Tokió 2020: tűzön-vízen át kitartottak kötöttfogásúink

Négy magyar induló, három éremmeccs, egy-egy arany-ezüstérem és ötödik hely. Legerősebb szakágunk, a kötöttfogás pazarul szerepelt a tokiói olimpián: nagyszerű mérlegével az ukránokkal karöltve a negyedik helyen zárt a fogásnem csapatversenyében. A sportági nagyhatalmak sorát maga mögé utasító magyar küldöttséget csak a várakozásokhoz képest durván alulteljesítő (egy arany, két bronz, egy ötödik hely), de a pontversenyt így is megnyerő oroszok, az irániak és a kubaiak tudták megelőzni. Volt tehát mit értékelni a két korábbi kiválósággal, a szövetségi kapitány Módos Péterrel és a honi szövetség sportigazgatójaként dolgozó Bácsi Péterrel.

– Hogyan összegezne a kötöttfogás végén, egy Lőrincz-arany és -ezüst után?
Módos Péter:  – Együtt nőttünk fel Tomival, szobatársak vagyunk húsz éve, sokkal inkább testvéri a kapcsolatunk, mint baráti. Edzőként három éve kerültem a felnőttválogatotthoz, úgy láttam, ez neki sokat jelentett – nem a birkózótudása fejlesztésében, inkább mentálisan. Rengeteget beszélgettünk négyszemközt is, mert sok nehézség adódott az elmúlt másfél évben, szerencsére ezeken túl tudta tenni magát. Tényleg fantasztikus birkózó.
Bácsi Péter: – Azzal kezdeném, hogy Sike Bandinak szerencséje volt azzal, hogy nem álltam a szőnyeg mellett, mert én bizony eldobtam volna! Előzetesen valami ilyesmit lőttem be, hogy egy arany, két érem és pontszerző hely – és Muszukajev Iszmail még hátravan! Egy arannyal is boldogan mennénk haza, két döntőssel túlszárnyaltuk a tervet. Az oroszoknak jutott egy arany az egyetlen döntősüktől, az irániaknak is, noha létszámban és lehetőségekben más dimenzióban mozognak. A mieink kihozták a maximumot. Persze evés közben jön meg az étvágy, így némi hiányérzet bennem is maradt Szőke Alex bronzmeccse után: amilyen dinamikusan fejlődött, megérdemelte volna, hogy érmet nyerjen. Korpási Bálint rettentő nehéz időszakon van túl, iszonyatos fogyást kellett hoznia, plusz egy évig a súlyát, sokan el sem tudják képzelni, ez micsoda lemondással jár. Sokat szenvedett szegény, nagyon sajnálom, mert korábban folyamatosan hozta az érmeket. Kiemelném az edzőinket is, nagyon szépen összetartották a csapatot – nemcsak Tomit, a fiatalokat is. Módos Peti az érzelmesebb, Sike András szakmailag megkérdőjelezhetetlen: ez a jövő sikerpárosa. Várhatjuk az érmeket a következő játékokról is! Ki tudja, talán még a Lőrinczeket is látjuk a szőnyegen...

– Mivel tartotta a lelket Lőrincz Tamásban?
M. P.: – Éjjel-nappal biztattam, mindig azt ismételgettem, hogy milyen jó. Ő meg azt felelte, „Jaj, hagyjuk már!” De a végére csak elhitte. Segítettem, hogy átvészelje a nehézségeket, nagyon boldog vagyok, hogy amikor olimpiai ezüstérmes lett, egyszerre értük el, amikor világbajnok lett – ami még hiányzott a kollekciójából –, edzőként lehettem vele, az i-re pedig nyilván most tette fel a pontot. Olyan a pályafutása, hogy nem érhetett véget olimpiai bajnoki cím nélkül. Az elején rettentő nehéz volt, de mégiscsak éltette, hogy felér a csúcsra. Az ilyen mentalitású embert nem lehet eltántorítani azzal, hogy „Hú, itt ez a járvány, vonuljunk vissza!” Nem! Ha valaki bajnok akar lenni, tűzön-vízen át kell menni! Ő így csinálta.

