Álmokból célok – Ballai Attila publicisztikája

AZ AZ ÁLOM, amelynek a megvalósítása csupán az álmodótól függ, már majdnem cél. A nyári olimpia megrendezése e tekintetben inkább álom. Hazai képesség/alkalmasság és szándék, valamint kedvező nemzetközi környezet – legyőzhető konkurencia – esetén azonban beteljesíthető. Legkorábban 2036-ban, talán 2040-ben. Addigra a mai álmodók egy része már nem is lesz az élők sorában. Csakhogy mivel a MOB a minap megszólította a fővárosi közgyűlést, és a főpolgármester ezúttal pozíciójához méltó módon reagált egy nem tőle és körétől származó felvetésre, a téma ismét szárnyra kapott. Ezért e hasábokon is megér némi átgondolást, gyorselemzést – a végére egy váratlan csavarral is.

De kezdjük az elején és a saját portánkon! Ha előfeltételként olyan mértékű nemzeti összefogást, egységet szabunk, vizionálunk, amely e pillanatban egyetlen kérdésben sem áll fenn, akkor nem a célba, hanem már a rajthoz érkezéssel is gondjaink akadhatnak. Mint a legutóbbi, 2017-es nekirugaszkodáskor. Ha viszont elfogadjuk, hogy közéletünk, társadalmunk egy-egy szegmense a regnáló kurzussal szembeni zsigeri ellenkezésből, parciális érdekből, vélt (vagy akár valós) politikai haszonszerzésből, puszta önreklámból, önmutogatásból az elképzelhető legemelkedettebb, leghasznosabb, legkockázatmentesebb kezdeményezésnek is keresztbe tenne – az olimpiai rendezés ráadásul természetesen nem ez a kategória, tagadhatatlan rizikót rejt –, csak és csakis akkor érdemes belevágni a kandidálásba. Lélekben, kommunikációban arra is felkészülve, hogy bár jelenleg például Budapest önkormányzata is együttműködési, azaz legalább együttgondolkodási jeleket mutat, a magyar belpolitikában egyáltalán nem meglepő és szokatlan fordulat, ha valaki valamire ma igent mond, holnap meg nemet. Egyelőre ennyit a szándékokról.

A képességekkel, az alkalmassággal lenne a legkevesebb baj. Az elmúlt évek budapesti világversenyeinek, illetve az általuk gerjesztett fejlesztéseknek köszönhetően a sportlétesítmények döntő többsége készen áll – a legjelentősebbek közül talán egy kerékpárstadion kivételével –, a fő veszély inkább az elavulás, az állagromlás, hiszen már évek óta megvan, amit most kellene elkezdeni építeni. A város infrastruktúrája, a közlekedés, a szálláshelyek száma és minősége persze radikális változtatásra szorul, de ez olimpia nélkül is igaz. Máshonnan közelítve, Budapest idegenforgalmán a házigazdai szerep sokkal nagyobbat dobhatna, mint Londonén, Rióén, Párizsén. E metropoliszok fő látványosságait ugyanis a nyolcmilliárd földlakóból szerintem eleve hat-hét milliárd legalább addig a szintig fújja, hogy Tower, Eiffel-torony, Copacabana; de a mi várunkat, parlamentünket, hídjainkat vajon hányan ismerik? Budapestre az olimpia kapcsán csodálkozna rá a nagyvilág jelentős része.

Számos, talán át sem gondolt, ki sem beszélt érv szól tehát a kandidálás mellett, de ha odáig jutnánk, hogy mi aztán mindenkinél jobban akarjuk, mindenkinél vonzóbb ajánlatot is teszünk, az még önmagában kevés lenne. Itt lép be a külső környezet, a vetélytársak sora. Hogy mást ne mondjunk, 2036-ra bejelentette rendezési igényét többek között India és Lengyelország is. Okkal említjük éppen e két riválist. Az első a földkerekség legnépesebb állama, számunkra felfoghatatlan nagyságrendű felvevőpiac, ráadásul Ázsia legutóbb 2021-ben láthatta vendégül a játékokat, míg Európa 2024-ben. Az Európa-Ázsia-Amerika rotáció önmagában azt jelentené, hogy földrészünk nyaranta tizenkét évente kerül helyzetbe, de 2032-ben elrontja e sormintát Brisbane, első afrikaiként „melegít” Egyiptom, azaz inkább számolhatunk tizenhat esztendővel, mint tizenkettővel – az pedig 2024 után 2040. Lengyelország különlegességét nekünk az adja, hogy térségünk tagja, az egykori szovjet tömbnek majdnem negyvenmilliós lélekszámú és a miénknél több mint háromszor nagyobb országa. Azaz előnyei megegyeznek hazánkéval, plusz regionális középhatalom.

