Tokió 2020: Az olimpia különleges érzéseket hív elő belőlem – Kenderesi

– Megbeszéltük, hogy a tokiói játékokról nem beszélünk – babonából, és mert így kérte, ám magát az olimpiát nem kerülhetjük meg, hiszen öt évvel ezelőtt egy ország ismerte meg „sajtbureszt”.
– És én a mai napig kapok üzeneteket, kommenteket, ahol így szólítanak, van, aki úgy véli, ez így marad, amíg élek – árulta el Kenderesi Tamás (PSN), a Rióban 200 pillangón bronzérmes úszó. – Magát a szót egyébként a Csontdarálók című filmből kölcsönöztem, de nem eltervezett mondandó volt az ott, a vegyes zónában: fáradt is, éhes is voltam, és a döntő után azt járt a fejemben, végre ehetek!

– Ha már a filmet említi, az úszáson kívül mi köti még le?
– Biliárdozni nagyon szeretek, és horgászni is. A biztonságos sportokat űzöm (nevet). Egyébként nemrégiben sakkozni kezdtünk el – az a baj, hogy Telegdy Ádám sokszor megver, nemigen tudom összeszedni magam fejben.

– Ha ezt a vízre vetítjük, az nem olyan jó…
Ott nem lesz probléma.

– Rio óta szerzett egy Európa-bajnoki ezüstöt és egy bronzot kétszáz pillangón, ez kétségkívül szép teljesítmény, ám ismerve önt, biztosan többet várt magától. Adódik a kérdés: a sikert tovább tart feldolgozni, mint a kudarcot?
– Sokkal... Egy évvel Rio után jött a budapesti világbajnokság, amely nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, pedig nem éreztem, hogy elveszett volna a motivációm. De így, öt évvel Rio után ki kell mondanom, hogy az olimpia óta egyetlen világversenyen sem éreztem, amit a 2016-os nyári játékokon. Egyetlen vébén vagy Eb-n sem úgy jött ki a lépés, ahogy szerettem volna – az olimpia más, különleges érzéseket hív elő belőlem. Sajnos. Vagy nem sajnos, nem tudom. Nálam így van, más viszont képes odaállni minden világversenyen úgy, ahogy kell – én is mindig azt érzem, úgy vágok neki, aztán mégsem...

– Vagyis akkor most…
– …jönnie kell az érzésnek. Hiszek benne, hogy jön is. Nagyon várom, hogy így legyen. Teljesen más lesz minden, mint a többi világversenyen.

– De miért ennyire más ez az ön esetében?
– Én is sokat gondolkoztam már rajta, jó lenne megfejteni, miért van ez. Csak arra tudom visszavezetni, hogy már kiskoromban is folyamatosan követtem az olimpiákat, és amikor fel akarom magam tüzelni, akkor is csak ötkarikás versenyeket nézek – úgy tűnik, én így vagyok bekötve.

– Csakhogy a tokiói olimpia a járvány és a korlátozó rendelkezések miatt teljes más lesz, mint a korábbiak voltak.
– Szerintem meg nem így lesz. Nem hiszem ugyanis, hogy a külső tényezők befolyásolják, hogy ez olimpia lesz – az érzést ezek a körülmények és feltételek sem veszik el.

– Az úszócsapatban ezúttal többen lesznek olyanok, akik csak egy számot vállalnak Tokióban. Nem nehéz egyetlen távra koncentrálni?
– Nem. Sokáig próbálgattam, hogy felveszek még egy számot a repertoáromba, végül nem valósult meg. Jó néhány éve egyszámos versenyző vagyok, így legalább csak a kétszáz pillangóra kell koncentrálnom.

– Amennyire csak lehet, igyekszik kizárni az olimpiai lázat Tokió előtt, de azért az ellenfeleket figyelte, figyeli?
– Ó, naprakész vagyok, s bár én is megnézek ezt-azt, ezt leginkább a nagypapámnak köszönhetem. Nagyon szoros a kapcsolatom az anyai nagyszüleimmel, ha otthon vagyok Pécsen, mindennap elmegyek hozzájuk, az elmúlt hetekben pedig papával azt néztük a számítógépen, ki mit úszott a különböző versenyeken – teljes körű ám ilyenkor az elemzés! Ha meg úgy adódik, hogy nem találkozunk, papa küldi nekem az eredményeket és a véleményét.

– Tehát a nagypapája a legnagyobb szurkolója.
– A papám és a mamám. Ez annyira igaz, hogy amikor versenyem van, még vendégek sem mehetnek hozzájuk, annyira koncentrálnak és figyelnek – már a kisöcsém, Marci is tudja, ha ilyenkor náluk van, csendben kell lennie. Elárulom, hogy a riói bronzérem után is a papámat hívtam fel először, s csak utána édesanyámat. De nemcsak a nagyszüleim, hanem az egész család szurkol nekem.

– Tokióban minek is...?
– Szép próbálkozás, de konkrétumot nem mondok most sem. Maradjunk annyiban, mindannyian azért szorítanak, hogy összejöjjön, amit szeretnék.

– Okozott bármiféle nehézséget önnek, hogy az olimpiai ciklus négyről ötévesre nyúlt a pandémia miatt?
– Volt egy-két olyan hónap, amikor feleslegesnek éreztem azt a munkát, amelyet beleraktam az olimpiainak hitt felkészülésbe. Vehettem volna lazábban néhány hetet, de azért problémát, nehézséget nem jelentett, nem veszett kárba az a munka sem, és nem is bánom, hogy dolgoztam azokban a hetekben is.

– És milyen Kenderesi Tamás a felkészülés finisében?
– Kicsit feszültebb… De csak közvetve az olimpia miatt: az edzések előtt érzek feszültséget, mert minél jobban meg akarom csinálni a feladatokat. Még jobban figyelek mindenre, ám azt is rögtön érzem, ha valami nem azon a szinten megy, ahogy én elvárom magamtól – ilyenkor vagyok kicsit feszült.

– A riói bronzérmes és a mostani Kenderesi Tamás között mi a különbség?
– Sok minden megváltozott körülöttem, ám én magam, azt hiszem, nem nagyon változtam. És nem is lenne jó, ha lenne különbség, mert ahogy mondtam, szeretném Tokióban is azt érezni, amit Rióban.

– Gondolkozott már azon, hogy meddig úszik, vagy egyelőre csak Tokióig lát előre?
– Úgy tervezem, 2024-ig úszom, meglepődnék, ha még utána is folytatnám, de persze három év alatt sok minden változhat.

– Mégiscsak kikerülhetetlen, de nem kell, hogy kimondja, csak annyit áruljon el: konkrét tokiói célját kivel osztotta meg?
– Édesanyámnak nemrég elárultam, és a barátnőm is tudja, mi a célom Tokióban.