Gyász: „Oli örökre elment” – a társak búcsúja Borsos Olivértől

Ha valaki a városmajori Budapest Tenisz Centrum felé sétált, biztosan látta munka közben Borsos Olivért. A kézilabda világából jól ismert Borsos Attila és Szabó Edina fia szinte állandóan a pályán volt, ugyanolyan lelkesedéssel és alázattal dolgozott Balázs Attilával, mint bármelyik ifjú tehetséggel. Remekül teniszezett, ám mindig fejlődni és tanulni akart, így idővel nem csupán technikai segítséget tudott nyújtani edzőként: sportpszichológusként is dolgozott több éljátékosunkkal és az érdi kézilabdázókkal is.

A mindössze 29 esztendős fiatalember elképesztő lelkesedéssel beszélt távlati terveiről, nagyon sokat tudott a profi sport hátteréről, nehézségeiről, lehetőségeiről. Mindenkihez az volt az első kérdése, „Hogy vagy?”, ha tanács vagy akár csak egy jó szó kellett, rá lehetett számítani. Pozitívan látta a világot, állandóan mosolygott, nagyon sokan szerették, a sportközegben mindenki imádkozott a gyógyulásáért a múlt pénteki, súlyos balesetét követően. A csoda azonban sajnos elmaradt, édesapja szívszorító üzenetben írta meg lapunknak csütörtök este: „Oli örökre elment” .

A felfoghatatlan gyászban közösségi oldalán Szávay Ágnestől Babos Tímeán és Fucsovics Mártonon át Gálfi Dalmáig szinte minden magyar teniszező és az érdi női kézilabdacsapat is osztozott.

Megkerestük gyerekkori barátját, Balázs Attilát, aki csütörtökön, vacsora közben értesült Borsos Olivér haláláról, s azóta haza is jött Magyarországra Ausztriából, ahol a csapatbajnokságon teniszezett.

„Nagyon friss még az egész, eléggé magam alatt vagyok, kell egy kis idő, hogy megemésszem a történteket  – mondta megrendülten a világranglistán 76. játékos. – Volt egy rossz érzésem, nem is ittam a tihanyi mulatságon, nemigen vettem benne részt, viszonylag hamar elmentem pihenni. Aludtam, amikor felkeltettek, dörömböltek az ajtómon, hogy menjek ki, mert nagyon nagy a baj...”     

Borsos Olivér első magyarországi teniszmérkőzését Balázs Attila ellen játszotta 17 esztendeje, és életében utoljára szintén vele szemben állt a háló túloldalán a tragikusan végződő napon.

„Szerintem ez nem véletlen  – reagált a különös egybeesésre Balázs. – Olivérék tíz évig Franciaországban éltek, amikor hazajött, alig tudott magyarul. Budapestre felkerülve mindkettőnk edzője Hornok Miklós lett, és a Talentum Tenisz Klubban játszottunk, ami a mostani Nemzeti Edzésközpont helyén működött. Nem volt tele a tábla az egyik ITF-versenyen, ezért elindultunk, én tizenöt éves voltam, ő tizenhárom. Kérdeztem, kivel játszik, azt felelte, »Balázs Attila ellen«. Mondtam neki, hogy én vagyok az – a meccset végül az ő ütőjével fejeztem be, mert az enyém húrjai elszakadtak. Nagyon jó barátság alakult ki közöttünk, aztán a felnőttek között játszottam, ő Amerikában végezte az egyetemet, kicsit eltávolodtunk egymástól. Később Babos Csaba vezetésével Olivér is részt vett a Budai Tenisz Centrum megalapításában, három éve én is odakerültem, így ismét összehozott minket a sors.”    

A sors Kisgyörgy Gergellyel, a magyar Davis-kupa-csapat edzőjével is összehozta Borsos Olivért. A kapcsolatuk elég régi, a Diego SC-ben együtt játszottak a csapatbajnokságon és Kisgyörgy első edzői kiküldetésén, Belgiumban is vele volt Borsos – a végtelenül kedves, mindig jó kedélyű fiatal srác Franciaországból.

„Kicsit bohém, szétszórt fiú volt – szörnyű múlt időben beszélni róla   – emlékezett Kisgyörgy Gergely.  – Valahogy megoldjuk a dolgokat, kimászunk mindenből, ez volt Olivér hozzáállása. Teniszezőként nem volt olyan meccse, hogy ne nyalta volna fel a salakot, ahogy az életben, a pályán is mindent megtett, akár nyert, akár veszített, nyakig salakosan jött le a játéktérről. Nagy veszteség a halála, mindenki szerette őt. Óriási energiái voltak, amibe belekezdett, annak a motorja akart lenni, ezt nem is mindig tudta kontrollálni. Tele volt tervekkel, megint vezetői feladatokat kapott volna a BTC-n, kerek lehetett volna az élete...”