Hosszú Katinka: Nem érmekben gondolkodom

– Az ötödik olimpiája lesz a tokiói, a célja pedig az, hogy Japánban megélje a pillanatokat. A tokiói lesz az ötödik olimpiája – úszóként ez kiváltképp hatalmas teljesítmény!
– Nagyon durva – reagált Hosszú Katinka (Iron Swim). – Amikor ez tudatosult bennem, még majdhogynem számolnom is kellett, hogy vajon tényleg az ötödik?

– Idézzük fel sorban mindegyiket! Kezdjük az elsővel: Athén kapcsán mi jut eszébe?
– Hogy le kellett vágatnom a hajamat.

– Kellett?!
– Jakabos Zsuzsannával fogadtunk: négyszáz vegyesen Risztov Éva volt akkor a legjobb magyar, a második Zsu, így ők biztos athéni indulók voltak, míg nekem csak B-szintes időm volt kétszáz gyorson, és Zsu hiába mondogatta, hogy én is ott leszek az olimpián, nem nagyon hittem benne. Megegyeztünk, ha mégis így lesz, levágatom a hajam – teljesen rövidre.

– Nem is próbált kibújni a kötelezettsége alól?
– Tartanom kellett a szavamat, de nagyon megbántam…

– Így indult hát az athéni kaland, hogyan folytatódott?
– Óriási élmény volt, és ez már azzal elkezdődött, hogy megkaptuk az olimpiai szerelésünket. Tizenöt éves voltam akkor, úgyhogy már arra is újra és újra rácsodálkoztam, hogy a mágneskártyámat odaérintettem az automatához, alul meg kigurult belőle a kóla. Miért nevet?

– Az még a kislány Katinka volt – a sikerek előtti Katinka.
– És az a Katinka, aki azon az olimpián két úszótól is kért és kapott autogramot, Ian Thorpe-tól és Michael Phelpstől. Jó visszaemlékezni Athénra: sütött a nap, hihetetlenül sok ember volt kint a versenyeken, tele volt mindig a lelátó, és ez engem annyira elvarázsolt, hogy rám sípolt az indítóbíró, mert a rajtkőnél csak bámultam azt a sok embert ahelyett, hogy a rajtra készültem volna – a végén már téptem le magamról a ruhát nagy sietősen, mert hát mégiscsak azért mentem Athénba, hogy leússzam azt a kétszáz gyorsot…

– Négy évvel később Pekingbe nem utazott ennyire lelkesen.
– Mert akkor nem szerettem úszni, ez mondjuk látszik is az arcomon az akkortájt készült fotókon. Amikor a nagypapámmal készültem, és országos csúcsokat úsztam a korosztályomban, megvolt a célom, mégpedig az, hogy tizenöt évesen olimpiai bajnok leszek. Tizenhét-tizennyolc évesen úgy éreztem, kudarcot vallottam, hiszen nem jöttek úgy az eredmények, ahogy szerettem volna, azt éreztem, nem az vagyok, aki lenni szeretnék. Úgyhogy alig vártam, hogy „letudjam” Pekinget, és mehessek Amerikába: úgy voltam vele, elúszkálok az egyetemi csapatban, és a tanulásra koncentrálok.

– Nagyot fordult a világ önnel Amerikában – csak másként, mint ahogy előzetesen gondolta.
– Igen, mert 2009-ben Rómában megnyertem az első világbajnoki aranyérmemet négyszáz vegyesen, s valahogy megváltozott minden, leginkább a látásmódom: egy évvel korábban még egy magába roskadó sportoló voltam, aki bár nagy úszó akart lenni, úgy vélte, mégsem lehet az.

– De mi változott meg?
– A hozzáállásom mindenképp, meg aztán Dave Salo edző is rájött arra, mivel tud motiválni, ez pedig magával hozta, hogy ismét megszerettem az úszást, mi több, 2009-ben ki is jelentettem, ha abban az évben rendezték volna meg az olimpiát, én nyerek.

