon? – kérdezett vissza Liu Shaolin. – Mindig is azt mondtuk, hogy Kína és Magyarország is az otthonunk. Lejárt a szerződésünk Tiencsin városával, jelenleg is zajlanak a tárgyalások a folytatásról.

– Ez azt jelenti, hogy látjuk még a jégen?     
– Én azt szeretném, ha sokat látnának még a jégen. Jól érzem magam a pályán – továbbra is.

– Februárban rendeztek egy olimpiát Olaszországban, azon nem versenyezhetett. Amikor nem sokkal a rajt előtt kiderült, hogy lemarad az ötkarikás versenyről, a magyar sportszeretők egy része azt hajtogatta, kár volt országot váltania, a másik viszont nagyon is együttérzett önnel. Ennél talán még fontosabb: hogyan élte meg ön, hogy nem indulhat Milánóban?     
– Először is köszönöm az együttérzést, ez tényleg jólesik. Hosszú út van már mögöttem a short trackben, és én mindig is úgy akartam abbahagyni, hogy amikor majd hátradőlök a pályafutásom végén, ne legyen bennem az az érzés, bárcsak többet tettem volna a jégen magamért, a még jobb eredményekért. Amikor kihirdették az olimpiára utazó kínai csapatot, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy kimaradok valamiből, de azt sem, hogy megbántam valamit, sokkal inkább megkönnyebbültség volt bennem, hiszen tényleg mindent megtettem azért, hogy minél jobb legyek.

TÚL NAGY NYOMÁST HELYEZETT MAGÁRA

– De vajon miért erről az oldalról közelít? Érthető, amit mond, de nyilván annak is örült volna, ha ott van az olimpiai csapatban. Akkor persze másról beszélgetnénk, így viszont a kérdés úgy szól: mit gondol, vajon miért nem sikerült a milánói indulás kiharcolása?     
– Sok tényezője van ennek, nyilván a sportban előre sohasem mondhatod meg, mi fog történni. Szerintem saját magamra helyeztem kicsivel nagyobb nyomást, mint kellett volna: túl sokat vártam el magamtól, s ez stresszesebb, feszültebb életbe, felkészülésbe csapott át.

–  Akkor itt a helye a legnehezebb témának: megbánta az országváltást, hiszen magyarként szinte biztosan ott lehetett volna Milánóban?     
– Nem bántam meg. Az előbb mondtam, nekem fontos, hogy azt érezzem, mindent megtettem annak érdekében, hogy a legjobbat hozzam ki magamból – nincs bennem olyan gondolat, érzés, hogy lehet, kicsit többet kellett volna pihennem, futnom vagy edzenem.

– Harmincéves, s bár ilyen korú korcsolyázókat még sokat látunk a jégen, az fel sem vetődött önben, hogy befejezi?     
– Nem. Miután elkezdtünk tárgyalni Tiencsin városával a hosszabbításról, még csak időm sem volt arra, hogy ez egyáltalán felvetődjön bennem, hiszen ez jó lehetőség számunkra.

– Tehát az sem jutott eszükbe, hogy újra Magyarországon korcsolyázzanak?     
– Jó a kapcsolatunk a szövetséggel, többször volt erről szó, de nem gondolkoztunk el rajta komolyabban.

– És azon igen, hogy ha már itthon vannak, akár a Gyakorló Jégcsarnokban is korcsolyát húzzanak egy-egy edzés erejéig?     
– Ez megtörténhet. Az öcsém, Ádó is idősödik, és én is, a következő szezonban szeretnénk egy kicsivel több időt a családdal tölteni, valamivel többet Magyarországon tartózkodni, úgyhogy elképzelhető, hogy látnak minket a Gyakorló Jégcsarnokban edzeni.

A CÉLOK KÖZÖTT AZ OLIMPIA IS OTT VAN

– Mi volt a legnehezebb az elmúlt négy évben? Nem az országváltásra szeretném kihegyezni a kérdést, de mégiscsak másfajta életet éltek egy, a magyarországihoz képest teljesen más közegben.     
– Gyerekkorunk óta életünk részét képezi a kínai kultúra, sokat jártunk a kínai nagyszüleinkhez, vagyis számunkra nem volt éles a váltás, az viszont biztos, hogy a nyelvismeretem fejlődött, a kínai olvasás is jobban megy.

– Régebben említette, hogy az írással hadilábon áll: mostanra már megy a kínai írás is?     
– Ez azért túlzás, de az elmúlt négy év lehetőséget adott további szavak memorizálására, egyre több kínai karaktert tanultunk meg írni és olvasni, úgyhogy ebből a szempontból nagyon-nagyon jó volt ez az időszak. Emellett nagyon is a sportot a középpontba helyező közegben éltünk, ahol a jégpálya, a konditerem, a rehabilitációs központ is egy helyen volt, s minden magas színvonalon működött.

