Három olimpiai arany, drog, rock, depresszió és egy csodálatos elme

Kevés ennyire különleges embert találni a sport világában. A múlt hétvégi FINA-úszóversenyen hazánkban járó amerikai Anthony Ervin kezelhetetlen, Tourette-szindrómás kölyökből lett 19 éves korára az 50 méteres gyorsúszás olimpiai bajnoka a sydneyi játékokon, majd 22 évesen, kiégve és megroppanva alámerült a drogok és a rocksztárélet világába. Túl néhány nagyon kemény éven és egy öngyilkossági kísérleten újra felfedezte magában az úszás szeretetét, kilábalt súlyos depressziójából, és a 2016-os riói olimpián, 35 évesen ismét aranyérmes lett 50 gyorson. Közben lediplomázott angol irodalomból, írt egy kendőzetlenül őszinte könyvet az életéről, és... És ez mégsem hollywoodi történet a Nagy Visszatérésről, hanem egy különleges emberé, aki nem szégyelli bevallani, hogy az élet mindennapos küzdelem. De közben rengeteget lehet tanulni a történetéből, a gondolataiból és a világlátásából.

***

– Jó, essünk túl rajta…

– Nem híve a nyilatkozásnak?
– Csak nem most vagyok rá a legalkalmasabb. Ha az embernek papírra vetik a gondolatait, szeretne minőségit nyújtani, én pedig most csak ködöt meg zűrzavart tudok prezentálni.

– Ismét keresi önmagát?
– Időről időre itt kötök ki. Megint átmeneti időszakot élek, a kiöregedő bajnokét…

– Azt hittem, megjárva mélységeket és magasságokat, egy félbehagyott, majd újra elkezdett és a csúcsig vitt pályafutás végén egyenesbe került.
– Á, újra és újra visszatérnek a nehéz idők.

– De legalább a budapesti FINA-versenyen jól érezte magát?
– Jó kis verseny volt, csak én úsztam pocsékul, és nem tudom, miért.

– Volt egy rossz napja – nem tudja csak elengedni?
– Nem lehet. Meg kell emészteni, mint a rossz ebédet – abban is vannak kalóriák, azokat kinyeri az ember, ami rossz, az meg, khm, távozik.

– Hol itt versenyez, hol ott tart előadást vagy edzőtábort – élvezi a mostani, világjáró életét?
– Nem annyira, mint korábban, hiszen van otthon egy kislányom. Ez az egyik, ami miatt átmeneti szakaszban vagyok éppen: próbálom kitalálni, hogy a régi élsportolói és agglegény-életvitelemből mi az, amit meg tudok tartani, és mit kell elengednem. Még sima versenyzőként is nehéz ügy ez, hiszen van munkád, klubod, társaid – és amikor mondjuk az olimpiára készülsz, ezeket ki kell lökdösnöd az életedből. A család pedig még több és fontosabb kötelezettséget jelent, és még nem találtam meg a jó megoldást. Úgy tűnik, túl sok labdával zsonglőrködtem, és most próbálok rájönni, hogy mennyi az, amennyit még nem ejtek el.

AZ IGAZI MŰVÉSZT FELEMÉSZTI A SÖTÉTSÉG

– De azért az úszás a prioritás?
– Most nagyjából a harmadik legfontosabb az életemben a család meg a sport utáni karrierem alakítása mögött, de ahogy közeledik az olimpia, meg kell találnom a módját, hogy felzárkózzon. De előbb még körbeturnézom a bolygót, szó szerint: nyugat felé teljes kört írok le, New Yorktól Los Angelesig, miközben két hónapja nem láttam a lányomat. Negyedik napja ugyanazt a ruhát hordom, és tele a táskám szennyessel. Nem tudnék előrántani egy ilyen hófehér zenekaros pólót, mint az öné.

– Tényleg, kap még szerepet a zene az életében? Az útkeresése közben mégiscsak éveket töltött zenekarokban és lemezbolti eladóként.
– Most próbálok visszakanyarodni hozzá, de már nem ugyanúgy: azt mondogatom magamnak, Anthony, már másokért is felelős vagy, ésszel csináld, ne úgy, mint legutóbb... Csak hát a zenélés a pillanat megélése, közben nem gondolsz a következményekre, én pedig ezt már nem engedhetem meg magamnak.

– Nem is gitározik már?
– De, csak mindig rácsodálkozom, hogy régen mennyivel jobban ment.

