Kingként volt valódi királynő

A hely, ahol Billie Jean Moffitt felcseperedik, egzotikus. Kalifornia egyik legpazarabb vidéke, a Csendes-óceán tarajos hullámai által nyaldosott, pálmafás homokfövenyeiről híres Long Beach – igazán eszményi. A család, amelyben Billie Jean felcseperedik – nem annyira. Már egy teniszkarrier elindulásához. A negyvenes évek vége felé járunk, teniszütőket többnyire még mindig a kékvérűek hóna alatt látni, amint eltűnnek elegáns magánklubjaik mélyén. Persze, játékos válhat olyanból is, akit nem egy arisztokrata családba pottyantott le a gólya – csak úgy nehezebb. Nehezebb, mert a köztéri pályákon magától, illetve az ott suhogtatóktól kell megtanulni, hogyan is mívelik ezt a sportágat.

A kémnő kezelésbe veszi

Tekintettel arra, hogy Moffitt apuka a gazdagokkal legfeljebb akkor találkozik, amikor egyikük-másikuk vityillója lángolni kezd – tűzoltó a családfő –, Billie Jeannek a rögösebb úton kell elindulnia. Az aprócska lányban mindazonáltal van kitartás, és mint a korosztályos versenyeken kiderül, szorult belé némi tehetség is. Máskülönben aligha szúrná ki magának Alice Marble, a harmincas évek egyik legendás, az amerikai bajnokságon négyszer, Wimbledonban egyszer diadalmaskodó játékosa. Személyében olyan edzőt kap Moffitt kisasszony, aki a lehető legalkalmasabb arra, hogy egy ilyen vasakaratú ifjúból kihozza a maximumot. Alice-nek ugyanis nem csak a keresztneve mesébe illő, élete ugyancsak regényes, személyisége pedig családnevéhez (Marble: Márvány) méltó keménységű. A második világháború során a jenki kormányzatnak Svájcban, a nácik után kémkedő hölgy kegyetlen tréningeket tart választottjának, akit olykor a hálóhoz állít, majd közvetlen közelről bombázza labdákkal, reflexeit és nem utolsósorban röptejátékát fejlesztendő.
Az első, igen zamatos gyümölcsök hamar beérnek, Billie Jean ugyanis kortársával, Karen Hantzével minden idők legfiatalabb párosaként 1961-ben megnyeri a wimbledoni bajnokságot. A 17.5 átlagéletkorú duó egy évre rá szinte magától értetődő módon védi meg címét, de ekkor ez már keveseket érdekel, elvégre a tinik egyéniben is tündökölnek. Moffitt a rajt előtt megálmodja, az első körben a világelsőt kapja ellenfeléül – amiről tud Fortuna is, így tényleg megmérkőzhet Margaret Courttal. A kislány egy szettig ismerkedik a körülményekkel, aztán átírja a történelemkönyvet: ő az első, aki a wimbledoni históriában a nyitókanyarban kiveri az első kiemeltet (1:6, 6:3, 7:5). Később ugyan elvérzik (Hantze amúgy megnyeri a tornát), ám 1963-tól egyre ellenállhatatlanabb. Ebben az esztendőben már a fináléig menetel az All England Clubban (habár Smith visszavág), ugyanakkor ismét tesz arról, hogy állítson egy újabb mérföldkövet: a Fed-kupa elődjének számító Wightman-kupa britekkel vívott döntőjének egyik szinglijében 6:4, 19:17-re nyer Christine Turnerrel szemben, a második szett minden idők leghosszabbja, amelybe nők hivatalos viadalon valaha is belefeledkeztek.
Ettől függetlenül még mindig nincs kész a játéka. A röptéje rendben, a fonákja pláne, hanem egy jó tenyeres még hiányzik a repertoárból. Ez 1965-ben válik igazán szembeötlővé, amikor az amerikai bajnokság döntőjét úgy bukja el Court ellenében 8:6, 7:5-re, hogy mindkét szettben 5:3-ra vezet. Az önérzetében sértett Billie Jean az év elejét Ausztráliában tölti, a versenyek nem igazán érdeklik, csak a "forehandjén” dolgozik. A fegyver pedig egyre pontosabban és hatékonyabban működik: mire beköszönt 1966, a színen feltűnik egy király, aki királynővé lesz. A ’65-ös, Larry Kinggel kötött házassága után Billie Jean Kingként versenyző (King: Király) fenomén egy csapásra átveszi az uralmat.
A ’66-os idényben tizenhatból tíz tornán diadalmaskodik, ebből az egyik Wimbledon. Egy évre rá már egészen nyomasztó győzelmi szériákat produkál: Wimbledonban és Forest Hillsben, azaz az amerikai bajnokságon egyaránt triplázik, azaz mindkét helyszínen győz egyesben, női és vegyes párosban is (akadt egy hasonló zseni korábban; a név tán ismerős: Alice Marble…). A pályán egy gumilabda pattogását idéző tünemény a hálónál nyeri meccseit, 161 centijéhez képest elképesztő érzékkel ér oda az elütési kísérletekre, a lábhoz tett labdákat korábban senkitől sem látott biztonsággal rakosgatja vissza, igaz, a mozdulatsornak vannak hátulütői: a zuhanyban sokat kell súrolgatni a térdkalácsokat, amelyek rendszerint zöldben pompáznak a fű felszántása okán (ekkor a tornák nagy része még gyepen zajlik).
Ez persze még elmenne, csakhogy BJK a zuhanyzást és az átöltözést követően nem csendben vonul el a pályákról, hanem a sztorikra "kihegyezett” újságíróknak rendre gyúanyagot szolgáltat. Az "én voltaképpen egy profi vagyok, amatőr ruhába bújtatva” felütésű interjúktól az amatőrizmus kontra profizmus csatát egyre elkeseredettebben vívó konzervatív szövetségi emberek homlokát mind hidegebb veríték önti el, hátukon később feláll a szőr, majd az urak ugyanazzal a svunggal a falnak mennek. King másképpen megy neki a falnak: fejjel, sem Istent, sem embert nem ismerve.

