Tokió 2020: Egész nap a szívem vitt előre – Kovács Sarolta

– Hihetetlenül nagy küzdő!
– Nagyon nehéz volt ez az év, ez az úszásom után ki is tört belőlem: elbőgtem magam. Felhívott az úszóedzőm, és megerősítette mindezt. Elmondta, mennyire büszke rám, mert tudja, hogy jóval kevesebbet tudtam edzeni – szerinte a szívem vitt előre. És tényleg! Azt hiszem, egész nap a szívem vitt.

– Mi volt a kulcsmomentum ezen a versenyen?
– Csak magamra koncentráltam. Nem érdekelt, hol vannak a többiek, én csak a bennem lévő munkát próbáltam kamatoztatni. Sok kimaradt a felkészülésemből, ez vitathatatlan, de éreztem, hogy jó formában vagyok. És azt is, hogy képes vagyok visszajönni a mélypontról. Sikerült. Még egyáltalán nem fogtam fel, mit értem el. Ez pályafutásom csúcsa, tényleg nem hiszem még el – talán majd holnap, vagy holnapután, vagy azután. Majd.

– Ugye tudja, hogy bár a harmadik helyen állt a lovaglás után, nagyon sokan féltették a kombinált számtól?
– És tudja, hogy ez nekem mekkora erőt adott? Mindenkinek a tekintetén csak azt láttam: na, a harmadikról indul, ha a tízben marad, az már jó. Én meg arra gondoltam: most figyeljetek! Tényleg abból merítettem erőt, hogy valójában senki sem bízott bennem. Én tudtam, hogy képes vagyok rá – ehhez az kellett, hogy csak én legyek, és ne foglalkozzak senkivel. Úgy, mint az edzéseken. Egyébként az utolsó körben szinte hallottam, ahogy az edzőpartnereim magyaráznak nekem, hogy mondogatják: gyerünk, menjél! Az utóbbi időszakban többen segítették a futásomat, valaki mindig ott volt velem, előttem az edzésen, és húzott – ez nagyon kellett. Őket hallottam az utolsó körben, velük futottam be a célba.

– Tényleg nem észlelte az ellenfeleit?
– Azt mindig meghallottam, ha trappolt mögöttem valaki, de eltereltem a gondolataimat: nem, nem, itt csak én vagyok, és azt kell csinálnom, amit én tudok. Ha mást nézek, azzal nem jutok előrébb. A futóedzőm nemrég azt mondta, bízzak magamban – illetve nem, így fogalmazott: bízhatok magamban. Az utolsó számban mindig az volt a legfontosabb célom, hogy legalább a helyemet megtartsam, de voltak jobb futók, én meg rendre hátrébb csúsztam. Ezúttal nem így történt – tudom, mit tudok, és megfogadtam a tanácsot, mert végig bíztam magamban.

– Jól hallottuk, hogy egy olimpiai bajnok gratulált önnek telefonon?
– Igen, Vörös Zsuzsa, aki egyébként a koordináló edzőm, felhívott telefonon. Végig tartottam vele a kapcsolatot az akklimatizációs edzőtáborban is, és azóta is. A csütörtöki vívás után azt mondta, felejtsem el, és a versenyen haladjak számról számra. Zsuzsa büszke rám, és azt is hangsúlyozta, látta, hogy csak magamra koncentráltam.

– A nemzetközi sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, ez az olimpiai bronz többet ér az ön számára, mint a világbajnoki cím – miért?
– Olyan sok rossz történt velem ebben az évben, három hónapja még úgy volt, hogy nemcsak az olimpiának, mindennek vége a számomra. De annyira hittem magamban, hogy minden negatívumban megkerestem a pozitív foszlányokat – ezek után voltam képes egy ilyen teljesítményre. Lelkileg sokkal többet jelent nekem ez az olimpiai érem. Azt hiszem, valóban igaza van a futóedzőmnek: tényleg bízhatok magamban.

– A lovaglás előtt is bízott magában? Az a szám jól átrendezte a mezőnyt.
– Nem volt könnyű Michelle után kimenni a pályára, fújtam is hármat, mielőtt elindultam volna. Akkor még a ló tulajdonosa odaszólt nekem, hogy figyeljek az állat bal vállára, és egyszer el is húzott a ló balra, de mert tudtam, hogy így történhet, reagálni tudtam rá. Én nagyon élveztem a lovaglást, de imádtam az egész versenyt.

– Akkor, nosza, rajta, induljunk neki még egyszer?
– Simán! Szívesen megcsinálnám még egyszer az egészet.

– Akárhányszor elmondta, milyen nehéz éve volt, és hogy mennyire hitt magában, hátranézett Kállai Ákos szövetségi kapitányra. Miért?
– Mert sokat segített nekem akkor is, amikor a térdműtétem és a trombózis után két hónapig feküdtem az ágyban és csak sírtam. Mellettem volt végig. Volt olyan edzőtábor, hogy bár edzeni nem tudtam, de ott voltam – Ákossal. Jó ideig csak mentálisan tudtam készülni, számtalanszor elképzeltem a helyszínt, azt, hogy zajlik a verseny, egyébként szerintem ez a lövészetben kifejezetten segített is nekem.

– Annyit hivatkozik a mentális felkészülésre, és arra, hogy megerősödött, hogy talán kacsingat a pszichológusi pálya felé?
– Én csak jól beszélek, Kállai Ákos a jó pszichológus. Én szeretnék továbbra is katona maradni. Már négy éve vagyok a Sportszázad tagja, gyerekkori álmom a katonaság. Vonz az edzőség, és tanító is szívesen lennék. És persze itt az öttusa is. Fiatal vagyok még, azt nem ígérem, hogy három év múlva is itt leszek, de az biztos, hogy kipróbálom az új szisztémát.