– Zavarja?
– Nagyon, egyfajta kiaknázatlan lehetőséget érzek magamban. Valaha voltak álmaim arról, mekkora rocksztár leszek, de be kell látnom, hogy már nem leszek. Amilyen zenén felnőttem, és amit én szeretek csinálni és hallgatni, mint a Soundgarden, a Nirvana vagy a Smashing Pumpkins, arra nem lesz kereslet. Ez a fajta szorongással teli, sötét rockzene már nem divat.

– A felsorolt három zenekarból kettőnek öngyilkos lett az énekese, a harmadiké meg megbolondult. Mit árul ez el rólunk, akik életvitelszerűen hallgatjuk őket?
– Hogy ők ki tudták mondani a mi igaz­ságainkat. Csak ha az lesz a megélhetésed, a munkád, hogy a dalaidon keresztül minden este kinyitod az ajtót a lélek legsötétebb zugaira, akkor ez a sötétség felzabál. Szóval az egyik oldalról vágyakozom a rocksztáréletre, de a másik oldalról biztos, hogy jó ez? Persze attól leszel híres zenész, és attól tudsz inspirálni másokat, hogy dalba öntöd az általad megélt szörnyűségeket, és aztán ez visszhangzik azokban, akik hasonló gondokkal küzdenek: „Igen, én is azt érzem, amit a csávó a színpadon!” Csak ő képes leszűrni és át tudja adni ezeket az érzéseket – ez a művészet. Más kérdés, hogy ez az, ami aztán nyomot is hagy az ember pszichéjén. Szóval veszélyes zenésznek lenni.

VÁLTOZNI, ÉS ELLENÁLLNI A VÁLTOZÁSNAK

– Már nem vonzza a veszély, a kaland?
– De, csak másfajta kaland… Nagy kaland nekem, hogyan tudok az úszókarrierem vége felé úgy megújulni, hogy a lehető legtöbbet megőrizzem a személyiségemből. Meg kell változnom, de úgy, hogy közben ellenállok a változásnak, nehogy alapvetően más emberré váljak. A riói olimpiai bajnoki címem után elkapott a gépszíj, nehezen dolgoztam fel mindent, ami történt, úgyhogy harmadik világbéli országokat utaztam körbe, ősi helyeket, hogy megértsem saját magam, miközben otthon várt a család… És ez már nem fér bele.

– Olyan, mintha nehezen engedné el a magányos élsportolói létet.
– Inkább azt nem szeretem, ha nem én irányítom, hogy merre tart az életem. Készen akarok állni a változásokra. És a kudarcokra.

– Most jön az az időszak, amikor egyre több hasonlóban lesz része.
– Ne aggódjon, ért már elég kudarc eddig is.

– Panaszkodta a kétszeres egyéni olimpiai bajnok.
– Tényleg így volt. Csak tudtam, hogyan kell a legjobbkor, az olimpián a legjobbnak nyerni. De most arra trenírozom magam, hogy már ki sem jutok Tokióba.

TUDATOSAN KÉSZÜL A TOKIÓI KUDARCRA

– Tessék?
– Az utóbbi két hónapban ötször olvastam el egy középkori japán kardvívó, Mijamoto Muszasi könyvét a győzelemhez vezető útról, de én úgy olvasom, hogy hogyan kell a vereségre készülnöm – mert lassan le kell számolnom az úszással.

– A sportpszichológia mai állása szerint a sikert kell vizualizálni és vonzani.
– Annak, aki nyerni akar, biztosan. Én nem akarok.

– Hanem?
– A jelenlétemmel akarom fenyegetni otthon a riválisaimat. Hogy tudják, egy kemény ellenfelet kell legyőzniük. De reálisan nézve a helyzetet, ha minden tökéletesen alakul, harmadik lehetek az olimpiai válogatóversenyen, és ketten utaznak Tokióba. A legtöbb, amit elérhetek, hogy én legyek, akit meg kell előzniük.

– Ne mondja, hogy nincs ott e mögött az: ha egy riválisa hibázik, ön kijut!
– És akkor lesz egy olimpiai bronzérmem – mert annál több nincs ebben a sztoriban.

– És ez nem olyan cél, amit érdemes kitűzni?
– Minden aranyérem különleges, mert a Földön nem terem arany: csak akkor jut ide, ha valahol felrobban egy csillag. Egy csillagnak meg kell halnia, hogy te aranyérmes lehess. A bronz más. Egy ember alkotta ötvözet. Mesterséges.

– Nem ér annyit?
– Csak más. Ahogy én is más vagyok már. Fejlődik a személyiségem, és most remélem, ez a bronzérem is cél tud lenni nekem.

