Fiatalok és jók – ez kell az új szerződéshez

Szoboszlai Dominik, Kerkez Milos és Szalai Attila átigazolásában számos közös elem van, amelyik jól jellemzik a mai magyar labdarúgás helyzetét.

Az első és legfontosabb: mindannyian fiatalok.

Fiatalok, de ennek ellenére már meghatározó szerepet töltöttek be korábbi, komoly bajnokságban szereplő klubcsapatukban (és a válogatottban – de erről később). Szoboszlai 22, Kerkez 19 éves, Szalai is még csak 25, tehát bőven megfelelnek ennek a kritériumnak, hiszen húzóemberei voltak a Leipzignek, az Alkmaarnak és a Fenerbahcének.

A nagy klubok pontosan az ilyen játékosokat keresik leginkább, ők a legértékesebbek – nem véletlen, hogy a teljes piacon Mbappé, Haaland vagy Bellingham a legfelkapottabb. Minél több év van még valakinek a pályafutásában, annál több pénzt lehet visszahozni belőle, ezért olyan alacsony már például – a még mindig meglévő képességeihez képest – Lionel Messi piaci értéke. (Ha ő kapja az idei Aranylabdát, amire van jelentős esély, akkor valószínűleg rekordot dönt azzal, hogy egy ilyen alacsony piaci értékű futballista veszi át a díjat.)

A magyar piacon ennek azért különösen nagy a jelentősége, mert a mi játékosainkkal szemben még mindig tartózkodóbbak a nagyobb ligákban, összevetve mondjuk a horvátokkal vagy a szerbekkel. Egy magyarnál még fontosabb, hogy fiatal legyen, minél több ideje legyen a fogadó klubnak pénzt csinálni belőle, és persze hogy tudja még alakítani, fejleszteni a játékost.

Ezt láttuk 2016-ban és 2021-ben is: a két Eb után nem a válogatott idősebb kulcsjátékosai iránt jöttek az ajánlatok, hanem csakis a fiatalokért. 2016-ban az Eb után Lang Ádám és Nagy Ádám, illetve még az Eb előtt, a sikeres pótselejtező után Kleinheisler László vagy a válogatottban érdemi szerepet nem is játszó Sallai Roland és Balogh Norbert kapott komoly szerződést. 2021-ben pedig Bolla Bendegúz és – kis késéssel – Schäfer András, holott Bolla akkor még szintén csak peremember volt.

Ez egyben jelez egy másik fontos tanulságot: a klubok nem a válogatottban nyújtott játék alapján döntenek, és Szoboszlaiékat sem az adta el, bármilyen bravúrokat is mutatott az elmúlt időszakban a nemzeti csapat. Hozzáad persze a játékos értékéhez, ha valaki a válogatottban is ki tud tűnni, de a klubok elsősorban arra kíváncsiak, hogy hétről hétre milyen teljesítményre képes valaki a klubjában, mert ebből jobban lehet következtetni arra, hogy egy új klubban mit tudna hozni, mint abból, hogy évente pár alkalommal, más jellegű, felfokozott érzelmi állapotban mit produkál. A klubban nyújtott teljesítmény megfigyelésére a vevő klub sportigazgatójának ki sem kell mozdulnia az irodájából, a modern szoftverek segítségével minden statisztikai adat rendelkezésére áll a laptopján. Ma már nem lehet valakit egy jó válogatott meccsel eladni, mint Torghelle Sándort 2004-ben a németek elleni mérkőzéssel; a klubban nyújtott folyamatos, jó teljesítmény kell hozzá, és ez Kerkezék esetében meg is volt. (Tudom, van kivétel: Kleinheisler átigazolása a norvég pótselejtezők után, de őt nehezen is tudta volna kiszúrni az NB III-ból a Werder Bremen.)

Van még egy közös vonása Szoboszlainak, Kerkeznek és Szalainak, ami nagyon tanulságos a magyar labdarúgás számára: mindegyikük nagy részben „rendszerfüggetlen”, alapvetően nem a hazai futball terméke. Szoboszlai édesapja azért alapított új egyesületet, mert nem volt elégedett a hazai utánpótlásképzéssel, a fia pedig fiatalon külföldre került, ott vált felnőttjátékossá. Kerkez Szerbiából érkezett, másfél évet töltött Magyarországon, majd ment tovább külföldre. Szalai fiatalon került a Rapid Wienhez, ő legalább ugródeszkaként eltöltött két szezont az NB I-ben, Mezőkövesden, majd újra külföldre ment. Mindez önmagában egyáltalán nem probléma, csak tisztában kell lennünk azzal, hogy nem ilyen karrierutakra lehet fejlődési modellt építeni, hanem az olyanokra, mint amilyen Sallaié vagy Schäferé: magyar akadémián nevelkedve, az NB I-ben fiatalon felnőtté válva kerültek külföldre, hogy ott lépcsőfokokon keresztül eljussanak egy topligába. Ilyen futballistákból kellene legalább egy csapatra való, hogy Marco Rossi és a magyar szurkolók is nyugodtabbak lehessenek a válogatott hosszú távú jövőjét illetően. Ez tehát a hazai utánpótlásképzés feladata.

Az azonban így is egyértelmű, milyen sokat profitálhat a magyar válogatott ebből a mostani három transzferből, amihez persze az kell, hogy Szoboszlai, Kerkez és Szalai is folyamatosan játsszon új klubjában, ne kerüljenek idejekorán kispadra. Az értük kifizetett összegeket tekintve biztosan a kezdőcsapatban számolnak velük – innentől már csak rajtuk múlik, hogy ezt az újabb akadályt is meg tudják-e ugrani.