MindenÁron

Szilágyi Áron aranyérme kardvívásban úgy hiányzott a sportágnak, mint falunak a villany. Futballisták között hallottam ezt a mondást egy-egy fontos győzelem után, mi tagadás, van ebben humor is, igazság is.Szilágyi Áron aranyérme kardvívásban úgy hiányzott a sportágnak, mint falunak a villany. Futballisták között hallottam ezt a mondást egy-egy fontos győzelem után, mi tagadás, van ebben humor is, igazság is.

Egy 22 éves srác vette magára az egész fegyvernem – ha nem az egész sportág – vívózsákját, s elbírta a terhet! Áron a négy közé jutásért Max Hartungot győzte le, s ha nem nyer a másik ágon az orosz Nyikolaj Kovaljov, a döntőbe jutásért is némettel, Nicolas Limbachhal – aki az utóbbi időben a nagy versenyeken többször a magyar elé került – vívott volna.

„Hosszú történelmünk van Maxszal, régóta ismerjük egymást, hol ő, hol én nyerek” – nyilatkozta a négy közé jutást követően a magyar vívó.

Nos, nézzük, hol is kezdődött közös történetük Maxszal.

Szilágyi a pekingi olimpia után Iliász Nikolásszal egy hónapot Dormagenben töltött a német válogatott edzőjének, Szabó Vilmosnak köszönhetően. A dormageni időszak – fogalmazzunk így – az útkeresés jegyében telt –, mert közvetlenül a 2008-as olimpia előtt halt meg Gerevich György, a Vasasban a két fiatal tehetség és Nemcsik Zsolt edzője, nem mellékesen a legendás olimpiai bajnok, Gerevich Aladár fia. Dormagenben akkortájt Limbach, Hartung, Wagner és Beisheim bontogatta szárnyait. A Szabó Vilmos – román színekben 1984-ben kardcsapatban olimpiai bronzérmes – irányította német válogatott tagjai egyre jobb eredményeket értek el. Ezzel szemben Szilágyi (és Iliász) rapszodikusabb teljesítményt nyújtott, amit egy idő után már nem lehetett a nagyszerű vívóedző és pedagógus, Gerevich halálára fogni. Aztán a londoni játékokhoz közeledve a vasasos mester, Somlai Béla keze alatt Áron kezdte azt kihozni magából, ami benne van – az már nem csak rajta múlt, hogy a kardcsapat nem jutott ki Londonba. Pedig a Pekingben elért hetedik hely után elégedetlenül csóváltuk a fejünket, mondtuk, na majd négy év múlva…

Bele kellett törődni, hogy a londoni olimpián kardban csupán egyetlen egyéni indulónk lesz. Szilágyi, ahogyan Peking után, úgy London előtt is készülhetett a német kardvívás fellegvárában, Dormagenben. (Peking előtt egyébként Limbach segítette Tatán a magyar válogatottat, akkor a német csapat nem jutott ki az olimpiára.) A német együttes amolyan edzőpartnert kapott Szilágyi személyében, aki kihasználta a lehetőséget, s kiismerte a racionálisan, fegyelmezetten vívó németeket, így Hartungot is, aki egyébként 2009-ben a belfasti junior-vb döntőjében, majd az Eb-n is legyőzte a magyart. Annak ellenére, hogy Szilágyi képzettebb kardozó, mint a német, ezt a páston is be kell(ett) bizonyítani. Áron már 2007-ben a Szentpéterváron világbajnok csapat tagja volt, az oroszok ellen Sztanyiszlav Pozdnyakovval szemben remekelt! De az igazán kiugró, nagy eredmény mostanáig váratott magára.

Hartung legyőzése előtt Áron a címvédőt, a kínai Csung Mant intézte el. Az elődöntő előtt pedig az a helyzet állt elő, hogy tulajdonképpen Áron esélyessé lépett elő. A többit tudjuk, a háromszoros csapatvilágbajnok orosz Nyikolaj Kovaljovnak nem volt ellenszere, a fináléban Diego Occhiuzzinak még kevésbé.

Ha lehet azt mondani, klasszikus magyar–olasz párharcban dőlt el az olimpiai arany sorsa. 2004-ben Athénban Aldo Montano Nemcsiket győzte le, Barcelonában (1992) Szabó Bence Marco Marin ellen diadalmaskodott.

