Közhangulat

Amikor ezeket a sorokat kopogom a klaviatúrán, az nso szavazásán 53 354 voksoló foglalt állást továbbjutási esélyeinket illetően. Mire az írás megjelenik, várhatóan még nagyobb lesz ez a szám. Ha a véleménynyilvánítók csak egy tizede ikszel, már abból is következtetést lehet levonni, ám a több mint ötvenezer szavazó reprezentatív mintaként is felfogható (eltekintve attól, hogy vannak, akik nem engedhetik meg maguknak az internethasználatot – viszont ha szavaznának, lehet, hogy hasonló véleményen lennének.)

Hogy mennyi ez a több mint ötvenezer?

A Nemzeti Sportban gyakran nosztalgiázunk (időnként magam is), hogy régen más világ volt, bezzeg a kettős rangadók, amelyeken telt ház volt stb. Nos, rengeteg kettős mérkőzésen (a négy csapatot általában az FTC, az Ú. Dózsa, a Vasas és a Bp. Honvéd adta) voltam a Népstadionban, de így nem igaz az állítás. A második meccsre – amelyen általában a Fradi volt az egyik résztvevő – valóban összejött a telt ház vagy a majd' 70 ezer néző, de nem olyan gyakran, ahogyan azt az emlékezet szeretné. Csupán két példa a nézőszámokra a régi szép időkből: 1965 októberében, amikor a Vasas a bajnoki címért tulajdonképpen ki-ki meccsen győzte le a Fradit 1:0-ra, 50 ezren voltak a nézőtéren, az előmérkőzést, az MTK– Ú. Dózsa (1:1) találkozót csupán 30 ezren látták. A magyar futball akkori helyzetéről annyit, hogy az FTC abban az esztendőben nyerte meg a VVK-t, októberben pedig már az is biztos volt, hogy ott leszünk az 1966-os angliai vb 16 csapata között. A legendás Újpest–Fradit (8–3) 1976-ban játszották, a helyszínen 50 ezer néző látta a meccset, előtte a Vasas–Honvédra (3–0) nem voltak ennyien kíváncsiak. Abban az évben az FTC lett a bajnok, s noha két vb-t (1970, 1974) válogatottunk nélkül rendeztek, az 1978-asra kijutottunk. Sántít a példa, de van benne valami: a rangadókon annyi nézőt vesztett a magyar futball, mint amennyien most véleményt nyilvánítottak abban a kérdésben, hogy az Eb-re kvalifikáló pótselejtezőt sikerrel veszi-e a magyar válogatott.

Régebben, amikor még voltak drukkerek, járta egy mondás, „a szurkolót nem lehet leváltani”. Ez általában akkor hangzott el, ha futballunk rövidebb-hosszabb ideig hullámvölgybe került, amire a nézők távolmaradásukkal reagáltak. A szakma persze védte a mundér becsületét, de a számok beszédesek voltak, ergo a szurkolót nem lehetett becsapni. Mert ha jobban ment a játék, újra megteltek a lelátók.

A szavazók tökéletesen tisztában vannak a magyar futball jelenlegi helyzetével, 42 százalék nem lát esélyt, 39 százalék vélekedik úgy, hogy Szlovénia ellen van a legtöbb sansz – talán erről lehetne vitatkozni –, Norvégia, Írország, Dánia esetében ez a szám tíz alatt van, igaz, azt is csupán négy százalék jelölte meg, hogy bármelyik ellenfelünket kiverhetjük.

Ezeknek az embereknek már nem lehet lenyomni a torkán a „balszerencsénk volt” és az ehhez hasonló kezdetű magyarázatokat, továbbá előjönni a balsorssal, amit a mérkőzés végén az általában nekünk kedvezőtlen eredmények kialakulásakor az eseményekhez társítunk. Legutóbbi esetben a legjobb harmadik hely elvesztése okán, mondván a törökök a 89. percben lőttek gólt, sejtelmesen hozzátéve, hogy a kazahokat pedig mesés prémiummal ösztönözték. Nos, ilyenkor nézzünk magunkba, és az északírek elleni utolsó perceket is emlegessük. De ne abban az értelemben, hogy átok ül rajtunk, hogy kiegyenlített az ellenfél, meg ha előtte Királyról nem arra pattan a labda. Arról kevesebb szó esik, hogy erre a labdára a gólszerző Lafferty tisztán mehetett, egyáltalán McGinnt miért hagytuk, hogy lőjön. Különben Guzmics vezető gólja ennél szerencsésebb körülmények között esett… Aztán eszembe jut a finnek elleni utolsó csoportmeccs 1997-ben Helsinkiben, még ma sem tudom összeszámolni, a mieink után hány finn működött közre, hogy a kapujukban kössön ki a labda… Ezzel egyenlítettünk (1–1), így jutottunk a vb-pótselejtezőre, s jött a jugoszlávoktól a hideg zuhany (1–12).

A futballban sem a véletlenek, hanem a törvényszerűségek döntenek. A mi válogatottunk gyorsaságban és a játék sebességében nemcsak a már a kontinensbajnokságra kijutott csapatokétól van elmaradva, hanem a pótselejtezőbeli ellenfelekétől is. A szavazók véleményét a voksolási arányok tökéletesen kifejezik, és ami sajnos fontosabb, a valóságot tükrözik. A gyorsaság és sebességbeli lemaradás a kétszer 90 perc során kihozza a különbséget, a labda gömbölyű és az ehhez hasonló igazságok semmit sem érnek.