– Csakhogy az olimpiát 2012-ben rendezték, s bár esélyesként utazott Londonba, végül érem nélkül maradt.
– Az egyetemi évek alatt végig kerestem, mi működik és mi nem, ennek következtében a 2010-es idény jól sikerült, a 2011-est pedig jobb, ha elfelejtjük. Aztán a londoni játékok évében lediplomáztam, ezzel párhuzamosan az egyetemi úszócsapat kapitánya is voltam – az rettenetesen kemény időszak volt, utólag nem is csodálom, hogy London nem sikerült. Persze ebben közrejátszott az is, hogy Amerikában készültem, de magyar válogatott voltam, hogy Dave Salo volt az edzőm, aki viszont az olimpián az amerikai válogatott mellett dolgozott. Ettől függetlenül még nyerhettem is volna, csakhogy mindent a versenynek rendeltem alá, csak az olimpia járt a fejemben. Mára már megtanultam: mindig és mindenben meg kell találni az arany középutat – persze jó, ha nyerni akarsz, csak ha túlságosan akarod, abból könnyen görcsösség lesz. Én meg nagyon akartam, és ez olyannyira igaz, hogy amikor megláttam, hogy a kínai Je Si-ven elmegy mellettem a négyszáz vegyes döntőjében, ki is csekkoltam a versenyből... Megint csak utólag mondom: nagyszerű eredmény lett volna egy érem is, csakhogy én kizárólag az aranyat akartam.

– Tényleg úgy gondolja, hogy ezek a londoni élmények és érzések, valamint hogy végül „csak” negyedik lett négyszáz vegyesen, kellettek a későbbi sikersorozatához?
– Nekem az a londoni negyedik hely hatalmas pofon volt, viszont az a kudarc segített abban, hogy onnantól másként álljak egy-egy versenyhez, hogy meglegyen az arany középút, hogy ne görcsöljek rá semmire.

– Rióra nem görcsölt rá, pedig emlékszik, mennyien féltették, hogy a London utáni évek sikersorozata kiégeti önt a legfontosabb versenyre, a 2016-as olimpiára?
– A riói olimpia jobban sikerült, mint ahogy vártam. Ha előre azt mondja valaki, hogy én ott három aranyat és egy ezüstöt szerzek, lehet, hogy aláírom. Amúgy persze ez sem igaz, mert szeretek meg- és kipróbálni mindent.

– Miben volt más az a Hosszú Katinka a négy évvel korábbinál?
– London után már nem gondolkoztam aranyakban, de érmekben sem, tanultam az ott történtekből, és onnantól már csak magamra koncentráltam, ezért is mondogattam mindig, hogy számomra a világrekord a cél. Úgy dolgoztam végig, hogy nem érdekelt, ki mit csinált: én tettem a saját dolgomat. És emellett úgy mentem ki Rióba, hogy nekem édes mindegy, milyen érmet szerzek, egyáltalán szerzek-e érmet, egy biztos: feladni nem fogom. Nem blokkolok le, mint Londonban, még akkor sem, ha közben kicsit meghalok a vízben. Nem aggódtam azon, mi lesz az eredmény, hányadik leszek, sokkal inkább azon járt az agyam állandóan, hogyan fogok maximumot nyújtani a medencében, és ez nagy különbség. Ezért sem szeretem, amikor megkérdezik, hány aranyat nyerek Tokióban, mert hát erre hogy lehet válaszolni…?

– Akkor mit szeretne, mit kérdezzünk öntől?
– Ezt biztosan ne. Azt, hogy ki mit csinál körülöttem a vízben, nem tudom kontrollálni, én csak saját magamra tudok figyelni. Ráadásul egy olimpián mindig történik meglepetés: Je Si-vent sem ismertük korábban, aztán feltűnt, és Londonban világcsúccsal nyert. Emellett az olimpiát csak négyévente rendezik meg, ez ugye az ismert helyzet miatt ezúttal ötre nőtt, a lényeg, hogy ezen a versenyen sokakon van nyomás, a végeredményben ez is közrejátszik. Úgyhogy a „Hány aranyat nyersz?” vagy a „Nyersz-e aranyat?” kérdés majdhogynem vetekszik azzal, mintha azt kérdeznék: vajon a hétvégén megnyered az ötös lottót?

– Már majdnem félve kérdezek: hogyan vág neki az ötödik olimpiájának?
– Meg akarom élni a pillanatokat – mindet. Nagypapám sokszor elmondta: Kata, neked már nem kell semmit csinálnod, csupán élvezd, hogy eljutottál idáig: ez már csak a hab a tortán. És igaza van. Háromszoros olimpiai bajnokként lépek rajtkőre Tokióban, ami ott történik, az már csak plusz, hiszen bőven elértem, amit célként kitűztem magam elé. Ha úgy szállok ki a medencéből, hogy kiadtam magamból mindent, büszke leszek magamra.