A kedvesség jutalma: maszk (de milyen!)

Helyén van a szívük.

A magyaroknak és a japánoknak is, noha akad egy-kettő közöttük, aki nemhogy segíteni nem hajlandó, köti az ebet a karóhoz, és ragaszkodik a saját igazához. Túl sok értelmét nem látjuk, amikor a japán biztonságiak azért figyelmeztetnek valakit, mert nem derékszögben közlekedik, meg annak sem, amikor az ingajáratra azért nem engedik fel az újságírókat, mert a buszmegállókhoz odarendelt két-két rendezőből még csak az egyik egyeztette a sofőrrel a menetrendet...

A szívük akkor sem enyhül meg, ha éppen szakad az eső, vagy a hőmérséklet már-már elviselhetetlenül magasra szökik.

De ez valóban a kisebbség, leginkább segítőkész és végtelenül kedves emberekkel találkozunk, mint például a szállodánkban dolgozó fiatal lánnyal, akinek a fő feladata, hogy a bejáratnál ül, vigyázza a fotocellás ajtó félméteres körzetét, és amikor érkezünk vagy éppen távozunk, tiszteletteljesen meghajol köszönésképp – igen, úgy, ültében.

Azonban a kedvünkért Mija néha áthágja a szabályokat, például segít elindítani a mosógépet, mert nehezítő tényező, hogy a gépre minden kizárólag japánul van kiírva, és a mellékelt használati útmutató sem tartalmaz egy darab latin betűt sem...

Ha kell, Mija taxit rendel nekünk, egy-két jó szót intéz hozzánk – bár ez úgy igaz, hogy próbálkozik vele, merthogy angolul nemigen beszél, de tőlünk, velünk is tanul, és mivel ilyen kedves, megajándékoztuk a kor egyik trendi darabjával, egy NS-es maszkkal, aminek ő szívből örült. Másnap, amikor visszaértem az uszodából, Mija a szokott helyén ült, csak a szemén láttam, hogy mosolyog, hiszen a fél arcát eltakarta a maszk – rajta a Nemzeti Sport felirattal.

Találunk persze a magyarok között is segítőkész embereket: a menetrendszerűen érkező tájfunt (azért ne ijedjen meg senki, ez néhány óráig tartó enyhe szelet és szitáló esőzést jelentett a valóságban...) néhányan megéreztük, de egyikünknél sem volt fájdalomcsillapító. A vívócsarnokban bolyongtunk „félholtan” két asszó között, amikor feltűnt a színen két olimpiai bronzérmes kardozó. Gémesi Csanád és Szatmári András rögtön kezelésbe vett minket, s bár a vívóválogatott orvosát épp nem találták, segíteni azért tudtak, hiszen hozták a csapat gyógyszeres pakkjából a hatásos ellenszert.

A tájfun „elszaladt”, a fejfájás alábbhagyott, mi pedig büszkén nyugtáztuk, hogy nemcsak a japánok barátságosak, kedvesek és segítőkészek – szerencsére nem maradunk el tőlük mi sem.