Az én álomcsapatom - a vígjáték egy év múlva következzék!

Nem, nem és nem jön álom az ember szemére. Otthon már a Paks is lejátszotta a soros nemzetközi meccsét (ha már néhányan a focihoz hasonlítják a pólót... – no de komolyan, miért?), ergo itt, Sanghajban már hajnal, itt az ágy a hotelben fél méterre, de nem, a francot sem érdekli. Ezerszer végigpörgeti az ember az agyában, miképpen történhetett meg, hogy az álomvízilabdát játszó, egyértelműen fölényben lévő csapat elveszítette az év pólómeccsét, ezerszer átrágja magát egy-egy szituáción, ezerszer bevillan a meccs után a szerb kapitánnyal parolázó görög bíró arca, és – és fáj...

Képzelem, mi lehet velük. Nyilván ők sem alszanak. „Csalók!" – mormolta a meccs után egyikük az interjúzónában. Sírt. Azóta tudom, átgondolta a történteket. És magát, magukat okolja.

Mert máshogy kellett volna ennek történnie...

A kommentek markánsak – ki így, ki úgy fogalmaz. A zöméből a féltés, a düh, a szeretet sugároz. Még akkor is, ha netán durván fog a „toll".

Nem könnyű okosat írni...

Mindenki látta: a szerb válogatott, ez a fantasztikus csapat (mert az, senki se vitassa, szidni aztán meg pláne ne szidja, ellenfél, méltó ellenfél, és nem ellenség!), ez a bivalyerős alakulat, elnézést a kifejezésért, de agyon volt verve. El volt süllyesztve. Rommá volt zúzva. Úgy lett 5–1, hogy csak ámult-bámult a sanghaji uszoda semleges része. A magyar ujjongott. A szerb? Szerintem csak azért nem tapsolt, mert mégiscsak... Maguk Udovicsicsék a vízben is néztek. Nagyokat néztek. Próbáltak kapaszkodni, a kezdeti totális tanácstalanságuk enyhült valamicskét, beakasztottak néhány gólt, de a fegyverarzenálunk briliáns precizitással működött: mindig mindenre volt válaszunk – méghozzá milyen, te jó ég?! Ilyen mederben haladt a meccs, így vezettük végig három-négy góllal. Sőt óriási lehetőségünk volt a 12–7-hez is – akkor azonban... Varga Dani három a kettes lefordulásnál eladta a labdát, fordultak, szépítettek, majd Hárai Balázs gólját követően, két másodperccel a negyed vége előtt ismét háromra jöttek fel. Két másodperc... Ha (nincs ha, tudom, hogy nincs ha, de mégis...!) kihúzzuk, néggyel megyünk az utolsó negyedre. Nem húztuk ki. És milyen gólt kaptunk megint? Az atyaúristenit! A szerb lövése a kapufáról Nagy Viktor kezére, majd az üresen álló, nézelődő Prlainovics elé. Nem belőtte, bepiszkálta. Dühítő volt. Fájdalmas. Nem csoda, hogy a gól után kisebb csetepaté támadt a kapunk előtt. Vérszagot éreztek. Mi meg éreztük, hogy ezt érzik...

A negyedik negyedet rögtön góllal kezdték, 12–10 – igazság szerint érződött, fogy a szufla. Hogy valami megtört. A mesébe illően játszó Madaras Norbi (lőtt négy gólt, az egy dolog – de megint milyen zseniális passzai voltak, Istenem) bevert ugyan még fórt, de a szerbek már jöttek. Jöttek, lőttek, töltés nélkül tüzeltek. És már ültek a lövéseik. Mi meg fáradtunk. Norbi talán elhamarkodottan lőtt egy fórt Soróba, Viktor és a blokkok is lejjebb voltak, nem tudom kiverni a fejemből, hogy ekkor mit éreztem. Nem vagyok egyedül. Látom a kommentekből... Egyenlítettek, 13–13-nál egyenlítettek, mindez maga volt a döbbenet. Legszívesebben megállította volna az ember a meccset... Elnapolta volna.

A duda a végén megállította. Még jó, hogy Kemény doktor behozta Szécsi Zolit, aki tartotta az ikszet. Döntetlenre adtuk a megnyert meccset. Három góllal veszítettük el az utolsó negyedet. Nem volt még ilyen. Fordítva igen. Sohasem feledjük. Lehet, ezt sem. Pedig el kellene valahogy, a csudába!

Idő persze nem volt ezen keseregni. Akkor nem. Mert jött a hosszabbítás. És igen, a kommentek fő vitatémája: a bírók. Regényt lehetne írni a bíráskodásról a pólóban. Vannak az írott és az íratlan szabályok. És a napi szabályok... Amelyet azok alkalmaznak, akik akarnak valamit...Mint most. A tények: a rendes játékidőben 15:12 volt a fórarány. Tizenötször ők, tizenkétszer mi játszhattunk előnyben. Elenyésző különbség? Nézőpont kérdése. Egy ilyen meccsen talán nem. Igaz, olyan akciógólokat dobáltunk, hogy nem kellett fújkálni. Csak volt még két páros is. Az elsőben odalett a szerb vezér, Udovicsics. Steinmetz Ádám rafkós volt. Na de a bírák is, azt mondom. Nem sokkal később jött az újabb páros: ezzel meg a meccs emberének, Madaras Norbinak lett meg a három hibája. Egalizáltak... Nem látványosan, „csak" rutinosan.