– Ez felszabadítja a nyomás alól?
– Éppen ellenkezőleg. Sokkal nagyobb rajtam a nyomás, hogy sikerüljön legyőznöm önmagam, és el tudjam fogadni, hogy ennyi van bennem – viszont ezt ki is tudjam hozni magamból, kiegyensúlyozottan, harmóniában önmagammal. Ha sikerül megvalósítanom, arra büszkébb leszek, mint az olimpiai aranyérmekre.

– Nem szokványos gondolatok.
– Nem vagyok szokványos ember.

– A fiatalok furcsán is nézhetnek önre.
– Itt, a FINA Champions-sorozatban még egész jó a helyzet, hiszen jobbára idősebbek az úszók. Amikor nyolc-tíz éve tinédzsereket edzettem, vagy később egyetemisták között tréningeztem, jól elvoltam velük, de most már csak kölyköket látok. A húsz-huszonegy évesekkel már nem vagyunk egy hullámhosszon.

– Fordulnak önhöz tanácsért?
– Időnként, meg aztán én akkor is adok, ha nem kérik. Sokszor érzem úgy, hogy szolgálatba kell helyeznem magam, mert olyasmit látok, amit már megéltem, és valami nagyon okosat tudok hozzátenni… De olykor elég meghallgatni a srácokat, vagy segíteni nekik feltenni a valódi kérdéseket.

– Jó érzés így támogatni őket? Elvégre van az a Kurt Vonnegut-­idézet, amely szerint azért vagyunk a világon, hogy segítsünk egymásnak túljutni az életen, akármi is legyen az.
– Hát... Időnként megtalálnak emberek azzal, hogy mekkora hatással voltam az életükre, bár nem mindig értem, hogyan vagy miért. De jó érzés, hogy eszerint nem tékozoltam el teljesen a földi létemet, és hasznára tudtam lenni valakinek. Nem gondolom, hogy egymás támogatása az egyetlen, amiért a világon vagyunk, de az biztos, hogy aki képes rendszeresen segítséget nyújtani másoknak, felemelni az elesetteket, az értelmes és tartalmas életet él.

– Ön próbál így segíteni másoknak azzal, hogy az élményeiről beszél?
– Szándékosan nem. Ha sikerül, örülök neki, de ez ugyanaz a helyzet, mint hogy szülőként talán sikerül majd megérnem arra, hogy úgy egyengessem a gyermekem sorsát, hogy megtanuljon szeretni, örülni, fejlődni, boldognak lenni, de ne legyek a gazdája vagy az életének a rendezője, csak akkor segítsek neki, amikor valóban szüksége van rá. És bár bennem van a késztetés, hogy beleszóljak mindenbe, próbálom visszafogni magam, hiszen még a saját életemet is nehezen tartom egyenesben, hogyan veszem akkor a bátorságot, hogy a másokéba beleavatkozzak.

NEM BÍRTA ELVISELNI A VISSZAEMLÉKEZÉST

– Benne van a tartózkodásában az is, amiről a halott rocksztárok kapcsán beszéltünk, akiknek minden koncerten újra kell élniük a dalaikat inspiráló szenvedést?
– Egészen biztosan. Piszok jó pénzt kaptam azért, hogy a színpadról adjam elő életem legsötétebb történeteit, amolyan inspirációs előadásként, és egy idő után abba kellett hagynom, mielőtt újra térdre kényszerített volna. Nem voltam képes minden másnap keresztre feszíteni magam azért, hátha lesz, akinek segítek ezzel.

– Már azzal is segít, ha megmutatja, hogy több mindenről szól az élet, mint arról a három olimpiai aranyéremről, ami a neve mellett szerepel az interneten.
– De kinek segítek ezzel? Aki csak ennyit akar látni belőlem, vagy általában egy híres emberből, azt nem fogom megváltoztatni – csak annak lehet segíteni, aki maga is tesz érte, aki azért kezdte el keresni a nevemet, mert kíváncsi.

– Akkor miért írta a könyvét?
– Angol irodalom szakot végeztem az egyetemen, és írni akartam. Meg persze tanítani és szórakoztatni, de nem segíteni és prédikálni. Azzal győztem meg magam, hogy ha azok, akik elolvassák a történetemet, később hasonló helyzetben találják magukat, talán jobban döntenek. Éppen ezért nem is értékelni, csak megmutatni akartam dolgokat: nem oktatom ki az olvasót arról, hogy drogozni rossz, csak megmutatom, velem mit tettek a szerek, vagy hogy milyen át- és túlélni egy öngyilkossági kísérletet. És mindenki maga ítélkezhet.