Az amazonok forradalma

Amikor 1968-ban a nemzetközi teniszélet irányítói is beletörődnek a megmásíthatatlanba, és beköszönt az Open Era – korántsem mellesleg az első női profi GS-versenyt, a wimbledonit King nyeri –, hamar kiderül, a hölgyeket nem igazán veszik emberszámba. Pénzdíjuk meg sem közelíti a férfiakét, versenyeiket hovatovább koloncnak tekintik (akkoriban nem csupán a négy GS-tornán, de mindenütt másutt párhuzamosan zajlottak urak és hölgyek tornái), őket magukat pedig mellékszereplőknek.
King mindezt ágyban fekve gondolja végig: 1970-ben elveszti mindenki idők egyik legcsodálatosabb wimbledoni fináléját Smith-Courttal szemben, amely annak ellenére sikeredik varázslatosra, hogy őt porcleválásos térde, míg az ausztrált korábban kificamodott, beinjekciózott bokája kínozza (14:12, 11:9). BJK ezt követően megoperáltatja magát, majd lábadozása alatt elhatározza, a tettek mezejére lép. Az ürügyet épp Smith-Court szolgáltatja, aki ’70-ben megcsinálja a Grand Slamet, és keres vele 50 ezer dollárt, miközben a férfiaknál az egy évvel korábban Slamet csináló Laver annak ellenére 200 ezer fölött jár, hogy a négy közül egyik címét sem tudja megvédeni.
A szemüvege miatt egyébként is komoly külsővel bíró, épp ezért a pályatársak által már 23 éves kora óta Öreg Hölgynek (Old Ladynek) becézett Billie Jean összeáll a feminista mozgalom Los Angeles-i élharcosával, Gladys Heldmannal, aki mögött egy igen jól menő kiadóvállalat áll. Az amazonok ezzel a háttérrel elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy megvívják az első csatát: hadszíntérnek az LA-ben rendezett Pacific Southwest Opent választják. Heldman felszólítja a tornaigazgatót, lesz szíves felemelni a női torna díjalapját, amely a férfiakéhoz viszonyítva finoman fogalmazva is aprópénznek hat (nyolc az egyhez a differencia). Jack Kramer nemet mond, s hozzá gúnyosan mosolyog. Később lefagy az arcáról a vigyor. Néhány nap múlva az ország túlpartján, Forest Hillsben sajtókonferenciát tartanak a hölgyek, bejelentvén, bojkottálják a Los Angeles-i tornát, majd átvonulnak Houstonba, ahol a Virginia Slims által felajánlott 7500 dollárért teniszeznek. A siker frenetikus. A sajtókonferencián annyian nyüzsögnek, mintha még mindig tartana az US Open; Houstonban mindenki a szakadárokra kíváncsi, az érdeklődést látva a cigarettagyár illetékesei úgy döntenek, egy teljes idény szponzorálását magukra vállalják.
King eközben legalább olyan hatékony párost alkot Heldmannal, mint annak idején Hantzéval – habár most nem a pontokat, hanem a pénzt gyűjtik. 1971-ben tavaszra 190, nyárra 307 ezer dollárt gründolnak össze a különböző viadalokra. Ennél már csak egyvalami csodálatra méltóbb: ahogy BJK teniszezik térdoperációját követően. Merthogy a menedzselés mellett marad ereje a játékra is – nem is kevés: 31 tornán indul, ebből 19-en hódít (a huszadikon csak azért nem, mert Rosie Casalsszal a pályán is bosszút állnak Krameren: a Pacific döntőjében példátlan módon a vonalbírói ítéletekre hivatkova egyszerre adják fel a mérkőzést), az év végére pedig a női sportolók közül elsőként átlépi a 100 ezer dolláros kereseti határt. A jelenkor nulláinak bűvkörében élő ép ésszel fel nem foghajta, milyen hihetetlen teljesítménynek számított ez akkoriban: jobb híján annyit szemléltetésül, hogy minden televízióban vezető hírként tálalják, míg Richard Nixon amerikai elnök külön, telefonon gratulál BJK-nek.