Dárdai Pál tökéletesen tisztában volt a tényekkel, a hiányosságokat szervezettséggel próbálta ellensúlyozni vagy legalábbis csökkenteni az előbb említett differenciát. A csapat a látvány szemszögéből élvezhetetlen játékot nyújtott – ezáltal a futball, mint látványsport fogalom pedig értelmezhetetlen –, de a csapat mindaddig a mi kutyánk kölyke volt, amíg Dárdai ült a kispadon, vele a szervezettség mellett a csapat maradék önbizalma is elillant. Mert az exkapitány nem mellékesen azt is plántált a társaságba. Most azért szurkolunk az együttesnek, mert végső soron magyarok vagyunk. A játékosok imamalomszerűen mondják a paneleket, „mindent megpróbálunk”, állítják, hogy „nem megúszni akarjuk a mérkőzést, hanem megnyerni”, de nincs más a fegyvertárban, „jó lenne elhallgattatni a kétkedőket”. Persze elsősorban tények vannak, az úgynevezett kétkedők leginkább ezekre hivatkoznak. Még az akarattal sincsen baj – verbálisan legalábbis –, „nem figyelni semmi másra, csak küzdeni, hajtani, menni előre becsülettel”. Elek Ákost idézném minden hátsó szándék nélkül. „Az biztos, hogy a pótselejtezőn kiderül, milyen karakterek vagyunk labdarúgóként, sportemberként, harcosként.” Egyetértek, noha megkérdezem, miért a kiélezett helyzetben van erre szükség, miért nincs így mindig? Egyébként Elek pontosan fogalmaz, éppen arról van szó, milyen karakterek a magyar játékosok, s a mondatban a sportember és harcos szó is nagy hangsúlyt kap. Nem megbántva a magyar futballistákat: lehet, hogy akarat van, de akaraterő nem biztos. És még csak a nemzeti érzésre sem hivatkozom, mert attól nem lehet gyorsabban futni. Hozzátéve, néhány utódállam válogatottjának motivációját ez megsokszorozza. Azt is elfogadom, hogy a játékosok nem feltétlenül olvassák a válogatottról szóló cikkeket, ahogyan ők fogalmaznak, a pozitív gondolkodás a fontos. Nagy Sándor sportpszichológus szerint (…) Mi még mindig az Aranycsapatról nosztalgiázunk (…) a mai játékosokról már lepereg a média és a közvélemény múltidézése, ami nem feltétlenül baj, de probléma, hogy világverő csapat játékából levonható tanulság, az üzenet is lepereg ezzel együtt. Pedig az üzenetet kellene fogni! Talán, ha kijutunk végre egy világversenyre, akkor sikerül feldolgozni ezt az egyelőre feldolgozhatatlan terhet, amit a sikeres futballmúlt pakolt rá a mostani futballistagenerációra.” Túl azon, hogy a feldolgozhatatlan jelző helyett a feldolgozatlan talán helyesebb lenne, nyilván nem (csak) ezért kellene végre kijutni.

És ha már itt tartunk: a pótselejtező elérése a magyar labdarúgás szintjén eredmény, még akkor is, ha ehhez az Eb-döntő mezőnylétszámának emelése is kellett, továbbá balszerencsésnek egyáltalán nem mondható (tényleg, miért csak a nekünk kedvezőtlen utolsó percekről beszélünk?) csoportbeosztás. A pótselejtező sikeres megvívása elsősorban itthon sokat lendíthet futballunk megítélésén. A hazai közvélemény megerősítést kaphat, ha nem is működik jól, helyes döntés volt milliárdokat pumpálni a magyar labdarúgásba. Mert azért nem mindegy, milyen hangulat uralkodik a sportág egészében. A továbbjutás nem dönt(ene) labdarúgásunk jövőjéről, az azonban nem mellékes, milyen érzelmi munícióval vágunk a kontinensbajnokság esztendejének: Eb-re készül az egész ország vagy folytatódik minden a szürke hétköznapokon. Arról nem beszélve, hogy egy esetleges Eb-részvétel után a vb-selejtezőt (Portugália, Svájc, Feröer, Lettország, Andorra) követően is pótvizsgára jutnánk, legalább százezren szavaznának az esélyekről.

Az sem véletlen, hogy a válogatott szövetéségi kapitányát nem Dárdai Pálnak, hanem Bernd Storcknak hívják. Milyen alapon hihette bárki is azt, hogy előbbi a Hertha vezetőedzőjeként viszi az Eb-re a nemzeti tizenegyet? Az még csak hagyján, hogy az ő javaslatára nevezték ki Storckot sportigazgatónak – mondván vigyük most a német vonalat –, de más az utánpótlást irányítani és más a válogatott kapitányaként dolgozni. Lehet, hogy a háttérben ezzel a habitussal is tökéletes munkát végez, de metakommunikációjáról lerí, erre a posztra a magyar válogatottnál alkalmatlan. Ez nem feltétlenül az ő hibája, de az őt pozícióba emelőknek ezzel tisztában kell(ett volna) lenniük. Csapatunk élére karizma nélküli szakember alkalmatlan, ha pedig még azt is figyelembe vesszük, hogy a fiúk kit tűrnek meg maguk mellett, akkor nem szükséges részletezni, hogy Dárdai a „one and only”. Azt most ne firtassuk, hogy a magukat profinak mondó, ám egyelőre erős karakterré válni képtelen fiainknak kutya kötelessége lenne akkor is összeszedettnek lenni, ha nem Dárdai ül a kispadon. Úgyhogy ha arról lenne szavazás, kit tudnék elképzelni szövetségi kapitányként, akkor én „a Dárdain kívül senkit” variánshoz húznám be az ikszet.

A továbbjutásra tippelők véleménye tökéletesen tükrözi a közhangulatot. S mielőtt az érintettek azzal vágnának vissza, hogy a közhangulattal van a baj – a kétkedők stb… –, gyorsan szögezzük le, ez a realitás.