Miért nem szeretik a magyar válogatottat...?

Nehéz... Negyedik lett a csapat úgy, hogy egyetlen mérkőzést veszített. Tudom, persze hogy tudom, papíron kettőt, de az elődöntőt nem vagyok képes ideszámolni. Azt iksznek tudom be. Egyrészt, mert a rendes játékidőben az is volt, másrészt mert a hosszabbítás értékelhetetlen...

Pedig esküszöm, nem akartam rögtön az elején. Nem akartam, de máris a világbajnokság egyik sarkalatos pontjához értem: bíráskodás. Amikor nyerünk, akkor nem kerül szóba. Kétségtelen. Amikor kikapunk, sokszor. Előbbi egyértelmű. De kérdem én, az utóbbi nem?! Talán érdemes rajta filozofálni.

Főleg azoknak, akik azt hangoztatják, unják már a témát. Akik igyekeznek leegyszerűsíteni a helyzetet: negyedik hely az negyedik hely, nem kell mellébeszélni. Na de mellébeszélés-e az, ha a valós igazságtalanság fájdalmait világgá kürtöli az ember? A kapitány, a játékos, a szurkoló, az újságíró. Bárki ma Magyarországon. Ahol a sikerélmény kihalóban, ott minden apró diadal hatványozott jelentőséggel bír. A nemzetideálnak számító pólósok közel álltak az apró sikerhez – a döntő, ezáltal a biztos második hely ugyanis az lett volna.

Ha pedig ott nyernek... – el lehet képzelni. Na már most, nem nyertek. A hosszabbításban Szerbia ellen nem nyerhettek. Csoda, hogy ez az egyik slágertéma? Hogy boldog-boldogtalan ezen vitázik munkahelyen, különböző fórumokon, az utcán?

Valós igazságtalanságról írtam – szándékosan. Vélt igazságtalanság ugyanis nem létezik. Vízilabdában nem létezhet. A szubjektivitás kizárja. Egymás gatyáját fogják, karmolnak – mindezt a víz alatt. Vagyis mindenkinek igaza van. Mindig az a kérdés, ez a szubjektivitás milyen mértékben határozza meg egy-egy parti kimenetelét. A citált elődöntő ráadása, annak finoman fogalmazva is domináns magyarellenes fújása, azt gondolom, túlment egy határon. Mindent eldöntött. Mindenekfelett azt, hogy sohasem fogjuk megtudni, mire lett volna képes Kemény doktor együttese az egyik nagy rivális ellen semleges körülmények között.

A négyszer nyolc percet láttuk. Mennyország és pokol. Dráma. Álomvízilabda, majd álmos vízilabda. Briliáns megmozdulások, majd gyermeteg hibák. Kézben volt a meccs, már „csupán" a döntő tust kellett volna bevinni. Nem sikerült.

A tanácstalan rivális (ellenfél, nemes ellenfél, nem pedig ellenség, ezt ne feledjék azok, akik ezt a tiszteletre méltó alakulatot pocskondiázzák!) pedig vérszagot érzett. Márpedig a beléjük kódolt mentalitás ilyenkor olyan reakciókat indít el, amelyek többnyire célba juttatják őket. Mint Sanghajban. Döntetlenre mentették a meccset. A többit tudjuk: fehér ruha és a síp...

Az oka? Uszodai visszhangokra hagyatkozva: nem lehet véletlen. Valami valakinek szúrja a szemét. Valaki valakinek nem szimpatikus. A magyar válogatott évek óta nem indul a világligában. Van, aki szerint innen fúj a szél. A bronzmeccsünkre azt a görög bírót jelölték, aki a szerbek ellen betett nekünk. Üzenet volt: ne pattogjatok.

Márpedig én azt mondom, pattogjunk! Pontosabban pattogjon az, akinek kell. Akinek kellene. Csendben is végig lehet ülni a mérkőzéseket, de talán hasznosabb aktívan részt venni az események alakításában. A szerbek, a horvátok, az olaszok, a spanyolok, amikor kell, verik az asztalt. Nálunk jobb híján a kapitány merészkedik közel hozzá. Jobb híján ő teszi fel a kérdést: miként lehetséges, hogy egy kiállított játékos büntetlenül blokkolhat? (Lásd bronzmeccs, lásd görög bíró, lásd sorsdöntő szituáció.) Talán nem neki kellene... Elkényelmesedtünk. A múlt kényelmessé tett bennünket.

