Nadal a pályán egy gép, akit a klán mindig figyel

A spanyol önéletrajzi könyvének alapján 1996-ban az akkor tízéves Nadal egy versenyről tartott hazafelé, és amiatt zokogott, hogy kikapott riválisától, akit szerinte legyőzhetett volna, ha nem a barátaival nyaral augusztusban. Akkor megfogadta, soha többé nem bukik el hasonló ok miatt – részben ennek hála lett a sportág legelszántabb és mentálisan legstabilabb szereplője.

Jó ember, ez a lényeg

Persze nem csak ez az egy élmény kellett ahhoz, hogy szorgalmas, alázatos sztár szülessen belőle – nagy szerepe van annak is, hogy a spanyolországi Baleár-szigeteken, Manacor városában született. Nadal gyakran emlegeti, hogy ez a város az egyetlen a világon, ahol nyugodtan elmehet vásárolni, mert bár a helyiek értelemszerűen felismerik, nem tartják nagyra csak azért, mert a világ egyik legjobb teniszezője. Nem véletlen, hogy a családcentrikus Nadal amikor teheti, hazautazik: előfordult, hogy Monte-Carlóban tornát nyert, majd a finálét követően este már csak fapados géppel tudott eljutni a szigetre – az utasok jót nevettek, amikor megpróbálta az ülések feletti poggyásztartóba bepréselni a trófeát.

A családja is figyelt a neveltetésére, ritkán szólalnak meg, de akkor máig azt emelik ki, annak örülnek igazán, hogy Nadal jó ember lett, az már csak mellékes, hogy csodálatos sportoló is. Szülei is amolyan Nadal-klánként jellemzik mindennapi életüket, amelyben a legfontosabb szabály, hogy a családhoz való hűség az első – máig együtt élnek egy ötemeletes házban Manacor központjában.

Amikor tudnak, Rafával utaznak a versenyekre, mert tudják, mennyit jelent ez a játékos eredményességében. Hogy az ő győzelmét mennyire tekintik a család sikerének is, arra jó példa a szintén az önéletrajzi könyvében említett történet: Rafa keresztanyja gratulálni akart egy trófeához, mire az egész család döbbenten nézett. „Ez olyan, mintha saját magunkat dicsérnénk” – mondták. Szintén jellemző, hogy amikor 22 évesen Nadal egy luxusautót nézett ki magának (némi szégyenérzet mellett, mert tudta, Manacorban ezt felesleges fényűzésnek tartják majd), az édesapja azt mondta, csak akkor veheti meg magának, ha nyer Wimbledonban – ezt 2008-ban meg is tette.

Bár Párizs királyának tartják, Rafa valójában Wimbledonról és a világelsőségről álmodozott gyerekkora óta. Amikor 2007-ben elbukott a döntőben Roger Federerrel szemben, órákig sírt az öltözőben, még nagybátyja, Toni Nadal is megsajnálta.

Nagybácsi kulcsszerepben

A vasárnapi sikert követően Rafa azt mondta Toniról, mindent neki köszönhet. Nos, valóban az év végén nyugdíjba vonuló nagybácsi fedezte fel a tehetségét, de az is igaz, a legkeményebb módszerekkel próbálta kihozni unokaöccséből a maximumot. Rendszeresen kilencre hívta Rafát a pályához, aztán ő egy órával később érkezett meg. Ha Rafa otthon hagyta a vizespalackját, nem vett neki másikat, szomjasan játszott, felelősséget kellett vállalnia tetteiért.

Ha a pálya egyik fele árnyékos volt, mindig a napos oldalra küldte. Gyakran kiabált vele, az edzés végén Rafa takarított. Labdával dobta meg, ha úgy látta, elkalandozott a figyelme. Amikor a 12 éven aluliak országos bajnokságát 11 évesen megnyerte, Toni újságírónak kiadva magát megszerezte a legutóbbi 25 győztes nevét, majd a családi ünneplés közepén felsorolta őket – többsége felnőttként nem vitte semmire. A buli véget ért.