Kissé elvonatkoztatva a konkrét győzelemtől: Áron a páston mindent megtett, amit a magyar kardvívásért a jelen pillanatban lehet. A pást körül kellene rendezni a sorokat, s nem azt mondani, lám, ha kell, a magyar virtus aranyat szül. Persze, ebben a bajnoki címben benne van a virtus, meg a magyar kardvívás hagyományai közvetve egészen Gerevich Aladárig. Mégis kerülném a „vagyunk, akik voltunk” szlogent, mert becsapna mindenkit. Nem vagyunk, egyedül Szilágyi van, más kérdés, hogy köré építhető lenne egy világverő együttes, ha a szakemberek a kevés minőségi kardvívóból kiválasztanák a csapatra valót, s azokat menedzselnék. Továbbá a juniorként egyébként Szilágyihoz hasonló tehetségek nem hinnék azt, hogy a felnőttmezőnyben is olyan simán mennek a dolgok, mint juniorban. Most ott a példa. Érdemes követni. Mindenáron. Még akkor is, ha a rotáció értelmében Rióban a férfi kardcsapatverseny esne ki az olimpia programjából. De az még messze van.

Mondják, egy versenyző állapotából gyakran következtetni lehet, milyen eredmény várható tőle. Hogyan viselkedik egy-egy csörte vagy összecsapás előtt, milyen eszközökkel fokozza a készenléti állapotot, hogy aztán amikor eljön az ideje, mentálisan a lehető legjobb állapotban legyen. Nos, Szilágyi Áron és Ungvári Miklós ebben a tekintetben felülmúlhatatlan volt vasárnap. Ne tagadjuk, az egynapos versenyek során rengeteget számít a diszponáltság, a koncentráció. Sőt, erre legalább úgy kell tréningezni, mint a sport szakmai részére. Mindkét magyaron egész nap látszott, egyben van.

Ungvárit vasárnap a tatamin csupán a döntőben győzték le. Jó, mint kiderült, első ellenfele egy afgán autófényező volt, de ez nem a magyar dzsúdós bűne. A kvalifikációs rendszer szabályaiból fakad, amelynek visszásságaiba ezúttal felesleges lenne belemenni. Főleg úgy, hogy Ungvárinak már négy évvel ezelőtt volt gondja a szabályokkal: azért esett ki, mert szabálytalanul, ellenfele dzsudogija alatt állítólag a karján keresett fogást. Pedig a 66 kilós dzsúdós Pekingben semmivel sem volt rosszabb cselgáncsozó!

A 31 éves sportoló londoni tatamin tett minden mozdulata tudatos volt, sugárzott róla az önbizalom. Csupán egyetlen pillanatra ült ki a tanácstalanság az arcára, a döntőben grúz ellenfele vezetett, s 13 másodperc volt hátra. Nem is a tanácstalanság rítt le róla, inkább egyfajta aggodalom, hogy már nem lesz ideje végrehajtani a dobást, ami a győzelemhez kell. Mert ellenfelén, Savdatuasvilin azért látszott, nem csupán a munka mellett edz, mint az autófényező, akit Miki 17 másodperc alatt intézett el. A meccsből volt még hátra majdnem ennyi idő, csak hát ez már döntő volt, nem pedig egy első fordulóbeli parti. Hát igen: az első két körben még lehetett fél perc alatt nyerni. Miki szemén látszott, hogy a döntő vége előtt sem adja fel, csak borzasztóan nehéz helyzetben volt.

Azok után, hogy kategóriája lement, leírhatom, engem mindig Hajtós Bertalanra emlékeztet. Berci húsz évvel ezelőtt Barcelonában lett ezüstérmes, ő volt az akkoriak közül talán a legesélyesebb. Hajtós ezüstig jutott, hiányérzete volt, most Miki ebben is valahogy hasonlít rá: a dobogón hol komoly volt, hol mosolygott. Mintha még nem döntötte volna el, hogy örüljön vagy bánkódjon. Én örülök, lám, Csernoviczki megadta az alaphangot, szombaton egy bronz, vasárnap egy ezüst, tovább nem folytatom, bivalyerős ez a cselgáncsválogatott.

Könnyebb olyan sporteseményekről mérleget készíteni, amelyek egy nap alatt lezajlanak. Vízilabdában még csak az első meccsen vagyunk túl. A szerbek 14–10-re győztek, Kemény Dénes azt mondta, 14 kapott góllal nem tudtunk volna semelyik együttes ellen sem nyerni, s a szerbek szempontjából edzőmeccset hozott az első csoportmérkőzés. Nagyon nem tetszett, amit a vízben láttam, de azoknak sem, akik a vízben voltak. Ebből lehet építkezni, különben is olcsó dolog lenne most cikizni a csapatot. Mégiscsak a magyar válogatott a címvédő. Legyen elég annyi, nálunk csak Szécsi járt a vízen, az ellenfélnél majd' mindenki. Ám azért ez több volt, mint egy vereség az első meccsen.

A kézisek is vesztettek, de e mögé a tény mögé ne képzeljünk se többet, se kevesebbet, mint ami: a magyar válogatott Nagy Lászlóval rossz rajtot vett az olimpián.