Szép volt, lányok, szép volt, KEB!

A belgrádi arénában a bronzérmet ünneplő, körbe-körbe táncoló lányok egyszer csak a kispadhoz szaladtak, ledöntötték a lábáról Karl Erik Böhnt – ahogyan hívják, KEB-et –, s feldobálták a levegőbe.
Megkapó pillanat volt, kézilabdázóink így köszönték meg az eddigi közös munkát, amely Eb-bronzot eredményezett.
Böhn meghozta az impulzust, amiért külföldi szakembert általában szerződtetni szokás, a lányok meg hozták az eredményt, úgyhogy a szövetségi kapitánynak csak átmenetileg kell hazautaznia, nem pedig végleg. Mert azt nyilatkozta, ha a csoportból nem jutunk tovább, vette volna a cókmókját.
Most merőben más a helyzet. Egyszerre mintha kitisztult volna az ég női kézilabdázóink feje felett – legalábbis ami a válogatottat illeti.
Lélektanilag mindenképpen. Edzői végzettség híján a mutatott játékkal kapcsolatos észrevételeimet mellőzném, az eredmény esernyője alá állva csupán annyit böknék oda, a játéktéren és a kigondolt taktikán egyaránt van még mit csiszolni. Bár egy dolgot feltétlenül ki kell emelni: a szerbek ellenihez hasonlóan kiélezett meccseken a magyar csapatok általában vereséget szenvednek, amelyben nemcsak pszichés, hanem rendre erőnléti okok is közrejátszanak. A válogatott játékosai kiváló kondícióban voltak! (A Győr edzőjeként Böhn korábban tett utalást erőnléti hiányosságokra – ezen változtatott is.) A legfontosabb azonban az, hogy a játékosok megbíznak a kapitányban és fordítva. A kölcsönös bizalom alapja mindenekelőtt Böhn személyiségében keresendő. Csapatáról még véletlenül sem tett negatív megjegyzést sem az Eb előtt, sem a kontinensbajnokság alatt, segítőjét, Siti Beát pedig csak dicsérő szavakkal illette.
A Montenegró elleni mérkőzésen kiállított Tomori Zsuzsannáról egy rossz szót sem szólt – a színfalakon kívül legalábbis. Ehelyett videón bemutatta, hogy az ellenfél – a horvátokhoz hasonlóan – többet védekezett a vonalon belül, mint kívül. Apró dolgok ezek, de az egységre utalnak, s emlékezzünk csak, a románokat Tomori nélkül, a legyengült Görbicz Anitával intéztük el a presztízsmeccsen. Erre csak egy mentálisan erős együttes volt képes. Nem lettem volna meglepve, ha „másfél” vezéregyéniségét vesztő válogatottunk megszeppenve áll oda a sorsdöntő mérkőzésre. De a vezérek helyére mások álltak vezérként, ahogyan a bronzmeccsen is „újak” remekeltek (Vincze Melinda, Szekeres Klára).
A jelenlegi válogatottnak éppen ebben rejlik talán a legnagyobb ereje. Sikerre éhes a csapat, becsvágy fűti a játékosokat. A jövőt illetően ez rengeteg tartalékot rejt magában. S ha már a jövőnél tartunk: hosszú idő után nyugodtan lehet készülni. Nincsen rajtunk semmilyen kényszer, hogy ilyen vagy olyan világversenyre kell magunkat kvalifikálni. A vb-n ott leszünk, mint ahogyan a magyar–horvát rendezésű Eb-n is.

Tulajdonképpen már a riói olimpia lehet a célkeresztben.

Végezetül néhány sor, ami lehet, nem feltétlenül vált ki osztatlan sikert. Teljesen mindegy – illetve, dehogy mindegy –, hogy nem voltunk ott a legutóbbi vb-n és olimpián, de a szakág erejében benne volt ez az eredmény. Annak ellenére, hogy nem mertük kimondani. Az olimpia után általában „csendesebbek” a világversenyek. Akik nem jutottak ki Londonba, azok talán jobban akartak bizonyítani – a mieinkre ez hatványozottan igaz –, de akadtak olyan válogatottak, amelyeknél beáldozták az Eb-t. Meg kellett mutatni, hogy mit érünk. Megmutattuk!
(Bálint Mátyás kollégámmal még az Eb előtt munka után battyogtunk a Práter utcában, mondtam neki, most kell nyerni, mint a kétezres Eb-n, azt válaszolta, ott vannak a norvégok, oké, replikáztam meg becsúszhat még valami, de a dobogó azért meglesz. Ebben maradtunk. Meglett. Mondhatnám, hogy ilyen egyszerű az egész…)
Apropó, norvégok. Nyilvánvaló, hogy mumusaink, nyilvánvaló, hogy amikor a szövetség Böhn személyében gondolkodott, az is számított, hátha ki tud találni ellenük valamit. Még beszéltük is, milyen furcsa lenne, ha majd élettársa, Löke ellen kellene taktikát adnia. Ez majdnem be is jött. Azért majdnem, mert a magyar–norvég idején Böhn és Löke már nem alkottak egy párt, mint azt a norvég média feldobta. Nyilván azzal a szándékkal, hogy a meccsről elvonják Böhn figyelmét, aki az Eb után akarta bejelenteni a magánéletében történt változást. Amolyan magyaros történetbe került szegény Böhn az ő norvégjai által, akik inkorrekt módon bedobták a hírt. Hát igen, a norvégok elleni eredményes taktikát még KEB sem találta meg, de az ő stílusában nem azt emelném ki, hogy honfitársai a bulvármédia eszközeivel miként alázták, hanem azt, hogy ez a magyar válogatott van annyira jó, hogy a norvégok úgy gondolták, biztos, ami biztos, be kell dobni valamit, ami megzavarja a mieinket a mérkőzés előtt.