Fórokban más mércét alkalmaztak eztán. Újabb tény: a hosszabbítás hat percében 5:3 volt a kiállítási arány. Na, ez már biztos nem elenyésző különbség! A víz alatt ment a bruszt. Mindenki fogott mindenkit. Mindenki visszahúzott mindenkit. Mindenki gyilkolt mindenkit. Ahogy ilyenkor lenni szokott. 5:3... Durva aránytévesztés. Nagyon durva. Szétvert bennünket az állandó hátrány. Szétvert bennünket a bírópáros. Főleg a görög figura. Igaz, befújta a végén az esélyt adó fórt (az íratlan szabály – ha nem teszi, az már olyan látványos, hogy még a szerbeket is kínos helyzetbe hozza...), de talán vigyorgott is közben. Hiszen ekkor már kevés az oxigén, nem tiszta a fej, az előzmények megzavarták. Tudta a fehér ruhás úr. Úr, na persze... Kihagytuk. Törvényszerűen.

Na de lehet-e erre fogni?

Egyáltalán kell-e erre fogni?

Két kérdés. Két nehéz kérdés. Még ülepednie kell. Ezzel a hosszabbítással, megengedem magamnak, a bírók lelkiismerete nehezen számolhat el. Persze elszámol, nincsenek kétségeim. De...

... de ezen túl kell lépnünk. Iszonyatosan nehéz, de túl kell lépnünk. Egyrészt máskülönben beledöglünk, másrészt magunkban kell keresni a hibát. Ma még „csalózhatunk", holnap már ne tegyük. A játékosok, a mester nem fogja ezt tenni. Pontosan tudják, meg kellett volna nyerniük. Mert az igazi meccs 32 percig tartott. És annak a 75-80 százalékában jobb volt a csapat. Sokkal jobb. Egy érett társaság ezzel be is húzza a partit. A miénk nem tette. Nem tette, mert még nem érett. Nagyon erős, Peking óta a legerősebb, de még hiányzik valami. Ebből kiindulva megérdemelt a szerbek sikere. Fájdalmas ezt leírni. Kiss Gergő mondta, más csapat már feladta volna ellenünk. Ők nem. Felsegítettük őket, más kérdés.

Akut a kérdés: mi lesz Londonban?

A válasz nem lehet más: a jó Isten tudja.

Mindazonáltal vannak jelek. Jelek, amelyek mutatják, az olimpia miatt nem kell aggódni. Vészharangot kongatni (mint egyesek az említett kommentekben) pedig különösen nem. Egyszerűen nincs rá ok. Hogy megint kikaptunk a szerbektől? Igaz. Athén és Peking között is így volt. A végeredmény ismert. Na persze – miként néhány hozzászólásban – jön a „De Pekingben mázlink volt, hogy nem játszottunk velük", amit hadd nevezzek demagógnak. Mi azzal a csapattal játszottuk a döntőt, amelyik jobb volt a szerbnél... Akkor.

Most a szerb jobb. Ugyan alaphangon, bevallom, a mérkőzés után az én számat is elhagyta egy „a jobb csapat kapott ki..." mondat, de azóta tudom, akkor kizárólag a keserűség beszélt belőlem. Most a keserűség és a józan ész vegyülése már azt mondatja, a jobb csapat nem kap ki ekkora lélektani és számszerűségben is megmutatkozó előnyről. Vagyis nem adja hosszabbításra a partit.

Az új mérkőzésen nem volt esélyünk. Nem adtak. De mint mondottam, nem szabad, nem kell erre fogni.

Előttem rengeteg hozzászólás, érzem, mindenkinek fáj. A legjobban azonban nekik. 13 elszánt fiatalembernek és a kapitánynak. Láttam rajtuk. Képtelenség szakadni az arckifejezésektől. A csillogó szemektől. A bánattól.

Viszont erősen hiszem, még ha most meg is kövezne valamelyikük, még ha most erre fel kommentmilliók születnek is (csak rajta, nem bánom, mert így gondolom), szükségük van ilyen drámákra. Edzi őket. Testileg, szellemileg. Persze, ez már az olimpiai szemüveg. Tudom, egy világbajnokság nem lehet puszta felkészülési torna az ötkarikás játékokra, nem is degradálnám erre, mindazonáltal lecsupaszítva a történteket, hiszem, ez egy Londonra építő dráma volt. Mert a jelek szerint Kásás Tomi, Benedek Tibi és Molnár „Papesz" után is van élet a válogatottban. A károgók mondhatnak, amit akarnak. Ez a meccs bizonyíték. Drámai, de bizonyíték.

A vígjáték egy év múlva következzék. Valami azt súgja, így lesz...

Így könnyebb is az ágy felé indulni hajnali 4-kor...

Sydney, Athén, Peking.

London. Már álmodom...