– Viszont úgy hallani, hogy arrafelé nagyobb azért a szigor, sokkal keményebbek a szabályok. Mindezt ön, az életvidám, laza fiatal hogyan viselte?     
– Hozzá kellett ehhez szokni, ez nem vitás: voltak nehézségek, de bőven volt olyan is, ami megkönnyítette az életünket. Egyszerű helyzetekre gondolok, például olyanra, hogy amíg itthon, ha megkívántam valami ételt, összedobtam magamnak vagy elmentem valahová enni, addig ott főztek ránk, s mindig választani tudtunk egy menüből.

– Azt mondta, szeretne még korcsolyázni, s tárgyalnak a kínai klubjukkal a folytatásról, de vajon Liu Shaolin fejében ott van mondjuk egy világbajnokság, netán egy olimpia is?     
– Abszolút. Ott lebeg a szemem előtt a következő olimpia.

– Hol egyes, hol többes számban beszél: a döntés a következő évekről mennyire lesz közös? Shaolin és Shaoang továbbra is egy irányba tart?     
– Igen, együtt megyünk neki, ha sportról, ha korcsolyáról beszélünk, mindig Liu Brothersről beszélünk.

– Már itthon van hetek óta, és volt itthon az öccse is – megismerik még önöket az utcán?     
– Igen, nagyon sokan, és ez jó érzés. Van, hogy beszélgetni is leülök az emberekkel. Mindenki, aki megszólít, elmondja, mennyire sajnálja, hogy elmentünk, de szeretettel fogadnak, és érezhető a támogatásuk.

– Hogy érzi, mi, szurkolók túljutottunk már azon, hogy nincsenek Liuk?     
– Mi mindig leszünk! Nekünk mindig lehet szurkolni. Akik korábban drukkoltak nekünk, most is drukkolnak.

– A magyar short trackből kivel maradt igazán szoros kapcsolatuk?     
– Bánhidi Ákossal. Sajnos nem tudott annyi versenyen ott lenni, mint amennyin én szerettem volna őt látni, de végig szoros kapcsolatban voltunk ebben a négy évben – nagyon szeretem őt, akárcsak Imre Emilt, aki korábban technikusként segített minket.

„HÁLÁS VAGYOK AZÉRT, HOGY SIKERÜLT AZ OLIMPIAI ARANY”

– Azt mondta, még csak ideje sem volt azon gondolkozni, hogy abbahagyja. Fizikailag milyen állapotban van, másként: hogyan változott a rövid pályás gyorskorcsolya, a mezőnye, s meddig juthat el benne Liu Shaolin?     
– Nagyon sokat változott a short track, az edzésmunka, az elmúlt két-három évben sok fiatal tűnt fel, s a kérdés kapcsán visszacsatolok a múlthoz, mert ha volt valami, amit talán elrontottunk, azt mondom, az edzésmunkánk lehetett volna másmilyen. Nagyon sokat edzettünk kint.

–  Netán túl sokat is?     
– Folyamatosan túledzve éreztem magam. Mindig is szerettem a kemény munkát, de lehet, hogy ezt egy fokkal okosabban kellett volna csinálni. Tanultunk ebből is, s ha újra nekivágunk, ennek az újabb fejezetnek már új stílussal, valamennyire más edzésmunkával indulhatunk neki.

– És ha most azt mondanák, értjük, hogy szeretné a folytatást, de holnaptól még sincs korcsolya az életében, képes lenne elégedetten összegezni?     
– Összeteszem a két kezemet azért, hogy azok közé a szerencsés sportolók közé tartozom, akiknek összejött az olimpiai bajnoki cím. A második, a tizedik, de a százhuszonhatodik is ugyanannyiszor kel fel korán reggel és megy el edzésre, mint az első, senki sem kevesebb a másiknál, úgyhogy én tényleg hálás vagyok azért, hogy nekem sikerült az olimpiai arany. És emellett azt hiszem, elértem mindent, amit szerettem volna.

– Az öccse, Shaoang három évvel fiatalabb, benne még több lehet, már csak a korából adódóan. Jól viseli ezt?     
– Ádó már többet nyert, mint én, de mi mindig úgy voltunk vele, hogy egy család vagyunk, minden a mi közös sikerünk. Az ő eredményeinek mindig ugyanúgy örültem, mint a sajátjaimnak, és ez fordítva is igaz.

– A beszélgetést összegezve jól értem, hogy ugyan gondolkozik a folytatásban, vannak még céljai, de valójában azért csinálja még, mert szeret korcsolyázni?     
– Igen. Szeretek korcsolyázni. Szeretek a jégen lenni, szeretem a jégpálya köze­gét, ott érzem magam igazán otthon. Ha már az otthonról beszéltünk az elején, azt hiszem, kimondhatom, legyen az bárhol, nekem a jégpálya az otthonom.