Risztov: Ez sport, itt az a lényeg, hogy nyerj

– Hogy lehet az, hogy jobb időket úszik, mint fénykorában, a kétezres évek elején?
– Mert lassan kezd kerek lenni az életem, mindaz, ami körülvesz – válaszolta Risztov Éva. – Folyamatosan bővül körülöttem a csapat, s mindenki képes hozzátenni valamit a sikerhez. Emellett nem győzöm elégszer hangsúlyozni, milyen jól érzem magam Debrecenben, és milyen sokat jelent, hogy a helyiek elfogadtak.

– Már-már rangidősnek számít a medencében. Ez nem zavarja?
– Nem azt kérdezik meg egy versenyen, hogy hány éves vagy, mert itt ez nem számít. Az már sokkal inkább, hogy milyen gyors vagy.

– Nem gondolja, hogy ha nem fordít hátat az úszásnak, még előrébb tartana?
– Egyetlen percig nem bántam meg, hogy néhány évre abbahagytam az úszást. Ez így volt megírva, így kellett csinálni, arról nem is beszélve, hogy négyszer bölcsebb lettem azóta, na meg százszor annyi mindent átéltem, mintha maradtam volna az uszodában. Nem, tényleg nem bánom, sőt azt mondom, ha nem lettek volna ezek az évek, nem lennék az, aki most, és nem lehetnék az, aki szeretnék lenni.

– Elárulja, milyen terveket dédelget?
– Nézze, most éppen azt, hogy nemsokára találkozom az édesanyámmal.

– Nem egészen erre gondoltam...
– Tudom én azt. Ami az álmaimat illeti, szerintem már az nagy bravúr, hogy kijutottam az olimpiára, mert nézzük meg, ki mindenkinek nem sikerült ez. Mondjuk a szintén visszatérő, olimpiai bajnok Ian Thorpe-nak nem. Én felálltam, és erre büszke vagyok. Amiként arra is, hogy jelenleg vezetem az idei világranglistát ezerötszázon. Persze mondhatják azt sokan, hogy az ezerötszáz gyors nem is olimpiai szám, nekem ez mégis hatalmas dolog, és aki ezt utánam csinálja, annak is ezt fogom mondani.

– Kiegyensúlyozottnak tűnik.
– Mert az is vagyok. És akkor is az voltam, amikor tavaly a sanghaji világbajnokságon kizártak a bírók tíz kilométeren. Az voltam, mert akkor is én voltam „a" Risztov Éva, akit szerettek az emberek.

– Még mindig fontos önnek a tíz kilométer? Még mindig komolyan készül rá, hogy a júniusi, pótkvalifikációs versenyen megszerzi a londoni kvótát?
– Hát persze! Ha naponta úszol húsz kilométert, nehogy gondot okozzon már tíznek a teljesítése.

– Csalódott lesz, ha mégsem jár sikerrel?
– Én már nem tudok csalódni az úszásban. Ha tudnék, nem tértem volna vissza, ha tudnék, nem álltam volna fel a sanghaji pofon után. Azzal nem vagyok előrébb, ha egy kudarc után felvágom az ereimet – abból ugyan mit tudnék tanulni?

– És attól nem fél, hogy az országos csúccsal már most ellőtte a puskaporát?
–Azzal, hogy öt századot javultam? Nem húsz másodpercről beszélünk! És kérdezem én, hogyan lehet úgy felállni a rajtkőre, hogy nem adok ki magamból mindent? Én kiadtam, ez lett belőle. Ne felejtsük el: ez sport, itt az a lényeg, hogy nyerj, az már senkit sem érdekel, ha második vagy harmadik vagy.

– Az idén a Gyurta testvérekkel volt edzőtáborozni Floridában, és velük is megy Hódmezővásárhelyre. Miért?
– Mert nagyon jó velük edzeni. Életem első olyan edzőtáborozása volt a floridai, amelyből úgy jöttem haza, de kár, hogy nem maradtunk még. Pedig az edzőtáborozás sosem jó. Ám ez az volt, mert segítettük egymást, mert minden reggel úgy mentünk le az uszodába, hogy mi ezt akarjuk csinálni, s ha valamelyikünk elfáradt, biztattuk. Emellett rengeteget nevettünk, így aztán egyértelműen igennel feleltem, amikor Daniék megkérdezték, hogy Hódmezővásárhelyre is elmegyek-e velünk.