Ha Sávolt Attila és Fucsovics Márton tenisz helyett hegymászással foglalkozna, most arról beszélnénk, hogy a halálzónában járnak.
Mester és tanítványa nagy utat tett meg a kétszázon kívüli ranglistahelyezéstől a legjobb negyvenig – a profi munkát gyors előrejutás követte, ám az elmúlt hónapokban már minden lépcsőfok megmászásához hatalmas erőkifejtésre van szükség. A hegymászásban is a kemény felkészülés után az első néhány száz méter valamivel könnyebben megy, de a halálzónában, az utolsó szakaszon, hét-nyolc ezer méter magasság felett már minden lépés pokolian nehéz.
A férfiteniszben a világranglista első ötven helyezettje külön kaszt: ők azok, akikben az ATP-pontot szerző 2500 játékos közül leginkább megvan a kellő tehetség, tudás, erő, kitartás és szorgalom ahhoz, hogy a legjobbak közé tartozzanak. Ebből az öt fontos alkotóelemből Fucsovics csak a tehetségével igyekezett mérkőzéseket nyerni mindaddig, amíg 2016-ban elkezdték a közös munkát Sávolttal – a másik négyhez kellett a tréner mindentudása is. Mert bár nincsenek tucatjával Grand Slam-győzteseink, azért jó látni, hogy magyar szakember is képes a magasba vezetni honfitársát – főleg úgy, hogy a külföldi edzők megbuktak a wimbledoni juniorbajnok Fucsovics oldalán.
Most pedig a magyar zászlót lobogtatva Sávolték folytatják útjukat felfelé, a következő szezont a 36. helyről kezdi el legjobb teniszezőnk, aki 26 éves, tehát nem késett le semmiről. Innentől már nincs könnyebb út, a sikerhez minden pillanatban tökéletes koncentrációra van szükség, vagy hamar a mélyben találja magát az ember – szerencsére ez a teniszpályán csupán a százon kívüli helyezést jelenti, nem élete kockáztatását.
Sávolttól és Fucsovicstól a legmagasabb pont elérését, a világelsőséget nem lehet elvárni, de ha teljesül legújabb álmuk, a top 20, az már csodálatos eredmény lenne – Ázsiában még 13, nyolcezer méter feletti hegycsúcsot jegyeznek, nem csak a Csomolungmát.