Hokilázban

Itt most ne valami szakmai elemzést várjanak, a jéghoki nálam elsősorban érzelmi kérdés – mint ahogyan a két évvel ezelőtti budapesti vb-re írt kétrészes, a magyar jégkorong „közép- és újkori" történetét feldolgozó anyagomból is kiderülhetett.

Még a fedetlen jégpályás Fradi–Dózsákon nőttem fel, a tévében minden A-csoportos vb-t megnéztem, no és természetesen a Moszkvából rendszeresen közvetített Izvesztyija-kupa-mérkőzéseket is, ahogyan a kanadai profik és a szovjet „amatőrök” egy-egy itthon is képernyőre kerülő meccsét. Zárt világ volt, talán túldimenzionáltuk a profik tudását a „ruszkikéhoz” képest, maradjunk annyiban, a nagy testvér szemre tetszetősebben játszott, s talán eredményesebben is.

Az egész jéghokiimádat még egy Móricz Zsigmond körtér mögötti utca egyik bérházának udvarán kezdődött, ahol a nagyobb srácok a tartós fagyok idején felöntötték az elég nagy területet. Hatéves voltam, amikor megtanultam korcsolyázni, szinte magától értetődő volt, hogy jött a hoki is. Akkoriban persze nem úgy volt, hogy bement az ember a plázába, és olyan botot vett, amivel az igazi nagymenők játszanak. Összeeszkábált botokkal űztük a sportágat, kékre-zöldre verve egymást. Annyira belém ivódott, ha fagy, akkor hoki, hogy manapság ha télen mínuszok vannak, az jut eszembe, milyen jó lenne a Balatonon jégkorongozni kékre-zöldre verve és kékre-zöldre fagyva. No meg az is, hogy voltak természetes jégpályák, a teniszpályákat sok helyen felöntötték – nem mindenki a Városligeti Műjégpályán tanult meg korizni.

Akkoriban még három sorral játszottak a „nagyok", ha égett a ház, nem szégyellték nagyrészt az első kettőt játszatni. Mi, magyarok általában a C-csoportban tengettük életünket, hihetetlen siker volt 1976-ban a feljutás a B-csoportba. Még 1965-ből dereng egy B-csoportos remeklés: a válogatott negyedik lett, az akkor azt jelentette, hogy helyezése alapján a világon a 12. csapat volt. Aztán az élet távolabb sodort a sportágtól, de egyik szememet próbáltam rajta tartani. Mindig mosolyogtam azon, hogy Bálint Antóniát a fél ország ismeri, de azt csak kevesen tudják, hogy édesapja az Újpest és Fradi egykori kiváló hokisa, Bálint Attila. A mai vezetők közül még láttam játszani Kovács Csabát, Ocskay Gábort, de még Raffa Györgyöt is. Ebből következik, hogy túl vagyok az élet delén, de mint tudjuk, a kor nem érdem, csupán állapot, ahogyan azt Kádár apánk mondta volt az épülő szocializmusban, amikor a fent említettek kergették a pakkot. Apropó pakk: mindig röhögtünk a magyar irodalom órán, amikor szóba került, hogy Nyilas Misi pakkot kapott. Mi ezt a szót egész más értelemben használtuk.

Lassan vidéken is épültek jégpályák, nem kellett a fagyra várni. Illetve arra a kérdésre, hogy mikor jutunk ismét a B-csoportba, leginkább az volt a válasz: majd ha fagy... És azt se hallgassuk el, hangos botrányoktól sem volt mentes a sportág, de mivel hokiünnep előtt állunk, most ne a balhékra emlékezzünk, hanem a szépre, jóra. Bizonyos Koha Csaba a nyolcvanas évek második felében Jászberényben gründolt csapatot, bizonyos Kercsó Csaba edzette, benne korábban kijevi hokisokkal, akik a 60 percből 55-öt a jégen voltak... Ezzel szinte egy időben Újpesten Szergej Szvetlov tündökölt, Dunaújvárosban kezdett beérni a másik Kercsó, Árpád munkája, nem mellesleg 1998-ban vele jutott fel a válogatott a B-csoportba. De előtte Sárközy Tamás szövetségi elnöknek volt mersze meglépni, hogy pénzt csak az utánpótlásba ölt, ezért kerültünk felszálló ágba az 1990-es vb után.

Már az is csoda számba ment, hogy magyarokat (Gröschl Tamás, Szuper Levente) draftoltak a tengerentúlon, az meg egyenesen csoda volt, hogy a 2002-es világbajnok szlovákokkal játszottunk 2003-ban, sőt 4–2-re győztünk! Aztán 2004-ben jött Kanada, 2005-ben két kanadai a Fradiba (Rob Niedermayer és Jason Strudwick), nekünk meg a megérzés, hogy egyszer csak sikerül feljutni az A-csoportba. Mintha Pat Cortina is megérezte volna, mert a 2008-as szapporói vb előtt a szövetségi kapitány azt találta mondani: „Meg kell próbálnunk örömet szerezni a népnek. Csodát szeretnék, olyat, amilyet az amerikai válogatott vitt véghez az 1980-as olimpián.”

És feljutottunk! Persze nem gondolhattuk komolyan, hogy az A-csoportban van a helyünk, mint ahogyan manapság sem gondolhatjuk ezt. Nem állunk úgy sem az infrastruktúrával, sem a sportág tömegesítésével. Ellenben a sportágban, a sportágért dolgozó emberanyagban, hozzáállásban igen, mind a palánkon belül, mind kívül. Ebben a magyar hokiban éppen az a szép, hogy idáig jutott. Ha nem is reális a feljutásról beszélni – de nem is tartozik az irreális álmok kategóriájába. Hogy a csapat mögött állnak a szurkolók, ebben persze az is közrejátszik, hogy a hokinál kevés változatosabb, dinamikusabb játék van, és az is, hogy szerethető ez a csapat. Megkockáztatom: a kétezres évek válogatottjai feltétlenül. S azt se tagadjuk, nem a béka feneke alól rugaszkodunk neki. Amikor 1965-ben a B-csoportban a negyedik helyre értünk, a világon a 12. helyen álltunk, de inkább csak papíron, mint a valóságban. Manapság a közvetlen elitet, az A-csoport 16 csapatát követően a dobogón állunk. Ez pedig a 19. pozíció. Ennél az olaszok és különösen a kazahok jobban állnak, de egy hazai vb-nek ne fussunk már úgy neki, hogy jó a harmadik hely.

A végére maradjon egy szakmai észrevétel: Rich Chernomaz szövetségi kapitány rövid ideje áll a csapat élén, nem tudni, meddig jutott a felkészülés során. Mindenesetre nem riad vissza a konfrontációtól, vagy ha úgy jobban tetszik, a bodicsektől. Kihagyta a magyar bajnok Dunaújváros legjobbjait a keretből, kiállt az Amerikában botrányba keveredett Hetényi Zoltán mellett, hogy aztán szemrebbenés nélkül kihagyja a kapust a végső keretszűkítésnél. Kemény palinak tűnik, márpedig Ocskay Gábor szerint a magyar csapatok mellé szigorú edző kell. De azért egyre többször jutnak eszembe a mindenki által szeretett Pat Cortina szapporói vb előtt megfogalmazott mondatai.

Kezdődhet a buli!