Tehát álmodjunk merészen, de kalkuláljunk racionálisan! A kettő megfér együtt, és egyik egyáltalán nem oltja ki a másikat, épp ellenkezőleg; emez lendítheti, amaz kordában tarthatja az elszántságot, jogos reményt adva arra, hogy megcélozzuk és el is érjük lehetőségeink felső határát. Ahonnan már csak egyetlen lépés a lehetetlen.

Volt, még lehet is azonban egy olyan álmunk is, amelynek megvalósulása – a bevezetőben említettek jegyében – kizárólag tőlünk függ. Ez pedig a magyar játékok. Vagy Magyar Játékok, hiszen néhány esztendeje már odáig jutottunk a szervezésben, tervezésben, hogy tulajdonnévként, létező, önálló entitásként tekintettünk rá. Szűcs Miklós kollégám vetette fel az ötletet a Nemzeti Sportban 2017 őszén, én publicisztikában csatlakoztam hozzá, a 2019 nyarán Budapesten rendezett Maccabi Játékok pedig tökéletes példát, bizonyságot szolgáltatott. Negyvenkét ország csaknem ötezer résztvevője, majd’ két és fél ezer sportolója több mint egy héten át megmutatta, hogy a vágyunkat így kell, így lehet megvalósítani.

A Magyar Játékok ráadásul a Maccabihoz képest két téren is jelentős helyzeti előnnyel indulhatna. Az egyik a nevezési jogosultság; itt nem lenne szükség semmiféle dokumentumra, családfára, csupán oda kellene lépni az akkreditációs pulthoz, és hargitai zárt magánhangzókkal vagy hamisíthatatlan felvidéki dialektusban annyit mondani: Jó napot kívánok, megjöttem! Esetleg meggyüttem. A másik tétel a biztonsági intézkedések, amelyek a Maccabi esetében érthetően roppant szerteágazók, költségesek voltak. Nos, ezekre a Magyar Játékok esetében mintegy nulla forintot és figyelmet kellene fordítani.

Mindezeken felbuzdulva akkoriban el is kezdtük a szervezést, három tárgyalási fordulón már túl is jutottunk, de a Covid, a világjárvány átírta az életünket. A Magyar Játékok ügye lekerült a napirendről. Most azonban visszakerülhetne oda, akár afféle előolimpiaként. Tesztként, kedvcsinálóként. Ha úgy tetszik, az olimpiai kandidálás társadalmi támogatottságának katalizátoraként.

Mert a Magyar Játékok helyi értékű csoda lenne. Efelől személyes élményeim alapján szemernyi kétségem sincs. Beregszásztól Dunaszerdahelyig végigkísértem a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság első másfél évtizedét, és eközben nem egy kosztümös, romantikus filmbe illő jelenetet rögzítettem. Például a székelyudvarhelyi fiúknak, az első futballtorna bajnokainak ünneplését: letérdeltek a régi Üllői úti stadion kezdőkörében, az egyik kezüket a szívükre, a másikat a társuk vállára tették, és elénekelték a székely himnuszt. Ettől még nem a mindenáron való, riválist lezúzó győzni akarás jellemezte e találkozókat, a Kárpát-medencei bajnokság szlogenje úgy szólt: „Senki ellen, mindenkiért!” Ugyanezt a szellemiséget és lelkületet tapasztaltam két esztendeje, éppen Udvarhelyen, az összmagyar kézilabda-fesztiválon. Régi, pesti vagány ismerősöm ebből az alkalomból először járt Erdélyben, és megrögzött, mindenféle „magyarkodástól” viszolygó világlátását egy padra roskadva, egyetlen sóhajjal így cáfolta meg: „Mindenben tévedtem.”

Mi viszont még a tévedés minimális kockázatát is kiküszöbölhetnénk. Természetesen nem a brit Nemzetközösségi Játékokat tekintenénk viszonyítási pontnak, már csak világbirodalmi hagyományok és egykori gyarmatok híján sem, így nem is nemzetközösségi, hanem nemzeti alapról építkeznénk. Hiszen ahogyan Trianon miatt kesernyés öniróniával megjegyezhetjük, „magunkkal lettünk szomszédosak”, ellenben jó hír, hogy míg az országnak vannak határai, a nemzetnek, a nemzettudatnak nincsenek. A sport bármilyen közösség – így a nemzet – összetartozása erősítésének legegyszerűbb, leghatékonyabb eszköze, ennek szellemében néhány éve az első próbálkozáskor a majdani Magyar Játékok jelmondatának az „Erőinket nem összemérjük, hanem összeadjuk” üzenetet javasoltam. Most sem látok okot ennek felülvizsgálatára.

A kezdeményezés újraindítására annál inkább. Mondjuk a 2036-ban vágyott budapesti olimpia felvezető lépéseként 2026-ban. Aztán ha ne adja Isten, 2036-ban mégis India felé kellene vennünk az irányt, ugyancsak négyéves ciklusokkal számolva már túl is lennénk a harmadik, nagy sikerű Magyar Játékokon.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!