Úszás: Fel sem vetődik bennem, hogy ne legyek ott Tokióban – Rasovszky

– Helyreállt valamelyest a világ rendje? Az utazási tilalmak korábban azért befolyásolták a felkészülési tervet, az edzőtáborokat.
– Tavaly igen, hiszen akkor elmaradt két edzőtáborunk, de mi az idén januárban is itthon maradtunk. Az eredeti célpont Thaiföld volt, abból lett volna Dubai, mi viszont úgy döntöttünk, hogy hazai környezetben készülünk. Utána ellenben belevágtunk, voltunk három hetet Törökországban még a márciusi dohai világkupaverseny előtt, jelenleg pedig magaslaton vagyunk a spanyolországi Sierra Nevadában – felelte Rasovszky Kristóf.

– Hogy bírja?
– Nagyon kemény! Voltunk ugyan már hegyi edzőtáborban, de nem ilyen magasan, nem ilyen körülmények között – a korábbiakat valahogy könnyebbnek éreztem.

– Miben más a magaslati edzőtábor?
– Amikor megérkezik az ember, még nem is tapasztal semmi különöset, de amikor beugrik a medencébe… A különbség akkor jelentkezik először, amikor leúszik huszonöt métert – huszonötöt! Eltart egy ideig, akár egy hétig is, amíg hozzászokunk ahhoz, hogy itt jóval kevesebb az oxigén. Bár a hozzászokás talán nem is jó szó erre, hiszen ilyenkor végig érezzük, hogy nehezebb az úszás.

– Mindezek ellenére ugyanazt a munkát végzik, mint idehaza?
– Nagyjából igen, egy kicsivel úszunk kevesebbet egy-egy edzésen, de ez is kilenc kilométert jelent alkalmanként.

– A kiutazáshoz nyilván kellett, és egyébként is sűrűn átestek koronavírustesztelésen az előző tizenhárom hónapban. Izgul előtte, hogy jaj, mi lesz, ha pozitív az eredmény?
– Izgalom sosincs bennem. Még pozitív tesztem sem volt, de koronavírusos már voltam anélkül, hogy tudtam volna róla, ezt egy januárban elvégzett antitestvizsgálat mutatta ki.

– Nem észlelt magán semmiféle tünetet?
– Az égadta világon semmit. Az orvosok azt mondták, valószínűleg november táján eshettem át a fertőzésen.

– Kicsit érthetőbbé válik, miért nem mosolygott olyan nagyon a decemberi kaposvári országos bajnokságon, miért volt elégedetlen több úszásával is.
– Na igen…

– A járvány sok mindent felülírt, kicsit a kvalifikációt is, bár ön ebből a szempontból már kényelmes helyzetben van, hiszen a 2019-es világbajnokságon megszerezte a kvótát – az olimpiát pedig remélhetőleg megrendezik. Beoltatná magát, ha kötelező lenne az olimpiai induláshoz?
– A válaszom egyértelműen igen. De ha nem lenne kötelező, akkor is, szerintem csak ez jelenti a megoldást. Mindettől függetlenül gyakorta eszembe jut, mi történik, ha az indulás előtti napon vagy éppen kint, de még a versenyem előtt lesz pozitív a tesztem. Akkor dobhatok mindent a kukába, minden erőfeszítést, minden egyes megtett métert, kilométert. Mindent...

– Zavarná-e, ha erős ellenfelek maradnának távol, így gyengülne a mezőny, vagy inkább örülne neki?
– Biztos, hogy nem örülnék neki, de erre nincs ráhatásom. Az előbbi gondolatmenetet folytatva, nagyon bízom abban is, hogy valaki nem azért marad távol, mert valójában ott van Tokióban, csak éppen nem indulhat el tíz kilométeren. De egyébként persze sokkal jobb érzés erős mezőnyben jó eredményt elérni, olyanban, ahol ott van mindenki, aki számít – én ezt szeretném.

– És arra hogyan reagálna, ha egy versenyzőtársa fertőzéstől félve lemondaná a részvételt?
– Ezt a döntést mindenki saját maga hozza meg, de ha olyan valaki lenne, aki közel áll hozzám, netán akivel még jóban is vagyok, biztos, hogy leb.... Jaj, szóval biztos, leteremteném, hogy hogy lehet ennyire hülye. Bennem fel sem vetődik, hogy ne legyek ott Tokióban.

– Határozott egyéniség. Máskor is, most talán még inkább, pedig ez a felkészülés teljesen más, mint a korábbiak. Esetleg sportpszichológus is segíti önt?
– Nem. Ember legyen a talpán, aki kibogarássza a gondolataimat – én vagyok saját magam pszichológusa: megvannak a magam hülyeségei, ismerem őket és persze magamat is, elboldogulok egyedül is.

– Bár a nyílt vízi úszásban gyakorta borul a papírforma, ez Tokióban a vírus miatt is előfordulhat. Szokott ezen is tűnődni?
– Nyilván megvan ennek is az esélye, ám a mi sportágunkban az azért kevésbé valószínű, hogy valaki hirtelen feltűnik az ismeretlenségből, és rögtön a legjobbak között végez. Amúgy pedig a kérdés kapcsán is igaz az az általános tétel, hogy ha valaki nyerni akar tíz kilométeren az olimpián, mindenkit meg kell vernie.

– A motivációját növeli az olimpiai szereplésért járó állami jutalom is?
– Azt éppen nem, de álszent dolog lenne, ha azt mondanám, hogy sohasem jut eszembe – csak éppen nem ez a legfontosabb. Amikor a sok-sok kilométert úszom a felkészülés idején, nem ezen gondolkozom.

– Hanem min?
– Azon, amit el akarok érni Tokióban. De vannak nekem is nehezebb napjaim, olyanok, amikor eszembe jut, miért nem aludhatok tovább, miért nem találkozhatok a haverjaimmal – felesleges hazudni, ezt minden sportoló átéli, én is. Szerencsére képes vagyok kezelni ezeket a rossz pillanatokat, mert miután felteszem a kérdést, miért nem mehetek el a barátaimmal valahová, rögtön jön a válasz félig felszólítás, félig kérdés formájában: az uszodába kell menned, ha nem teszed meg, hogy jutsz el oda, ahová akarsz?!