Rafa szülei háborogtak olykor, de nem szóltak bele Toni munkájába, tudták, hogy a legjobbat akarja, hosszú távon pedig sohasem tévedett. Bár mindig mindenért Rafát hibáztatta, ezt jól tűrte, mert szófogadó, kezelhető gyerek volt. Toni mindig a siker alapjára, az alázatra és önálló gondolkodásra nevelte, s a mai napig abban látja unokaöccse sikereit, hogy a riválisaihoz képest könnyebben túl tud lépni a nehézségeken. Sohasem engedte, hogy Rafa ütőt törjön vagy látványosan kimutassa érzelmeit, de a sportszerűséget megkövetelte tőle.

Sokáig tartotta magát a legenda, hogy Rafa nagybátyja miatt üt jobbkezesként bal kézzel, de ez nem igaz – egy darabig mindkét kezét használta, majd amikor dönteni kellett, a balt érezte természetesebbnek. Jobbal ír és golfozik, ballal üt és focizik. Bár volt, hogy Rafa sírva ment haza edzésről, s gyerekkori történeteinek nagy része Toni igazságtalanságáról és keménységéről szól, ő is elismeri, kölcsönösen függtek egymástól, az edzői stáb állandósága is kellett a(z egyelőre) 15 Grand Slam-trófeához. Toni jó embernek nevelte, nem csak jó sportolónak.

A pályán egy gép

Pedig Rafa emberként és sportolóként teljesen más személyiség. Nehéz elképzelni, de a salakon gladiátornak látott spanyol fél a dörgéstől, villámlástól, az állatoktól, bekapcsolt televízió mellett alszik el, mert nem kedveli a sötétséget. Rendkívül félti a családját, retteg attól, hogy valami rossz történhet velük, ezért naponta többször is felhívja őket. Tizenkét éve él kapcsolatban María Francisca Perellóval, akinek évekig a nevét sem tudták, 2010-ig beszélni sem hallotta senki a médiában, ritkán jár ki szerelme mérkőzéseire, mert egy biztosítótársaságnál dolgozik Palma városában – környezetük szerint tökéletes párost alkot a két visszahúzódó, csillogást kerülő ember.

Rafa óvatos sofőr, nem szeret úszni, ha nem látja a tenger fenekét, sok sportolóval ellentétben nem figyel a táplálkozására, imádja a nutellát, a chipseket és az olivabogyót. Akkor is felkel az éjszaka közepén egy Real Madrid-meccsért, ha aznap neki is találkozója van, nyáron pedig hajnalig bulizik a barátaival – viszont másnap reggel ugyanazzal a mániákus intenzitással edz, mint egy átlagos hétköznapon. Ha nincs is kedve korán ébredni, akkor sem hagy ki edzést, nem enged kivételt. Éppen félős személyisége miatt látunk tőle annyi furcsaságot, rákényszeríti magát arra, hogy a pályán egy másik Rafael Nadal küzdjön. Nem elégszik meg semmivel, képtelen veszíteni – hozzáállása csupán akkor változik meg, ha nincs mögötte a család biztonsága, ezért is kapott ki 2009-ben a Garroson óriási meglepetésre Robin Söderlingtől. Nem sokkal előtte tudta meg, hogy szülei válni készülnek, ezt képtelen volt feldolgozni.

Szokásait sokan babonának gondolják, ám ő ezt csak a mérkőzésbe való belehelyezkedésnek tartja. A találkozók előtt 45 perccel jéghideg zuhanyt vesz, majd kezdődik a szertartás, amit a sportpszichológusok Flow-élménynek hívnak: az éber koncentráció olyan állapota, amelyben a test puszta ösztönök hatására mozog. Az adogatásai előtti rituáléit már minden teniszrajongó ismeri, ahogyan azt is, hogy a szünetekben mindkét vizespalackjából egy-egy kortyot iszik, majd mindkettőt a szék bal oldalára, a lába mellé teszi, egymás mögé, a pályához képest átlós irányba. Ezeknek (is) köszönhetően lesz Nadal a pályán egy gép – akit a lelátóról a klán többi tagja mindig figyel.