A bingóesttől az űrállomásig – így érkeztünk meg Tokióba, az adminisztráció olimpiájára

A helyünkön vagyunk, ez a legfontosabb.

Ezt akár magunkra, a Nemzeti Sport küldöttségére is érthetnénk, de a fontosabb, hogy magyar idő szerint hétfő délután is landolt néhány olimpikonunk Tokióban – például maroknyi nem országúti kerékpárosunk, 1996-os bajnokunk, Kovács „Kokó” István, plusz a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, Kulcsár Krisztián –, majd kisebb-nagyobb hányattatások után elértek a szállásukig, ahol nyilván bezuhantak az ágyba.

A végkimerülés határán.

Tudniillik ilyen olimpia, amilyen ez lesz, még tényleg nem volt soha, és nemcsak Covidlimpiának, hanem az adminisztráció világjátékának is nevezhetnénk.

Azt mondani is felesleges, hogy a koronavírus-járvány az oka mindennek, az viszont nagyon is érdekes, hogy miként kezeli a helyzetet Japán, amely rég megbánhatta, hogy 2013-ban elnyerte a rendezés jogát, hogy dollármilliárdokat ölt az egészbe, további dollárszázmilliókat veszített a nézőnélküliségen, és még hol a vége...

De ha már elnyerte, és a pandémia ellenére is vállalta, hogy egy év csúszással megrendezi a világ legszínesebb sporteseményét, akkor ki kellett találnia, ez miként lehetséges: szigorú, sokszor többszörös fedésben álló vagy éppen teljesen logikátlan szabályokkal.

A sportolókra és a sajtóra nyilván más előírások vonatkoznak, viszont az alap itt is, ott is a tesztelés. Tokió és az olimpia felé induló repülőkre csak úgy ülhet fel akkreditált személy, hogy otthon két negatív PCR-tesztet produkál, egyet 96, egyet 72 órán belül az induláshoz képest, majd az étkezéseket leszámítva végig maszkban töltött utazást követően Tokió repülőterén jön az igazi móka.

Már a gépből kiszállva csoportokba rendezik a népet: vannak a nemzeti olimpiai szövetséghez tartozók, vannak az egyéb tisztviselők és van a sajtó. Mivel hónapok óta kellett töltögetni mindenféle papír alapú, illetve digitális adatbázist és/vagy dokumentumot, bőven volt mit átnyálazni a helyi illetékesekkel.

És ha már nyál, itt nem PCR-, hanem köpködős tesztet végeznek: a szükséges mennyiséget egy szívószálon vagy tölcséren át kell a hengertartályba juttatni, majd lezárni és nejlontasakba helyezni, amit a szkafanderbe öltözött egészségügyi személyzet vesz kezelésbe.

Az érkezettek szétválogatása, a „nyáladzás” és két-három újabb irategyeztető kör után jön némi ücsörgés, hogy kiderüljön a teszt eredménye – közben az odahaza átvett akkreditációs tasakok tartalmából fabrikálnak valós akkreditációs kártyát –, ami egész vidám perceket okoz a várakozó sokaság köreiben. Amikor ugyanis megjelenik egy szkafanderes illetékes, hogy felolvassa a negatív eredményt produkáló, és így a városba kiengedhető szerencsések kódjait, mintha bingóesten ülne az ember, olyan hangulat kerekedik, mert a sokórányi reptéri intézkedés után kiszabadulók úgy örülnek, akárha szerencsejátékon nyertek volna, és nem is keveset.

Ami minket illet, a leszállás után több mint négy órával szippanthattunk először Tokió nyirkosan fülledt levegőjéből, a szállodai szobánk küszöbét pedig még hárommal később léphettük át – kerékpárosaink addigra remélhetőleg az igazak álmát aludták.

Mindezek után a sajtónak 0, 3 vagy 14 napos karantén következik: aki az első, legszerencsésebb csoportba tartozik – másképpen: a legügyesebben tudta megindokolni a japán kormánynak, miért is szeretne nyomban munkához látni Japánban, ha már az olimpiára érkezett... –, annak csak a sajtóközpontba (Main Press Center, MPC) kell elbuszoznia az első három napban mindenképp kötelező tesztelésre, a többieknek ugyanerre marad a szálloda, és onnan se ki, se be.

Ez az elhatárolás amúgy is érvényes, mert az érkezéstől számított első 14 napban csakis a hotel és a hivatalos olimpiai helyszínek között mozoghat az ember – ráadásul ezeket a helyszíneket előre meg kellett jelölni az Activity Plannek nevezett varázsdokumentumban, ami mindennek az alapja –, így például hiába edzőtáboroznak a vízilabda-válogatottjaink, vagy az öttusacsapatunk szomszédos prefektúrában, őket is csak akkor látogathatjuk meg, ha már Tokióban, ötkarikás helyszínen edzenek.

Ráadásul a már említett akkreditációs kártya csak a további jelentkezésre jogosít, nem a belépésre. Mivel a vírushelyzet miatt a helyszíni sajtóhelyek számát megfelezték, az összes versenyre külön jelentkezni kell: tíz esemény/fő/nap a limit, amit nagyon előrelátóan kell összeállítani: tényleg minden eshetőségre, így váratlanul nagyot menő honfitársunkra is fel kell készülni, olyan már nincs, hogy valaki telegrafál a tekvandócsarnokból, hogy váratlanul magyaros éremmeccs lesz este, úgyhogy futás át az úszás előfutamairól: ha nem jelentkeztél, lemaradtál.

Ugyanígy macerásak az interjúigények is, mert az alannyal a falubéli sajtóhelyszínre leszervezett beszélgetést meg kell futtatni még egy-két hivatalos személynél is, az ámen feltétele pedig egy „Covid-biztos jármű” rendelkezésre állása – ami megint csak a digitális tér felé tereli az ügyeket, ahogy például a dobogósokkal is online-sajtótájékoztatók készülnek majd...

De azért túl lehet élni – reméljük, képletesen és szó szerint is –, főleg, mivel a magyar küldöttség tagjai segítőkészek. Sportolótól edzőn és vezetőn át a sajtóig mindenki Magyarországot képviseli Tokióban, megvan a csapategység, ami még ezen a fura olimpián is az olimpia szellemét idézi.

Egyébként a következő három heti bázisunkra, a sajtóközpontra egy szavunk sem lehet. Az 1996-ban átadott Big Sight úgy néz ki, mint egy űrállomás, eredetileg kiállításokra épült, ám tökéletes helyszín a nemzetközi sportsajtónak is. Nyilván a hőmérőzés, arcfelismerés, biztonsági ellenőrzés szentháromsága megbonthatatlan, kötelező a maszkviselés, a munkaasztaloknál plexivel elválasztva és a rendszeres fertőtlenítés felhőjében dolgozunk – amíg ki nem tesszük a lábunkat a hőségbe.

Persze annál nagyobb bajunk sose legyen, mint hogy július közepén megizzadunk a napfényben, amint magyar sportsikerek helyszínére indulunk.

A Nemzeti Sportot a helyszínről tudósítja: Kovács Erika, Nedelykov Tamás, Szűcs András (szöveg), Mirkó István, Tumbász Hédi (fotó)