Tenisz: nyomkövetővel ellenőrizték Wimbledonban a szabályok betartását

Kettő plusz öt magyar dolgozott az idén a wimbledoni főtáblán: Fucsovics Márton és Babos Tímea szerepléséről bőséggel beszámoltunk a két hét során, ám négy vonalbíró és egy „review official” is hozzátette a magáét az év legfontosabb versenyéhez.

A sportolókhoz hasonlóan Ujszászi Máté, Pétsch András, Izmendi Károly, Szörény Rezső és az elektronikus labdanyom-ellenőrző rendszer (ez Wimbledon esetében a sólyomszem) használata során az informatikusok munkáját teniszbíróként segítő Peterdi Tamás is megérezte, mennyivel másabb a legendás és csodaszép All England Clubban tevékenykedni a buborékrendezés mellett. Korábban a vonalbírók maguk intézték a szállásukat és az utazásukat, értelemszerűen sokkal szabadabban tervezhették meg a munkán kívüli idejüket, beleférhetett néhány londoni látványosság megnézése, vagy egy kis sörözés a vasárnapi szünnapon. Ebben az évben viszont a koronavírus miatt egészen más feltételek várták őket hivatalos szállodával és buszjárattal, színekkel, rengeteg teszttel és szigorú szabályokkal.

„Minden napunk ugyanúgy alakult: hotelszoba, busz, pálya, éttermi pihenő, pálya, busz, hotelszoba...  – kezdte Pétsch András, akinek ez volt a harmadik wimbledoni útja, és a selejtezővel együtt összesen 19 napot töltött buborékban, nyolcszor végeztek rajta Covid-tesztet, Londonból pedig csak a metrót és a repülőteret látta a tornán kívül.  – Ahogyan a bírók főnöke fogalmazott: a minimalizált kockázati környezet megteremtése volt a cél. Négyszínes rendszert alakítottak ki, mindenki csak a vele azonos színnel beosztott kollégájával tartózkodhatott közös légtérben. A vonalbírók sárga és zöld színt kaptak, az All England Clubban és a hivatalos szállodában is külön éttermet és pihenőt alakítottak ki, más busszal mentünk és más pályán dolgoztunk, arra pedig külön megkértek bennünket, hogy ha a liftben más színű kollégát látunk, ne szálljunk be. Profi volt a szervezés, és biztosan rengeteg munkát igényelt.”

Pétsch megerősítette, a sportolókhoz hasonlóan ők is kizárólag a nekik kiírt pályákra mehettek fel, azaz nem nézhették meg a többi mérkőzést, illetve például a szuvenírboltba sem mehettek be.      „Fucsovics Marci több meccsét is csak a telefonomon tudtam megnézni, mert az étterem kivetítőin mást közvetítettek. És nem csak a teniszről maradtunk le. Azt kérték, hogy ne járjunk át egymás szobájába, és a tömeg elkerülése érdekében kivetítő sem volt a szállodában, pedig természetesen sokakat érdekelt a labdarúgó Európa-bajnokság, különösen az angolokat... Annyi engedményt kaptunk, hogy lemehettünk a mi színünkhöz tartozó étterembe, és ott a saját laptopunkon nézhettük a meccseket. Három évvel ezelőtt gond nélkül figyelhettük a pubból a világbajnoki történéseket.”

A szabályok betartását szigorúan számonkérték a szervezők, az akkreditációs kártyákat még egy nyomkövetővel is ellátták, így azonnal lebukott volna az, aki mondjuk a Big Bent tervezte megnézni. Meg is írták a résztvevőnek: ne próbálkozzanak semmivel, ha nem akarják, hogy örökre elbúcsúzzanak tőlük. Az üzeneteknek egyébként is hangsúlyos szerepük volt, hiszen minden reggel (!) kaptak e-mailben egy kérdőívet, hogy nincs-e betegségre utaló tünetük, esetleg találkoztak-e koronavírus-fertőzöttel, és ha a válaszok nemlegesek voltak, akkor érkezett meg az engedély arra, hogy a szállodából elindulhatnak a pályára.

„Általánosságban a hangulat ennek ellenére remek volt, hiszen Wimbledonban, a főtáblán dolgozni akkora megtiszteltetés, szakmai elismerés, hogy mindenki jó szívvel végezte a feladatát      – tette hozzá Pétsch, akit a maszkhasználatról is kérdeztünk, mert a Roland Garroson a vonalbírók és a nézők a mérkőzés közben is hordták, míg Wimbledonban nem.      – A maszkot a pályán, a székünkhöz érve vehettük csak le, illetve a saját, egyágyas szállodai szobánkban.”

A koronavírus tehát sok mindent megváltoztatott az All England Clubban, ám az alapvető brit precizitást természetesen nem. A vonalbírók is megkapták a leírást, hogyan kell elfoglalni a helyüket: felmenni a pályára mindenképpen zakóban kellett, lefelé már nem kötelező, ám szabály volt, hogy a bal alkaron pihenjen, és a logót ne takarja semmi. A vizeskulacsnak a vállon kellett lógnia, a nyakkendő sem állhatott slendriánul, a fel- és levonulás részletes forgatókönyv alapján zajlott – de legalább azt mindenki maga dönthette el, viseli-e a sapkát!