Tokió 2020: Bodonyira most már hallgatnak

– Miközben a tokiói hősök többségének programjáról napi rendszerességgel tájékozódhatunk a közösségi médiából, az ön Facebook-oldalának legutóbbi bejegyzése a tényt rögzíti, hogy olimpiai bajnok lett. Miként alakultak az elmúlt hetei?
– Egy hetet pihentem, majd elkezdtem edzeni, nem változtak a mindennapjaim, és ennek örülök – válaszolta Bodonyi Dóra, a Szolnoki Kajak-kenu Klub kajakosa, aki a négyessel arany-, Kozák Danutával párosban pedig bronzérmet nyert a tokiói játékokon. – Nem szeretem a felhajtást, jó nekem itthon, Szolnokon. Kapok én is felkéréseket rendezvényekre, eleget is teszek egyiknek-másiknak, de én az örömömet a szeretteim és a barátaim körében szeretem megélni.

– Napokkal a győzelem után is hitetlenkedve fogadta az elismeréseket. Miért érezte valószerűtlennek, hogy olimpiai bajnok lett?
– A hitetlenkedés a karrierutamból ered. Noha ötszörös világ- és hatszoros Európa-bajnok vagyok, sokszor úgy éreztem, nem csak én nem bízom abban, hogy bennem van egy ilyen eredmény, mások sem. Jó visszaigazolást jelentett, amikor bekerültem a négyesbe, de még akkor is valószínűtlennek tűnt, hogy bajnok vagyok, amikor a nyakamba került az aranyérem. Bizonyára a kishitűségem is hozzájárult ahhoz, hogy ezt mások se gondolják lehetségesnek. Sokszor én szorítom háttérbe magam, nem tudom úgy eladni, előadni magam, mint mások, ez az én hibám. Ám sok egyéb miatt is úgy éreztem, ez nekem nem fog sikerülni. Amikor a válogató előtt a szövetség Instagram-oldalára kitették, ki milyen reményekkel vág neki a szezonnak, az én nevem mellé azt írták: „Nagyon nehéz dolga lesz”. Egy „Hajrá!” nekem is jobban esett volna, mindenesetre fel is piszkált kicsit...

– Ötkarikás győztesként bátran lehet nagyobb az önbizalma!
– A személyiségem alapvetően már nem fog változni, de az igaz, hogy a bajnoki cím hozhat némi változást. A minap hallgattam Csipes Tamara egyik interjúját, aki úgy fogalmazott: szerdán olimpiai bajnok lett, csütörtöktől számított a véleménye, és ez tényleg így van. Az olimpia óta felvetődött egy vitás kérdés a társak körében, és megkérdezték róla a véleményemet – ez korábban sosem történt meg. Azzal, hogy olimpiai aranyérmes lettem, elmondhatom a véleményemet, és ha tényleg érdekli őket és hallgatnak is a szavamra, az adhat egyfajta magabiztosságot.

– Milyen lelkiállapotban készült a négyes az utolsó versenynapra, amikor hárman csalódást keltő eredménnyel a hátuk mögött veselkedtek neki a záró számnak?
– Nem ültünk le beszélgetni, vagy ilyesmi, hiszen azután, hogy Danutával lement a párosunk, ő egyből átült az egyesbe, és abban tette a dolgát. Nem volt idő arra, hogy lelkizzünk, és megfejtsük, mi volt a probléma. Kárász Annával voltam egy szobában, jó volt látni, hogy nem kenődött el, pedig biztos nem a B-döntős szereplés volt a célja K–1 200 méteren... Ő végig azt erősítette, azért utazott Tokióba, hogy négyesben olimpiai bajnok legyen, és ezért mindent meg is tesz. Jó volt érezni ezt a hozzáállást. Az is önbizalmad adott az egységnek, hogy az egyéni verseny első négy helyezettjéből kettő és a páros bronzérmese is a magyar hajóban ült. Be is bizonyítottuk, hogy csapatban még mindig mi vagyunk a legerősebb nemzet.

– Apropó, harmadik hely! A női kajakosoknál előfordul, hogy egy-egy ezüst vagy bronz a szekrény sötét sarkában köt ki, és onnan jó ideig nem kerül elő. Az önének mi lett a sorsa?
– Mindkét érmem ki van rakva a kanapén, szó szerint megágyaztam nekik, egy pléden vannak. Időnként mindkettőt megsimogatom. Az arany közelebb áll a szívemhez, de mára a bronzot is átértékeltem. Ebben sokat segített, hogy láttam, a magyar küldöttség többi tagja mennyire boldog ugyanezzel az eredménnyel. Érzékelve, hogy a vízilabdás fiúk – akik ugyancsak nyerni akartak – vagy az öttusázó Kovács Saci mennyire örül a bronznak, kicsit elszégyelltem magam, és feltettem a kérdést: én tényleg nem tudom értékelni? Végül is azért az éremért is ugyanúgy megdolgoztam, csak hát aznap nem a tervek szerint sikerült a verseny. Ez a sport, van, hogy valaki jobb nálad az adott napon, ezt el kell fogadni.

– Hogyan tervezi a közeljövőt? Megenged magának egy lazább évet, vagy minden folytatódik a szokottak szerint?
– Az elmúlt öt évben Tokióban voltam a legjobb fizikailag és mentálisan is, de most érzem, hogy nagyon elfáradtam. Szeretnék olyan évet, amelyben nem biztos, hogy a kajakozás kap prioritást, ám utána megyek tovább az utamon. A párizsi olimpia idején is csak harminc leszek.