Tokió 2020: a Baywatch sztárja nélkül is látványos lesz a hullámlovaglás

Ha az előző részben azt mondtuk, hogy a harminc év alatt a semmiből olimpiai sportággá vált sportmászás ötkarikás villámkarriert futott be, akkor a hullámlovaglás épp ellenkezőleg, igencsak kiböjtölte a részvételt: a deszkás szörfösök (nem összetévesztendőek az 1984 óta olimpikon vitorlás szörfösökkel) több mint egy évszázad óta várták, hogy eljöjjön az ő idejük. A Hawaii-szigetek legendája, az úszásban ötszörös olimpiai érmes Duke Kahanamoku ugyanis már első, 1912-es ötkarikás aranyérme után arról beszélt Stockholmban, hogy szép, szép ez az eredmény, de akkor lenne a legboldogabb, ha szülőhelyének tradicionális sportját, a hullámlovaglást is viszontláthatná az olimpián, aminek megfelelően utóbb körbe is utazta a világot a deszkájával, Kaliforniától Ausztráliáig jószerével egyedül elterjesztve a szörfvírust.

Végül mégis csak az elmúlt huszonöt évben gyorsult fel az ötkarikás folyamat, mígnem a legutóbbi bővítésnél – nem kis részben a téli olimpiákon a szíveket mostanra rabul ejtő hódeszkások példájának köszönhetően – a jó napokon talán még látványosabb versenyeket prezentáló hullámlovasok is bekerültek a programba. Az előző félmondatnak azonban mindkét eleme lényeges: egyrészt vitathatatlan, hogy kevés lenyűgözőbb látvány van annál, mint amikor nemhogy egy félcsőben, hanem egy kétemeletnyi magas, természetes hullám ívében mutatnak be hajmeresztő kunsztokat laza és jópofa fiatalok (nem véletlen, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hallani sem akart arról, hogy egy mindenkinek egyenlő feltételeket biztosító, de mérsékelten festői mesterséges hullámgenerátorban rendezzék az első ötkarikás szörfversenyt), másrészről viszont ezek a hullámok nem állnak mindig rendelkezésre. Épp ezért az olimpián nincs is kötött időpont a versenyek számára: oceanográfusok és meteorológusok bevonásával figyelik majd a tenger viselkedését a szervezők a július 25-én kezdődő időszakban, és a versenyzők csak akkor pattanhatnak deszkára, amikor a hullámok nagysága, a szélirány és az árapályviszonyok is megfelelőnek ígérkeznek az egyébként kettő-négy nap alatt lezavarható, de a fentiek miatt egy nyolcnapos időszakra kiírt viadalhoz.

Aki azonban a szörfös filmekben megszokott óriáshullámokra számít, lehetséges, hogy csalódni fog: a Tokiótól úgy száz kilométerre fekvő Csiba tengerpartján az elmúlt két év tesztversenyein az anyatermészet jobbára csak derék- és vállmagasság közötti fodrokat szíveskedett felajánlani, úgyhogy a japánok (nem is beszélve a NOB-ról) igencsak szurkolnak, hogy ha már a tájfunszezon kellős közepén rendezik az olimpiát, a szél kellően felkorbácsolja majd a tengert. (A 2024-es párizsi játékokon éppen ezért a franciák nem is bíznak semmit sem a véletlenre: a hullámlovas-versenyeket az olimpiai központtól baráti 15 ezer kilométerre, Francia Polinéziában, Tahitin rendezik, jó eséllyel a fenti videón látható lélegzetelállító viszonyok között.)

Na de mi történik majd, ha valóban jönnek a hullámok? Nos, a húsz-húsz férfi és női induló négyes és ötös csoportokra osztva felugrik a maga deszkájára (az olimpián a rövid és hosszú változat közül a 180-210 centis, hegyes orrú, könnyebb rövidet használják), és minden csoportnak félórája van, hogy tagjai a lehető legtöbb, de legfeljebb 25 hullámot meglovagolva mutassanak be kunsztokat a víz által formált alagútban való végigsiklástól a „félcsőben” felfelé való kiszörfözésen és a hullám tetejére ugratáson át a pörgő-forgó mozdulatokig. A szakértő pontozóbírók pedig a mozdulatsor bátorsága és nehézsége, eredetisége, változatossága, összetettsége, sebessége, dinamikája és folyamatossága alapján értékelik majd egytől tízig (két tizedesjegyre menő részletességgel) az egyes kunsztokat, amelyekből mindenkinél a legjobb kettő számít bele az eredménybe. Az első két futam után aztán a legjobb nyolc versenyző párokban egymás ellen, egyenes kieséses rendszerben folytatja a küzdelmeket az aranyért.

Figyelmes szemlélő észrevehette az előző bekezdésben a mindig riadalomra okot adó „pontozóbíró” kifejezést, és hát valóban: míg az optimista megközelítés szerint a hullámlovaglással sikerült egy látványos, fiatalos, menő sportot beilleszteni az olimpia programjába, a pesszimista szemléletben a NOB-nak sikerült magára húznia még egy olyan sportágat, amely nemcsak hogy ki van téve a természet minden szeszélyének, kiszámíthatatlan az időrendje, és igazságtalanul egyenlőtlen feltételeket teremt az indulók között (hiszen egy délelőtti csoport adott esetben sokkal kisebb vagy nagyobb hullámokon bűvészkedhet, mint egy délutáni), de még a pontozás tökéletesen szubjektív elemével is borzolja a kedélyeket, miközben a résztvevőkön és a legnagyobb rajongókon kívül ember nem tudja követni, mi hány pontot is ér valójában és miért.

A hullámlovaglás azonban nem véletlenül évi tízmilliárd dolláros üzlet: mindez alighanem csak addig lesz probléma, amíg be nem futnak az első felvételek a tengerparton lazuló, menőséget sugárzó versenyzőkről, és az első, tisztes méretű hullámok között bemutatott trükkökről. És ha a hullámlovaglásnak sikerül jól meglovagolnia az érdeklődés első hullámait, könnyedén bennragadhat az ötkarikás programban, hiszen a 2028-as Los Angeles-i és a 2032-es, minden bizonnyal az ausztráliai Brisbane-nek ítélt játékokat egyaránt híres szörfcentrumokban rendezik. Szóval lehet, hogy érdemes már most elkezdenünk ismerkedni a pontozási elvekkel.