Meccs a hímsovinisztával

Az Öreg Hölgy fáradhatatlan: 1972-ben a WTA elődjének számító, frissiben megalakított WITF elnöki székébe ül, továbbá pályafutása legfantasztikusabb idényét produkálja. Csak azért nem ér el Grand Slamet, mert nem indul Ausztráliában, amúgy mindenütt nyer, párizsi sikere azt jelenti, hogy a históriában ötödikként mind a négy nagy viadalon győz egyesben. Ez azonban mind semmi az 1973-as murihoz képest.
Bobby Riggs, a negyvenes évek nagyja úgy látja, ideje megfékezni a nők vircsaftját, és az önmagát a "hímsoviniszta disznók királyának” valló férfijátékos úgy dönt, megmutatja, mennyit is ér valójában a lányok-asszonyok mezőnye. Előételként az efféle őrületeket nem igazán kedvelő Courtot gond nélkül fogyasztja el az 55 éves Riggs, hogy aztán az élharcost, BJK-t vegye célba, mondván, a hölgyek legjobbja képtelen legyőzni őt, a "fél lábbal a sírban álló vénembert.”
A hacacáré egészen döbbentes hullámokat vet. A "Battle of Sexes”-nek, azaz a Nemek Csatájának nevezett viadal oly szilárdsággal uralja a médiát, hogy többen úgy vélik, a harmadik világháború esetleges kitörése legfeljebb a hírblokkok végére férne be. Hárommillió dollár mozdul meg, a Houston Astrodome-ba teniszmeccsen azelőtt és azóta sem látott nagyságú tömeg, 30 472 szurkoló zsúfolódik be, míg a főműsoridőben adott meccset ötvenmillióan nézik a képernyők előtt! Mire King végez a hímsoviniszta disznóval (6:4, 6:3, 6:3), a tenisz és benne a nők játéka már nem ugyanaz, mint néhány órával korábban.
A meredek felfelé ívelés kezdetén a harmincon túl járó BJK még bemutat néhány varázslatot, a legnagyobbat tán 1975-ben Wimbledonban, amikor sohasem látott, parádés produkciót nyújtva az utolsó két napon Chris Evertet, majd egy hihetetlenül egyoldalú végjátékban (6:0, 6:1) Evonne Goolagongot is legyőzve megszerzi hatodik egyéni győzelmét is. "A csúcson hagyom abba, többé nem szinglizek” – szögezi le a sajtószobában, és elvonul a sebészetre.
Természetesen már 1976-ban a pályán találjuk. Evert csuklósérülése miatt kell valaki a Fed-kupa-csapatba, BJK jön, lát és győz – aztán igazolja a térdoperációk örök törvényét: az első a beavatkozás, a többi a korrekció. De a harmadik után sem bírja ki tenisz nélkül, arccal a harmincöt felé továbbra is vadul szinglizik, egy ízben akad egy 18-as sikerszériája. Később összeáll Martina Navratilovával, hogy megdöntse a wimbledoni csúcsot: a hiányzó, huszadik bajnoki címet 1979-ben, az örökranglista harmadik helyét jelentő 39. trófeát 37 évesen az US Openen gyűjti be.
A sikerszériát azonban egy randa affér követi. Fodrásza, Marylin Barnett 1981-ben beperli, korábbi, leszbikus kapcsolatuk ürügyén tartásdíjat követelve. A botrány dagadásának BJK a maga módján veszi elejét: sajtótájékoztatót trombitál össze, és mindent elismer. A közvélemény mellé áll – igaz, az ügyre rámegy a házassága, gyermekeihez való viszonya is megsínyli a melegfrontot.
Menekülési útvonal egy adódik: az, amelyik a teniszpályához vezet. Miután túlteszi magát a történteken, a negyedik operációt követően is visszatér. Idegrendszerének ziláltságát néhány kisebb balhé jelzi (egy meghökkentő meccsfeladás – csak úgy elvonult a döntő szett kezdetén –, később egy bíró ütővel történő megfenyítése, üvöltözés az ellenféllel, majd egy olyan párizsi kitörés, hogy abba John McEnroe is belefehéredne). Hogy nem felejtett el teniszezni, azt meg az, hogy kétszer is négy közé jut Wimbledonban (1982, 1983). Birminghamben minden idők legidősebbjeként, 39 és fél évesen nyer WTA-tornát, hogy aztán a világranglista tizenharmadikjaként, az ötödik ikszbe fordulva letegye az ütőt. Na nem végleg: promóciós célzattal 46 évesen, a nála 33-mal fiatalabb Jennifer Capriati oldalán elindul Boca Ratonban, és a furcsa pár nyerni tud egy mérkőzést.
Ez volt elvben az utolsó meccse, azóta kapitánykodik az amerikai válogatott mellett. Persze, ki tudja, mi lesz, ha szükség van egy szinglizőre? Hisz maga BJK mondta: "A játék a mindenem. Jól megvagyok a felhajtás nélkül, mondjanak rólam bármit is. Már nem izgat annyira a reflektorfény, mint korábban, az viszont igen, hogy játszani tudjak. És fogok is, ha senki nem néz, akár egy közpark pályáján is – mindörökké.”