Tényleg nehéz... Mármint értékelni. Függetlenítenie magát az embernek a körülményektől. Több ezer kilométer távolságra is eljutottak dr. Faragó Tamás (és az edzőmogulok) szavai. Márpedig ha ő azt mondja, ezen a világbajnokságon csúnyán elbántak velünk, akkor még inkább biztos vagyok benne, hogy így is van!

Mindezek ellenére Kínában az is kiderült, egy évvel az olimpia előtt még sok a kérdőjel a csapatban. Több, mint Sydneyt, Athént és Pekinget megelőzően. Ez mindazonáltal érthető. Generációváltás zajlik. Azokra hárul kulcsszerep, akik korábban, ha nem is kiegészítő játékosok, de semmiképp sem vezérek voltak. Most annak kell(ene) lenniük. Az átmenet azonban nem megy egyik pillanatról a másikra. Csak fogynak azok a pillanatok, ugyebár...

Főként a védekezés problematikus. Öt egygólos meccset játszottunk (Montenegró, Spanyolország, Egyesült Államok, Szerbia és Horvátország ellen), a bekkelés ezek közül négyen is csak irtó nehezen akart összeállni. Többnyire két negyed kellett hozzá. Ugyanez igaz a kapusposztra. Többen is a közepesnél gyengébben muzsikáltak. Nem bírta el az együttes. Ráadásul úgy tűnt, nem sikerült ráhangolódni a meccsekre. „Pedig a bemutatásnál egyszer sem volt gond..." – jegyezte meg ezzel kapcsolatban fanyar humorral Varga Dániel, aki egyetértett vele, hogy valami nem stimmelt. De sem ő, sem a többiek nem tudják az okokat. Ülepedniük kell a történteknek. Amúgy érdekes, az öt meccs közül (a kazahot szándékosan feledjük el) egyet kezdett jól a társaság. Varázslatosan.

Az elődöntőt.

Amelyiket elveszített...

Hát nem abszurd...?!

A sokat emlegetett, ellentmondásos elődöntő világított rá amúgy leginkább arra, hogy még éretlen a csapat. Peking óta a legerősebb, de még nem elég erős. Elvégre a világ legjobb csapata megtartja az előnyét. A miénk jelen pillanatban nem az. Varga Dénes nem köntörfalazott: „Ne áltassuk magunkat, a tábla reális képet mutat..."

Hogy a sokat megélt, tapasztalt legenda (Tonó) és a fiatalúr (Dumi) mondata valahol ellentmondás? Elképzelhető. Ez tényleg ilyen sport. Ettől is szép. Még ha alkalomadtán idegbajt is kapunk tőle...

Persze azt Faragó Tamás is osztja, hogy rengeteg mindenben kell előrelépni. Mint ahogy Varga Dénes is, hogy nem csupán rajtuk múlt...

Ezer és ezer vetület.

Szubjektivitás felsőfokon.

Az olasz–szerb finálét se feledjük. A modern kor vízilabdáját láttuk. Gladiátorok harca. Brutálisan kemény, fojtogatós állóháború. Amikor a játékos nem azért úszik a kapu elé, mert gólt akar lőni, hanem hogy kiállíttassa a védőjét. Őrült különbség! A finálé huszonkét mezőnyjátékosa közül Vanja Udovicsics volt az egyetlen, akin érződött a virtus. Aki a szó nemes értelmében játszott. Zseni. Nálunk is zsenik vannak. Akik cseleznek, akik szórakoznak, egyúttal szórakoztatnak. Varga Dénes pimasz mód félpályán túlról lőtt gólt, Nagy Viktor 26 méterről ívelt pontosan a megúszó Biros Péter kezére. Az uszoda mindkétszer hangosan morajlott fel, az emberek szája tátva maradt. Ilyet ritkán látni. Na ja, ritkán játszunk... Eszményi megmozdulások – hangsúlyozom: egygólos meccseken! Ám ez kevés. Kiderült, harcmodort kell váltani. Nem a stílusunk, de nincs más választásunk. Madaras Norbert is kiemelte, jobb híján gépiesedni kell. Kevesebb kockázat, brutálisabb védekezés. Afféle fizikai stratégia. Ha így tesznek, előre szólok, nem lesz látványos. Ellenben még inkább szubjektívvá tesz dolgokat. Ha ez kell a nemzetközi szövetségnek... A döntőben az olasz és a szerb kapitány segítőivel kis híján felöklelte a bírót. A számtalan jelen lévő sportdiplomatájukról nem is beszélve. Úgy tűnik, nekünk is ezt kell cselekednünk.

Elengedhetetlen a sikerhez.

Máskülönben meghalunk a szépségben.

Sanghajban megtapasztalhattuk…