Megkapó pillanat volt, kézilabdázóink így köszönték meg az eddigi közös munkát, amely Eb-bronzot eredményezett.
Böhn meghozta az impulzust, amiért külföldi szakembert általában szerződtetni szokás, a lányok meg hozták az eredményt, úgyhogy a szövetségi kapitánynak csak átmenetileg kell hazautaznia, nem pedig végleg. Mert azt nyilatkozta, ha a csoportból nem jutunk tovább, vette volna a cókmókját.
Most merőben más a helyzet. Egyszerre mintha kitisztult volna az ég női kézilabdázóink feje felett – legalábbis ami a válogatottat illeti.
Lélektanilag mindenképpen. Edzői végzettség híján a mutatott játékkal kapcsolatos észrevételeimet mellőzném, az eredmény esernyője alá állva csupán annyit böknék oda, a játéktéren és a kigondolt taktikán egyaránt van még mit csiszolni. Bár egy dolgot feltétlenül ki kell emelni: a szerbek ellenihez hasonlóan kiélezett meccseken a magyar csapatok általában vereséget szenvednek, amelyben nemcsak pszichés, hanem rendre erőnléti okok is közrejátszanak. A válogatott játékosai kiváló kondícióban voltak! (A Győr edzőjeként Böhn korábban tett utalást erőnléti hiányosságokra – ezen változtatott is.) A legfontosabb azonban az, hogy a játékosok megbíznak a kapitányban és fordítva. A kölcsönös bizalom alapja mindenekelőtt Böhn személyiségében keresendő. Csapatáról még véletlenül sem tett negatív megjegyzést sem az Eb előtt, sem a kontinensbajnokság alatt, segítőjét, Siti Beát pedig csak dicsérő szavakkal illette.
A Montenegró elleni mérkőzésen kiállított Tomori Zsuzsannáról egy rossz szót sem szólt – a színfalakon kívül legalábbis. Ehelyett videón bemutatta, hogy az ellenfél – a horvátokhoz hasonlóan – többet védekezett a vonalon belül, mint kívül. Apró dolgok ezek, de az egységre utalnak, s emlékezzünk csak, a románokat Tomori nélkül, a legyengült Görbicz Anitával intéztük el a presztízsmeccsen. Erre csak egy mentálisan erős együttes volt képes. Nem lettem volna meglepve, ha „másfél” vezéregyéniségét vesztő válogatottunk megszeppenve áll oda a sorsdöntő mérkőzésre. De a vezérek helyére mások álltak vezérként, ahogyan a bronzmeccsen is „újak” remekeltek (Vincze Melinda, Szekeres Klára).
A jelenlegi válogatottnak éppen ebben rejlik talán a legnagyobb ereje. Sikerre éhes a csapat, becsvágy fűti a játékosokat. A jövőt illetően ez rengeteg tartalékot rejt magában. S ha már a jövőnél tartunk: hosszú idő után nyugodtan lehet készülni. Nincsen rajtunk semmilyen kényszer, hogy ilyen vagy olyan világversenyre kell magunkat kvalifikálni. A vb-n ott leszünk, mint ahogyan a magyar–horvát rendezésű Eb-n is.

Tulajdonképpen már a riói olimpia lehet a célkeresztben.

Végezetül néhány sor, ami lehet, nem feltétlenül vált ki osztatlan sikert. Teljesen mindegy – illetve, dehogy mindegy –, hogy nem voltunk ott a legutóbbi vb-n és olimpián, de a szakág erejében benne volt ez az eredmény. Annak ellenére, hogy nem mertük kimondani. Az olimpia után általában „csendesebbek” a világversenyek. Akik nem jutottak ki Londonba, azok talán jobban akartak bizonyítani – a mieinkre ez hatványozottan igaz –, de akadtak olyan válogatottak, amelyeknél beáldozták az Eb-t. Meg kellett mutatni, hogy mit érünk. Megmutattuk!
(Bálint Mátyás kollégámmal még az Eb előtt munka után battyogtunk a Práter utcában, mondtam neki, most kell nyerni, mint a kétezres Eb-n, azt válaszolta, ott vannak a norvégok, oké, replikáztam meg becsúszhat még valami, de a dobogó azért meglesz. Ebben maradtunk. Meglett. Mondhatnám, hogy ilyen egyszerű az egész…)
Apropó, norvégok. Nyilvánvaló, hogy mumusaink, nyilvánvaló, hogy amikor a szövetség Böhn személyében gondolkodott, az is számított, hátha ki tud találni ellenük valamit. Még beszéltük is, milyen furcsa lenne, ha majd élettársa, Löke ellen kellene taktikát adnia. Ez majdnem be is jött. Azért majdnem, mert a magyar–norvég idején Böhn és Löke már nem alkottak egy párt, mint azt a norvég média feldobta. Nyilván azzal a szándékkal, hogy a meccsről elvonják Böhn figyelmét, aki az Eb után akarta bejelenteni a magánéletében történt változást. Amolyan magyaros történetbe került szegény Böhn az ő norvégjai által, akik inkorrekt módon bedobták a hírt. Hát igen, a norvégok elleni eredményes taktikát még KEB sem találta meg, de az ő stílusában nem azt emelném ki, hogy honfitársai a bulvármédia eszközeivel miként alázták, hanem azt, hogy ez a magyar válogatott van annyira jó, hogy a norvégok úgy gondolták, biztos, ami biztos, be kell dobni valamit, ami megzavarja a mieinket a mérkőzés előtt.