„És szembejött velem Széchy Tamás” – Virth Balázs, Magyarország egyik legjobb úszóedzője

– Ha a jelenkor egyik legnagyobb klasszisa, Milák Kristóf Virth Balázst választja, az egyszersmind azt is jelenti, hogy Virth Balázs ma Magyarország legjobb edzője?
– Erre nekem kellene válaszolnom? Tőlem biztos nem hallja azt, hogy igen.

– Mit gondol, az emberi vagy inkább a szakmai tulajdonságai miatt tette le a garast ön mellett Kristóf?
– Szerintem a kettőt együtt nézte: olyan edzőt szeretett volna, aki korban közelebb áll hozzá, de már foglalkozott klasszis versenyzővel.

– Akkor nézzük a másik oldalról: Virth Balázs mit gondol Virth Balázsról, milyen edzőnek tartja?
– Tudom, mit is kell(ene) csinálni a felkészülés során, de képes vagyok magam beleképzelni a versenyző helyébe is – utóbbi szerintem kulcsfontosságú.

– Képes megnyitni a tanítványait?
– Akadt olyan versenyzőm, mégpedig Sztankovics Anna, aki sokáig nem nyílt meg előttem. Kellett hozzá legalább fél év, de igazán és teljesen csak az első közös sikerünk után fogadott el. Mert a bizalomhoz az is kell, hogy a versenyző lássa, ez az út járható, működik így is az edző-tanítvány kapcsolat.

– Viszont arra a rendszerre, amelyben tanulta a mesterséget, éppen nem ez volt a jellemző...
– De én azért voltam jó helyen már a kezdetektől, mert bár Széles Sándor tanítványként, majd edzőként is Széchy Tamásnál nőtt fel, az ön által említett rendszert nem vitte tovább. Mindig megpróbált a versenyzők értelmére is hatni – már a legkisebbekére is.

– Ebben is állt a zsenialitása?
– Igen. Sanyi partnerként kezelte az úszókat: nemcsak elmondta, mi a feladat, elmagyarázta azt is, miért is kell ezt csinálni, és azt is, mi a célja az adott feladattal. Időközönként leültette a tanítványait, és részletesen megvilágította nekik a hátteret is. Sanyi olyan programot dolgozott ki, amelynek lényeges része volt a technikai képzés, az állóképesség, a hajlékonyság kialakítása – ebben jó partnerre talált Kovácshegyi Ferenc személyében, mert Feri meg a tornateremben volt újító: már akkor sem nagy súlyokkal és gumikötéllel dolgoztak az úszók, hanem saját testsúllyal. Sanyinál sem úsztak a versenyzők tenyérellenállással, csak teknőccel. A teknőc csökkenti a felületet, a tenyérellenállás növeli – utóbbival jól lehet haladni. Viszont ha leveszed a teknőcöt, olyan érzésed van, mintha egy láthatatlan tenyérellenállás lenne rajtad, nagyobbnak érzed a tenyeredet. Mindketten szembementek mindazzal, amit az előző generáció jónak vélt.

A SZERENCSÉNEK IS KÖSZÖNHETI, HOGY SZÉLES SÁNDOR MELLÉ KERÜLT

– Tényleg a szerencsének köszönheti, hogy Széles Sándor mellé került?
– Wladár Sándor, a korábbi olimpiai bajnok, a szövetség elnöke nem véletlenül mondogatja, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem – én talán inkább azt mondanám: a bátraké a szerencse. Kaposváron éltem, leérettségiztem, elvégeztem a középfokú edzőit, ám ahhoz, hogy szakedzőire jelentkezzek, egy év gyakorlatra volt szükségem.

– Álljunk meg kicsit! A kis Balázs úgy született, hogy tudta, úszóedző akar lenni...?
– Nyilván nem, de úsztam, és mindig érdekelt, mit és miért csinálunk. Nem voltam tehetséges úszó, sőt, inkább azt mondanám, tehetségtelen, de mindig foglalkoztatott a miért. Persze néztem én a nagy versenyeket, de például a szöuli olimpiáról sem azokat a Népsport-cikkeket tettem félre, amelyben maguk a versenyzők nyilatkoztak, hanem azokat, amelyekben Széchy Tamás vagy éppen Kiss László szólalt meg. Már akkor is az edzőket figyeltem.

– Ha Széles Sándor mellett kezdett el dolgozni, egyszersmind azt is jelentette, hogy letette a garast a Széchy-iskola mellett?
– Na, itt jön a képbe a szerencse: az egyértelmű, hogy Kaposváron olyan sokat nem tudtam erről a világról, ám az egyéves gyakorlat miatt Budapestre költöztem – a nagyszüleimhez, akik a fővárosban laktak. És elkezdtem a Komjádi uszodába járni edzéseket, Széles Sándor edzéseit látogatni. És közben úszómester voltam, hiszen valamiből meg kellett élnem. Egyik nap mentem fel a Komjádi jellegzetes kék lépcsőjén, és szembejött velem Széchy Tamás. Kérdezte, mit csinálok itt. Elmondtam neki. Azt válaszolta, nagyszerű, neki éppen egy ilyen emberre van szüksége: aki fiatal, nincs elrontva, és vannak tervei. A lépcső közepén közölte, hogy lépjek ki a munkahelyemről, ő felvesz maga mellé. Annyira örültem, hogy rögtön felhívtam a szüleimet, csakhogy két hétig nem történt semmi... Majd megint azon a lépcsőn találkoztam az Öreggel. És elkezdődött ugyanaz a párbeszéd, vagyis, hogy mit csinálok én itt. Válaszoltam. Mire ő: de hát mondtam, hogy lépj ki a munkahelyedről! Én kissé félszegen úgy reagáltam, hogy tudom, de hát nem történt semmi utána. Akkor felgyorsultak az események, Széchy szólt a szövetségben, hogy szüksége van rám – akkor a Magyar Úszószövetség még a Komjádiban volt, felmentem az irodákhoz, az egyikben aláírtam a kilépésemet az uszodából, a másikban a belépésemet a szövetséghez.

