Tokió 2020: Nagy Viktornak egy érzés nagyon fog hiányozni

– Mit szólt a fogadtatáshoz?
– A landolás után furcsálltam, hogy esik az eső, aztán a stewardess mondta, hogy ez a köszöntés része, és a locsolókocsik vízsugarát látjuk... Szeretjük a vizet, úgyhogy tetszett a dolog – mondta a hazaérkezése után Nagy Viktor, a férfi vízilabda-válogatott olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok kapusa, aki Tokióban bejelentette a visszavonulását. – Azután következett a fogadás, ilyen gyorsan még sohasem mentem át a belvároson – rendőri felvezetéssel azért kicsit könnyebb közlekedni... Egészen különleges hangulat fogadott minket a BOK Sportcsarnokban, hatalmas élménnyel lettem gazdagabb. Csodálatos volt a fogadtatás, megtisztelő, hogy ennyien skandálták a nevemet, ahogyan az is, hogy ennyi bajnokkal állhattam egy pódiumon. Ez eddig kimaradt az életemből, most ez is megadatott, úgy érzem, hogy minden rendben van nálam, és nincs hiányérzetem.

– Ehhez a fogadtatáshoz kellett az egészen parádés bronzcsata, ahhoz meg a hatalmas feltámadás az elveszített elődöntőt követően. Hogyan sikerült összeszedniük magukat?
– Nagyon érdekes pszichológiája van ennek. Az elődöntő elveszítése után olyan mélyre lehet kerülni, hogy azt senki sem tudja elképzelni. Ahogyan azt sem, hogy onnan milyen visszajönni, szerintem nagyon sok sportpszichológus megirigyelné, amit a meccs előtti estén alkottunk. Mindenki elmondta, mi van benne, mit érez, mi a motivációja, és ez látszódott a mérkőzésen. Meggyőződésem, hogy emiatt tudtunk nyerni.

– A meccs után bejelentette, hogy nincs tovább, ez volt az utolsó mérkőzése. El tudta olvasni az összes üzenetet, amit ezután kapott?
– Á, esélyem sem volt. Négy órát töltöttem azzal, hogy próbáljak mindenkinek válaszolni, aztán elindultunk haza. Repülőgép-üzemmódba állítottam a telefonomat, és mire visszakapcsoltam, majdnem száz üzenetem érkezett, úgyhogy a következő néhány napban még elidőzöm a válaszadással... De nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek a gratulációt, a közösségi oldalamon is rendkívül kedves sorokat írtak az emberek, egészen megható volt olvasni.

– Nem létezik, hogy több mint két évtizedes pályafutás után ne hiányozzon a vízilabdázás...
– Hiányérzetem most még nincs, de biztos, hogy később lesz, amikor újra jönnek a meccsek, és nem élhetem át újra ezt az eufóriát. Kívülről eddig is sokkal rosszabbul éltem meg a meccseket, mint belülről, hiszen a medencében csak levezeti az ember a stresszt, egy-egy védés után kijön belőle a feszkó. Ez nyilván nem így lesz majd a jövőben, úgyhogy a pluszenergiámat a szurkolásba fogom átcsatornázni.

– „Ez az én napom!” – kiáltotta világgá a spanyolok elleni bronzcsata közben, és valóban az volt, utoljára még odatett egy laza hatvankét százalékos védési mutatót, meg egy kapott gól nélkül lehozott második félidőt. Így volt kerek a történet?
– Igen, egyértelműen. Augusztus nyolcadikára győztes meccset terveztem, és azzal is zártam a pályafutásomat. Az érem színe, bevallom, eddig nagyon érdekelt, és úgy gondoltam, csak akkor érzem magam majd valakinek, ha aranyéremmel jövök haza Tokióból. De nem így történt, mert fantasztikus érzés volt bronzérmet nyerni, és egyáltalán, éremmel hazatérni.

– Tudja már, hogyan tovább?
– Igyekszem megélni a pillanatot, régóta ez vezérel, a folytatásról ráérek még később dönteni. A civil pályafutásomat mindenesetre már évekkel ezelőtt elkezdtem, nyilván viszem tovább a cégeimet, amelyekre talán több időm lesz, mint eddig. Fel is kell vennem a fonalat, hiszen az elmúlt három hónapban semmivel sem foglalkoztam, mindent az olimpiára tettem fel – de nem kérdés, hogy megérte!