Tokió 2020: Ott a 20.! Lőrincz Tamás olimpiai bajnokként búcsúzik a birkózószőnyegtől!

– Európa-, világ- és immár olimpiai bajnok is – és már így is marad!
– Nem találok szavakat, hihetetlen! Nem is emlékszem, mi történt a döntő utáni pillanatokban. Csak azt éreztem, hogy egyszer csak ott termett Sike Bandi, és azzal eldőlünk. Azt hittem, le akar szaltózni vagy ilyesmi, nem is értettem... Hihetetlenül boldog vagyok. Szenzációs volt ott állni a dobogón, a kezembe fogni ezt az érmet. Alig várom már, hogy a gyermekeim nyakába akasszam.
– Melyiküké lesz? Hiszen ez a tizenötödik, páratlan sorszámú érem...
– Nagy harc lesz, de mindkettejük nyakában megfordul majd. Szeretném megölelni őket.
– Az öccse azt mondta, Rio után elgondolkodott a visszavonuláson. Mi minden történt ebben az öt évben?
– Úristen, nagyon hosszú volt, Rio meg borzasztó, Sokat fogytam akkor, nekem ott ment el az olimpia, ami pedig Viktorral történt, az annyira megviselt, hogy nehezebben mentem át rajta, mint ő maga. Hitemet veszítettem, mégis ő támogatott, óriási szerepe van abban, hogy most arannyal a nyakamban mesélhetek. Ha ő nem mondja, hogy „Tomi, nem, nem fogunk itt megállni, nem hagyjuk, hogy ezt tegyék velünk, hanem küzdünk tovább!”, és nem rugdos túl a holtponton, akkor biztos nem lennék itt. Azóta meg eltelt öt év...
– A mostani döntője előtt beszéltek?
– Néhány percet. Először majdnem idegösszeomlást kaptam az elődöntője alatt, nem is néztem, a paravánok mögött bujkáltam... Fél szemmel leskelődtem, mert tartanom kellett a fókuszom, hogy ne vigyen el az, hogy végre megcsinálta, ez milyen jó! Vissza kellett fognom magam, ezért csak egy pillanatra mentem oda hozzá, nyomtam egy puszit a homlokára, és mentem tovább. Az első felét megcsináltuk, jöhet a második!
– Emlékszik, hogy ettől a ponttól a kiesett percekig mi és hogyan történt?
– Igen, viszont például az elődöntőmből semmit sem tudnék felidézni, annyira elöntött a sav. Amikor a fináléra felmentem, és nekem ugrott ez a fiatal srác, akkor arra gondoltam, hogy ha ezt hat percig bírja, akkor baj lesz. Igazából 1:20-nál éreztem, hogy nem fog neki menni, onnantól én irányítottam, minden úgy történt, ahogy én akartam. Ez pedig óriási erőt adott. Hihetetlen, hogy így sikerült megoldanom a meccset.
– Kockáztathatott, hátha ez elején csinál egy több pontos akciót, aztán lesz valami?
– Biztosan. Engem akart leküldetni először és akciózni. Hozzátartozik a történethez, hogy az olimpia előtt egy hónappal megsérült a bordám, összecsúszott, ezért nem igazán tudtam lentizni. Mégis bíztam magamban, mert ennek dacára jól mentek az edzések, és csak a támadásoknál éreztem, hogy gátol. Ugyanakkor a védekezés kiválóan ment – talán annyira féltettem a bordám, hogy kétezer százalékosan védekeztem inkább... Nem estem kétségbe, ha leküldtek parterbe.
– Szinte művészi birkózó, ehhez képes pályája legnagyobb sikerét nem így, hanem stabil és higgadt teljesítménnyel érte el.
– Ebben sokat javultam. Valószínűleg a korom miatt is van: a kevesebb néha több... Amikor a végén felálltunk másodszor, éreztem, hogy enyém a meccs, mert beletörődött. A valóságban biztos nem így történt, de én ezt mondogattam magamnak... Meg, hogy csak még egy centi, még egy lépés, és meglesz. Ügyes, nagyon képzett srác, és például az elődöntőmre velem melegítettem, ez is érdekes. Nagyon tehetséges fiú, alig huszonkét éves, még kimondanom is fáj... Tudtam, nem szabad belebonyolódni semmibe, mert remekül kontrázik, ezért biztosra mentem.
– Akkor nem is most, hanem a negyeddöntő végén élte át a legmelegebb pillanatokat?
– Az nehéz volt, igen. Jó is volt, meg nem is, hogy elmaradt az első meccsem. A marokkói régi motoros, veszélyes, ám jobban hiányzott a bemelegítés, jó lett volna megérezni a szőnyeget, az atmoszférát. Próbáltam úgy melegíteni a japánra, mintha lett volna első meccsem, ugyanakkor nem akartam kiszúrni magammal, inkább köszöntem szépen, hogy harmincnégy évesen eggyel kevesebbszer kellett küzdenem. Mindez érezhető volt, az első menetet uraltam, a másodikban besavasodtam, mégis simán megpörgettem, csak szétfújták, ez számomra fura volt, nyugisabb lehetett volna, ehelyett az utolsó tíz másodperc izgalmas lett...
– Mivel csapta agyon az időt, amíg jöhetett a döntőre?
– Kijöttem a reggeli mérlegelésre, ám utána vissza a faluba, nem bírtam volna máshogy, főleg, hogy Viktor a némettel küzdött. A szobában feküdtem az ágyamon, nem tudtam, Viktor mikor ár haza, erre kopogtak! Szőke Alex belépett, és közölte, hogy Viktor megy... Nem is reagáltam, bekapcsolta a tévét, rám nézett, és annyit mondott: tíz másodperc, és nekünk jó! Azt hittem, elájulok. Olyan érzés volt, hogy biztos voltam abban, akkora erőt merít ebből, mint én az iráni legyőzéséből: akkor úgy véltem, itt engem senki sem tud megverni.
– Előfordult már korábban, hogy ennyire a hullám tetejére ülve ment végig?
– Hál' istennek igen. De olyan is, hogy végig szenvedtem, például Nur-Szultanban. Azt csakis a rutinomnak, a felgyülemlett munkának köszönhetem. Viszont idén az Európa-bajnokságon meg szárnyaltam. Mostanra is jó formába lendültem, ám a játékoknak más a tétje, a nyomása, amit jól kezeltem.
– Ez a finálé volt a finálé?
– Olimpiai biztos.
– Mikorra tervezi a nagy nyári főzést?
– Nagy nyári horgászat lesz előbb, megyünk Varsányba, már lefoglaltam az időpontot augusztusra, Viktorral ott kezdjük majd az ülő pecaversenyünket.
– Mindig ilyen jó testvérek voltak?
– Minden testvér ilyen, nem? Én nem is tudom, milyen nem így versenyezni. Mi egész életünkben ott voltunk egymásnak. Ez hiába egyéni sportág, mi csapat vagyunk, sőt, a birkózó-válogatott egy nagy család. Ezen csak emel, ha a testvéred is a részese, ami akkor számít, ha kritikus helyzetek jönnek edzőtáborban, versenyen, vagy például nekem, Rióban. Óriási hálával tartozom Viktornak!

(SZ. A.)