– Kiderült saját magának, miért próbált ki ennyi mindent?
– Mert tudni akartam, milyen. Meg akartam élni mindent, és aztán eldönteni, tetszik vagy sem. Ejtőernyővel például életemben egyszer ugrottam, elég is volt, már tudom, milyen. A tetoválás más: szét vagyok varrva, de még szeretnék újabbakat, mert továbbra is érdekelnek és mondanak nekem valamit.

– A tizenkilenc éves Anthony Ervinnek mit tanácsolna?
– Semmit. Csak mellette lennék, amikor szüksége van valakire.

VALÓJÁBAN SOHASEM VAGY EGYEDÜL

– Szóval nincs valami mindent elsöprő tanulsága a történetének.
– Sok tanulsága van, de ha ezeken gondolkozom, onnan csak egy lépés lecsúszni a megbánás lejtőjén. Bánni pedig csak azt bánom, hogy embereknek fájdalmat okoztam, nagyrészt akaratlanul. Esetleg ezt tanácsolnám a fiatalkori önmagamnak: figyelj oda, mert meg fogsz bántani másokat! Persze nem hallgatna rám – én sem hallgattam akkoriban senkire. A legtöbb, amit tehetek, hogy én most már jobban odafigyelek.

– És ha csak üzenhetne neki?
– Hogy amikor a legmélyebbre kerül, és úgy érzi, nincs kiút, és teljesen magára maradt, valójában akkor sincs egyedül – csak ki kell nyújtania a kezét azok felé, akik törődnek vele és aggódnak érte. Azt éreztem, senkire sem számíthatok, pedig egyetlen pillanat sem volt az életemben, amikor ne lettek volna emberek, akik az eredményeimtől vagy a testi-lelki egészségemtől függetlenül ne szerettek volna feltétel nélkül. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a szülői házba bármikor hazamehettem – csak jó ideig nem akartam.

– Azt hiszem, ez a mentális betegségek velejárója: az ember egy sűrű erdő közepén érzi magát, pedig ha a megfelelő irányba lépne néhányat, a fák mögött ott volna a tisztás.
– Amikor a legmélyebb depresszióba estem és meg akartam ölni magam, úgy éreztem, a víz alatt úszom, fogy a levegőm, és nem tudom, merre van a felszín. Pedig csak ki kellett volna nyitnom a szemem, és elindulni a jó irányba.

– Van emiatt bűntudata? Elvégre nem tehet róla, hiszen ez jobbára szerves kémia, szerotoninszint meg hasonló kérdése.
– Szerves kémia, de a külvilág, a velünk történtek aktiválják a reakciókat. Na meg az én esetemben a Tourette-szindrómámra meg az allergiáimra szedett gyógyszerek is.

– Meg a drogok…
– Igen, sok mindent kipróbáltam, hogy leégessem az agyamat. Persze közben azzal nyugtattam magam, hogy vannak ismerőseim, akik nálam is durvábban nyomják, szóval semmi gond! De hát volt gond elég... Úgyhogy már egyáltalán nem fogyasztok semmit, ami nem természetes forrásból származik, legfeljebb nagy ritkán egy fájdalomcsillapítót.

– Nem szokta megkapni, hogy a lázadásra meg a zenélésre meg a drogokra pazarolta a versenyzői karrierje legjobb éveit?
– De, sokszor. Én is feltettem magamnak a kérdést, hogy így volt-e.

– És mire jutott?
– Lehetséges, hogy igen. De éltem. Láttam, tapasztaltam, csináltam olyasmit, amit más, hozzám hasonló úszó nem. És ezt senki sem veheti el tőlem. Persze az is elismerésre méltó, aki végig tud hajtani egy húszéves pályafutást, ráadásul most már legalább keresni is lehet vele – húsz éve még nem ez volt a helyzet. De egy idő után akkor is ki kell szállni, ha anyagilag megéri. Az emberi test nem erre van kitalálva – eljön az idő, amikor kezdened kell magaddal valamit, mert a pénz egy dolog, de ha csak az mozgat, nincs értelme az egésznek.

– Ugyanakkor létezik az a fajta társadalmi elvárás, hogy aki tehetséges, annak muszáj mindent kihoznia a tehetségéből.
– Azt hiszem, a húszas éveim elején engem ez lökött le a lejtőn: hogy mindenki azt várta tőlem, hogy sikeres úszó legyek, és senki sem kérdezte meg, én mit is szeretnék az élettől. Ez elől menekültem a drogokhoz, majd hagytam abba az úszást huszonkét évesen – hogy szabad lehessek. És bár teljesen sohasem lehetek szabad, ahogy senki sem, legalább most már magam választom meg a béklyóimat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. május 18-i lapszámában jelent meg.)