Gyurta Dániel: Nincs bennem szégyenérzet, büszkeség viszont igen

– Pályafutása során többször csalt könnyeket az emberek szemébe – kedden is sikerült. Még önnek is többször elcsuklott a hangja, miközben bejelentette a visszavonulását. Ennyire fájt kimondani?
– Fáj… Nagyon… – válaszolta Gyurta Dániel, olimpiai, világ- és Európa-bajnok úszó. – Az is, hogy bár nem adtam fel – hiszen még a budapesti világbajnokság után is úgy álltam a munkához, hogy újra nyerni akarok –, egyre inkább éreztem, az edzéseket nem tudom úgy megcsinálni, hogy az kétszáz mellen elegendő legyen egy 2:06-os időhöz, tehát jelentkeztek a fizikai korlátok. Ez leginkább abból adódik, hogy hosszú pályafutás áll mögöttem, olyan pályafutás, amely 2003-ban kezdődött el a barcelonai világbajnokságon. Gyönyörű időszak van mögöttem, és igen, lehetett volna már a kazanyi világbajnokság vagy akár a riói olimpia, de a budapesti vébé után is azt mondani, hogy itt a vége, de az nem én lettem volna. Megpróbáltam. Nincs bennem szégyenérzet, nincs is mit szégyellnem, büszkeség viszont van bennem, hiszen mindent elértem. Ennek a csodaszép pályafutásnak az elengedése volt nagyon nehéz, de beláttam, már nem tudom azt hozni, amit várok magamtól.

– Előbb az agy döntött, aztán a szív?
– Valahogy így, de lehet, hogy mégsem. Nem is szívesen boncolgatnám ezt a néhány hónapot, mert nem volt könnyű időszak.

– Egyszer csak eljött egy pont, amikor már képes volt kimondani, hogy vége?
– Sok pont volt. Sok olyan edzésem volt, amelyen éreztem, nem tudok száz százalékot nyújtani.

– Kinek mondta el először a döntését?
– A szüleimnek. Ők tartották bennem végig a lelket, igaz, az elején azt mondták, ne add fel, Dani, csináld tovább, küzdj, ahogyan eddig is. De ők nyilván nem látták, mi történik az edzéseken. Végtelenül hálás vagyok az edzőmnek, Nagy Józsefnek is, hiszen neki is nehéz helyzet volt.

– Vele leült beszélgetni?
– Természetesen. Könnyes szemmel idézte fel, hogy Mike Barrowman is folytatni akarta a pályafutását, s neki is azt tanácsolta, már nincs értelme. Én ellenkeztem Józsival, bizonygattam, hogy mindent megcsinálok, amit mond, annyira akartam a folytatást. Itt csengenek a fülemben szavai, azt mondta: „Dani, tudom, hogy te mindenre képes vagy, mindent kibírsz, de fogadd el, hogy amire agyban képes vagy, azt nem biztos, hogy a tested is elbírja már.”

– Eszébe jutott, hogy van egy mestere, akinek már nem mondhatja el, miként döntött?
– Hogyne jutott volna eszembe! Széles Sándor nagyon hiányzik. Hiányzott kedden a Komjádi uszodából is, nem hallhatta, amint bejelentem, hogy vége.

– Vajon ő mit tanácsolt volna?
– Szerintem azt, hogy csináljam tovább, ne adjam fel – egyébként a környezetemben mindenki ezt mondta, és sokáig én is ezt éreztem. De mondom, szép pályafutásom volt, és így kerek.

– Emeljen ki belőle három igazán nagy pillanatot!
– Az elsőn gondolkoznom sem kell, egyértelműen a 2011-es sanghaji világbajnokság.

– Megelőzi a londoni olimpiát?

– Igen. Az a sanghaji győzelem volt az első igazán nagy pillanat a pályafutásomban. Többek között azért is, mert az volt az első világverseny, amelyen Kovácshegyi Ferenc edző is ott volt velem.

– A visszavonulását bejelentő beszédében is akkor érzékenyült el először, amikor róla beszélt.
– Mert Feri bá’ nagyon közel áll a szívemhez: apukám mellett volt az apukám…

– Most is könnyes a szeme.
– Boldog vagyok, hogy Feri bá’ ott volt velem a londoni olimpián, és ezt mondanám a második nagy pillanatnak. A harmadik helyre együttesen tenném a római és a barcelonai vb-aranyat.

– Azért az mindenképpen furcsa, hogy az első világbajnoki címe ide szorult.
– Örültem én annak az aranynak, csak ott túl sok volt a mellékzönge, hiszen voltak, akik sokáig azt emlegették, hogy ott csak egy századdal győztem, mások azt hangsúlyozták, hogy a japán klasszis, Kitadzsima Koszuke nem volt ott Rómában. A pályafutásomat két ember határozta meg: az első években Rózsa Norbert volt számomra az etalon, majd a kétezres évek elejétől Kitadzsima. A szobám falára kitettem a fotóját, mindennap farkasszemet néztem vele, és azt mondogattam magamnak, hogy egyszer legyőzöm. Tíz év kellett hozzá, de sikerült, persze hogy nekem ez nagy pillanat volt.

– Azt tudja, mi a véleménye Kitadzsimának önről? Egyáltalán, beszélgettek valaha?
– A sanghaji világbajnokságon nem, hiszen őt nagyon megviselte, hogy kikapott tőlem. De a londoni olimpián a döntő után odajött, és azt mondta: ha már valaki másnak kellett helyette nyernie, örül, hogy én vagyok az. Londonban egyébként Michael Phelps is bejött a magyar csapat masszőrszobájába, hogy gratuláljon nekem. Ezek azért emlékezetes pillanatai a pályafutásomnak.

– Akkor fordítsunk az egészen, ezúttal azt kérem, árulja el, melyik volt a legnehezebb pillanat, mikor érezte azt a pályafutása során, hogy szomorú, csalódott és elkeseredett?
– Kettő volt ilyen: a 2006-os budapesti kontinensviadal, és a 2017-es budapesti világbajnokság. Ötször úszhattam hazai közönség előtt, háromszor nyertem, kétszer viszont a döntőbe sem jutottam be.

– Hogyan látja magát tíz év múlva?
– Mindenképpen szeretnék még aktívabban részt venni a Nemzetközi Olimpiai Bizottság munkájában. Küzdök tovább. Az a küzdőszellem, amely az edzéseken és a versenyeken jellemzett, velem marad, csak mostantól az élet más területein segít.