A 100 méter az 100 méter.
Minősíthetik akárhogy, kaphatja a legkülönlegesebb jelzőket, az összes felesleges szószaporítás, elég azt mondani, hogy 100 méter. Mint az egykori német reklámban, amely így szólt: „Csak a Mercedes a Mercedes.”
Önmagában megáll a kategória, olyannyira, hogy minden versenyen a középpontban áll. Hát még az olimpián, hát még most, amikor már nincs Usain Bolt, aki a csúcskategórián belül is top – várhatóan még sokáig.
Mindenfajta logikának ellentmond a kiemelt figyelem, hiszen tíz másodperc körül végeznek az érintettek. Körülbelül a perc hatodrésze, ugyan mire elég, hosszabb távú terveket nem szövünk köré – a hétköznapokban.
Az ünnep, így az olimpia az más. Száz méteren is. Az idei különösen, hiszen nem csupán Bolt hiánya miatt lesz emlékezetes, hanem azért is, mert a dobogósok mindhárman egyéni legjobbjukat futották. A győztes olasz, Lamont Marcell Jacobs úgy nyert 9.80-nal, hogy májusban százötvenedikként a világon futott először tíz másodpercen belül (9.95). Az ezüstérmes amerikai, Fred Kerley 400-asként volt ismert, mondják, azért kezdett bele a sprintszámba, hogy gyorsuljon egy kicsit az egy körre. A harmadik, a kanadai Andre De Grasse az egyetlen az érmesek közül, akinek nem meglepő a helyezése, hiszen öt esztendeje Rióban szintén a dobogón végzett 100-on és 200-on egyaránt.
Jacobs úgy futott, ahogy kell, ahogy rengetegen szeretnének, egyre növelte a sebességét, s végül csak ünnepi fényképezkedés jött, a célfotó pihenhetett. Győzelme azért is megérdemel mindenfajta megörökítést, mert legutóbb 1992-ben, Barcelonában nyerte európai (a brit Linford Christie) a számot, ráadásul együtt ünnepelhetett a másik olasz meglepetésgyőztessel, a nem sokkal előtte magasugrásban holtversenyben aranyérmes Gianmarco Tamberivel. Az ő produkciója sem mindennapi siker, elvégre a nála esélyesebbként jegyzett bahreini Mutaz Essza Barsimmal „remizett”.
De vissza a százhoz – és az emlékekhez, amelyek közül ilyenkor, a nagy versenyek sprintdöntője idején mindig beugrik Szöul (1988), s Ben Johnson dopping miatti kizárása. Meggyőződésem, hogy a helyette élre állított Carl Lewis sem vajas-lekváros kenyeret eszegetve készült a versenyre, de ez jó eséllyel elmondható a többiekről is. Hogy most mi a helyzet? Fogalmam sincs, sejtésem van, ám az étkezési szokásokról – fogalmazok finoman – rendre csak később értesülünk. Ám ahogy Jacobs ellépett a többiektől, az az étlap ismeretében is bennem marad.
Nem mindegy, ki eszi – a mindegy mit.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!