Szilveszter 2022: könny, mámor, Tokió

A szélrózsa minden irányába futottunk – az események elé és után, de ez így a természetes, elvégre mégiscsak egy olimpián dolgoztunk.

Persze akadt olyan is, sőt, ilyenből volt csak igazán, amikor egyedül „fogtunk” több versenyt, ez meg az eszement rohanás és a bődületes mennyiségű karakter termelése mellett néha hozott vadhajtásokat, vagy fogalmazzunk úgy, nem túl szép megnyilvánulást.

Részemről is.

A kifejezetten ronda mondat miatt már többször elnézést kértem az érintettől, ezúttal jöjjön a bocsánatkérés – immár nyilvánosan.

A naptár július 28-át mutatott: ez volt az a nap, amelyről már jó előre tudtuk, hogy zsúfolt, zaklatott, de vélhetően csodás eredményekkel teli lesz. A kollégám Tóth Krisztián miatt a dzsúdósokkal töltötte a napot, én meg Tokió két végében.

Ez utóbbi persze hordozott magában némi kockázatot, hiszen az uszoda, ahol 200 pillangón Milák Kristóftól reméltük az aranyat, mellette pedig én magam abban bíztam, hogy Kenderesi Tamás is odaér a dobogóra, és a vívócsarnok, ahol a férfi kardcsapat végső sikerét vártuk, nagyjából az Óbuda–Ócsa távolságot jelentette a nap kellős közepén a 15 milliós Tokión keresztül átvágva.

Hogy egyikről sem maradtam le, az egyfelől köszönhető annak, hogy az amerikai tévénézőknek az úszódöntőket esténként akarták tálalni, ez meg Japánban a délelőtti idősávot jelentette, másfelől annak, hogy csodával határos módon az uszodában reggel megrendelt taxi a kért időpontban várt a parkolóban – hogy ez hogyan sikerülhetett, azon már ott elámultam, hiszen aki megjárta az olimpiát, tudja, a játékok és a szervezés egyik igencsak neuralgikus pontja épp az autórendelés volt...

A második magyar arany bezsákolása és a Kenderesi miatt ejtett könnyek (hét századon múlt a bronz...) után „átrepültem” a vívókhoz, erre volt negyven percem – és itt jött a második ámulat, mert odaértem!

Maradt négy percem, hogy végigloholjak a nagyjából két kilométernyi, akadályokkal (úgymint „Fertőtleníts!”, „Azonosítsd magad!”, Mutasd a táskád!”, „Van nálad bármilyen folyadék?”) nehezített folyósokon a teremig, de az olaszok elleni elődöntő második asszójának végére lehuppantam a lelátó egyik székére.

Jöhet a nap második aranya!

Ha volt győzelem, amelyet nagyon óhajtottam a játékok kezdete előtt, az a férfi kardcsapaté volt, és az elődöntőben látottak jó ideig azt vetítették előre, hogy Szilágyi Áronék legalábbis megküzdhetnek a legszebb éremért a dél-koreaiak ellen a döntőben.

Aztán kikaptak az olaszoktól... Hogy hogyan, azt szerintem ők sem értik a mai napig, ott és akkor én is kiestem jó néhány percre az addigi pörgésből, arra sem emlékszem tisztán, hogyan jutottam el a médiaközpontba. Emlékfoszlányaim persze vannak, újra és újra látom a síró Szatmári Andrást, az őt vigasztaló Gémesi Csanádot, a tanácstalan, fejét ingató Decsi Tamást – Szilágyi Áront nem, esetében csak egy éles csattanás visszhangzik a fülemben: az akkor már háromszoros olimpiai bajnok az öltözőben talált menedéket.

Ha Kenderesinél könnyeztem, itt bizony sírtam: hetek, hónapok óta az olimpiai dobogó felső fokán láttam férfi kardcsapatunkat.

És akkor megszólalt a telefonom, a kijelzőn egy olimpiai bajnok úszó neve villogott – a szégyenpír még mindig felkúszik az arcomra, amikor felidézem a beszélgetést.
– Na, mit szólsz?
– A nap legrosszabb öt perce ez, nem beszélhetnénk később?
– Ennyire szomorú vagy Kenderesi miatt?
– Kit érdekel már Kenderesi...?!

Bevallom, az utóbbi kérdés nem egészen így hangzott, s valójában nem is kérdés volt, hanem valamiféle kifakadás – egyáltalán nem csodálkoztam, hogy a túloldalon gyorsan elbúcsúzott tőlem a korábbi klasszis...

Nagyjából három napon keresztül kértem szinte folyamatosan bocsánatot ezt követően, és persze azt követően, hogy végül a vívócsarnokban is „kisimult” minden: az aranyból ugyan bronz lett, ám a mosolygó és boldog fiúk láttán én is elfelejtettem azt a néhány percnyi „vakvágányon futást.”

De nem végleg és nem örökre, hiszen a tokiói huszonegy naphoz ez is hozzátartozik, mint ahogy része az emlékeimnek a megannyi magyar érem, a cinkos összekacsintások a lelátókon és a médiaközpontokban, a sok-sok, szerencsére leginkább örömkönny, az esti koccintások minden egyes magyar arany (na jó, érem...) után, az összekapaszkodások a nehéz pillanatokban, és persze a kizárólag ehhez a 21 naphoz köthető viccek és poénok – köztük a legutolsó: a záróünnepséget követő hétfőn délelőtt a Sibuja kereszteződéshez tartottunk. Ez a világ egyik legforgalmasabb kereszteződése, ahol csúcsidőben akár háromezer ember is átkel egy-egy zöld lámpánál minden irányból, még átlósan is. Beültünk egy taxiba, elmondtuk az úti célunkat, de a sofőr nem adott gázt, helyette a telefonjában keresni kezdte, hol van a Sibuja – és akkor egyikünk értetlenkedve jegyezte meg: „Ez olyan, mintha Budapesten a taxis nem tudná, hol van a Hősök tere...”