– A járvány miatti halasztás elvileg az idősebb versenyzőket sújtotta jobban, ezen miként kerekedtek felül?
M. P.:  – Tudni kell, amikor betört a Covid19, éppen nemzetközi edzőtáborban voltunk Tatán. Több száz birkózó dolgozott akkor ott – majd egy nap alatt kiürült a hely. A felkészülés így nem volt olyan intenzív, de a szövetség minimális létszámban, ha nem is birkózó, de más jellegű edzéslehetőséget biztosított, így tudtam dolgozni azokkal, akik a válogatott magját adják, ők nem pihentek semmit. Tomival és Viktorral azt beszéltem meg, ha ugyanazzal a mentalitással tudjuk folytatni, akkor ebben az időszakban el tudunk húzni a világtól. Több országban is leálltak, mi azonban úgy vészeltük át a Covid-időszakot, hogy a terveink szerint haladtunk, még ha a konkrét birkózómunka kevesebb is volt, a terhelést megkapták. Tomi szeptemberben mondta, nem biztos, hogy akkora ötlet volt ez a folyamatos edzés, erre néhány héttel később megérezte a jótékony hatását... Örülök, hogy mindent így csináltunk: átgondolt, megtervezett felkészülés volt.
B. P.: – Szerencsés helyzetben voltunk, mert talán egy hónapra álltunk le, amúgy megoldottuk a folyamatos edzéseket, még nemzetközileg is. Ez amúgy kiváló visszajelzése annak, hogy remek munka folyik kötöttfogásban, mert szívesen jönnek a külföldiek. Megvoltak a lehetőségeink, voltak edzőpartnereink, ez pedig hozzásegített a sikerekhez. Mindenki elégedett lehet.

– A női szakág is?
B. P.:  – Sastin Mariannának a negyedik olimpiája volt, le a kalappal előtte! Mindig a kötöttfogás volt a legerősebb fogásnemünk, reméljük, valamennyire sikerül felzárkóztatni a többit, és már Párizsra több kvótát tudunk szerezni. Közel a következő olimpia, dolgoznunk kell.

– Lőrincz Tamásra milyen jelzői maradtak? Virtuóz birkózó, ezúttal mégis stabil és higgadt versenyzéssel győzött.
B. P.:  – Nem tudom, találok-e megfelelőt... Neki olimpiai bajnoknak kellett lennie. Ő érdemelte meg a legjobban. Világ- és Európa-bajnokként érkezett, a ciklusban minden egyes világversenyről érmet hozott! A magyar birkózás legnagyobb alakja, pedig van kétszeres olimpiai bajnokunk. Senki sem nyert világversenyt tizenöt év különbséggel, erre nincs példa. Amikor feljebb lépett, meg kellett erősödnie, ez megváltoztatta a mozgását és a taktikáját is. Ha kellett volna, a döntőben is előszedett volna valamit, de taktikusan birkózott. Amint súlycsoportot váltott, nagyon sokat erősített, ez még a felkészülés utolsó szakaszában is hangsúlyt kapott. Az pedig általános igazság, hogy a könnyebb versenyzők a virtuózabbak, a nagyobbaknál inkább az erő számít. Akiben ennyi világverseny van, érettebben birkózik, nem lehet anélkül, hogy ne legyen egy kis gógyija.

– Sajnálja, hogy a győztes döntő utáni saját dobása nem jött össze?
M. P.:  – Igen, Sike Bandi panaszkodott is, hogy megsérült miattam... Olyan euforikus állapotba kerültem, hogy nem gondoltam át, jó ötlet-e felugrani a hátára. Fogalmam sincs, mit akartam csinálni, talán a nyakukba ugrani – így sikerült... De mégiscsak sporttörténeti pillanat, jó lesz visszaemlékezni rá!