– Ez tényleg mesebeli történet.
– Utólag mindenképpen. Az azért nem volt könnyű időszak az Öregnek – az első tornatermi élményem vele kapcsolatban az, hogy bementem hozzá, s mellette ott volt egy Nemzeti Sport, amelyik azt hirdette: „Széthullott a Széchy-birodalom.” Ott volt az oldalon Tamás bácsi fotója és a tanítványoké, és köztük a jellegzetes vonal, amely a szakítást érzékelteti. De már ott volt a tornateremben az a csoport, amelyben Verrasztó Dávid, Molnár Ákos és már Gyurta Dániel is benne volt. És jelen volt már a teremben Kovácshegyi Ferenc is, aki Katarban edzősködött korábban. Akkor azt mondta az Öreg: Sanyitól mindent meg fogsz tanulni. Ő a legjobb, és át is tudja adni a tudását.

– Igaza lett.
– Valóban. Széles Sanyi mindig ott volt Széchy mellett, a környezetében, de neki mindig volt külön csoportja. Azt mondta az Öreg, hogy Sanyi folytatja ugyanígy a munkát, Feri tartja a tornatermi edzéseket, én pedig tanulok.

– Széles egyből elfogadta?
– Igen. Először csak néztem az edzéseket, aztán segítettem neki, később pedig eggyé váltam a csoporttal.

– Mikor kezdte el zavarni – ha egyáltalán zavarta –, hogy Széles a főnök, s az újságírók csak őt kérdezik a sikerről?
– Nálam a tanulófázis nagyjából 2006-ig tartott – akkoriban Sanyi nagyon jó formát futott, minden edzés, minden nap parádés volt. A pekingi olimpiát követően, úgy 2011-ig már elég sokat hozzátettünk Kovácshegyi Ferenccel mi is a közös munkához. A szituáció innentől vált egyre nehezebbé...

– Mikor realizálták, hogy Széles beteg?
– Ekkortájt. Amíg futott, nem volt különösebb baj, innentől viszont már nem alakult jól a helyzet. Zavarni nem zavart, hogy sokan Sanyit tartják a főnöknek, mert a szakmán belül mindenki tudta, ki mennyit tesz a közösbe – és tudta Gyurta Dani is. A riói olimpia után viszont kaptunk Sanyitól egy nagy pofont, hiszen miután Dani nem jutott tovább az előfutamból, Sanyi úgy nyilatkozott, az utolsó hónapokban megváltoztattuk az edzéstervet. Ez fájt. Azért is, mert hiába mi vezettük Ferivel 2012-től az edzéseket, minden alkalommal úgy nyilvánultunk meg kifelé, hogy szétrobbanthatatlan egység a miénk – és azért is, mert nem is volt igaz, amit Sanyi mondott.

– Sikerült vele megbeszélnie? Maradt elvarratlan száluk Széles Sándorral?
– Nem. A halála előtt nem sokkal tisztáztunk mindent.

„NEM TUDOM, MIÉRT CSINÁLTAM, DE ÉREZTEM, HOGY ÍGY HELYES”

– Felkereste?
– A Duna Aréna előtt találkoztunk. Nem engedték be az uszodába, sírt, és nem volt jó állapotban. Rögtön felhívtam Kapás Boglárkát, hogy kezdje el nélkülem az edzést, mert hazaviszem Sanyit: akkor ezt a Rio utáni nyilatkozatát is megbeszéltük – és sok minden mást is. Úgy váltunk el egymástól, hogy nem maradtak kérdések és kétségek. Akkor láttam őt utoljára...

– A mindennapokban, az edzéseken viszont továbbra is ott van önökkel.
– Így van: nincs olyan nap, hogy ne jusson eszünkbe egy-egy mondata, egy-egy vele kapcsolatos történet. Élénken él bennem a kép, ahogy a gyerekek szó szerint röhögtek az edzéseken, Sanyi állandóan lökte a humort.

– És ezeket idézik fel gyakorta?
– Igen, és a jellegzetes mondatait, amelyek persze leginkább az úszással kapcsolatosak. Például, hogy a világbajnokság szóhoz fűzve mindig megjegyezte, az valójában Föld-bajnokság, hiszen, és innen jön az ő kérdése: „Azt honnan tudhatjuk, hogy a világegyetemben nincs olyan sportoló, aki gyorsabban úszik, mint a világbajnokságon indulók?” Vagy például az is belénk vésődött, ahogy reagált egy Európa-bajnokságon érmet szerző versenyző nyilatkozatára, mondván, az az első világverseny, amelyen dobogóra állhatott. És ilyenkor jött Sanyi: „Milyen világversenyről beszél? Ez egy európai verseny volt!”

– Az is Széles Sándorra volt jellemző, hogy olybá tűnt, mintha üldözési mániája lett volna: egy-egy siker után is mint az üldözött, úgy nyilvánult meg.
– Rátgéber László is azt mondta, ahhoz, hogy valaki jó edző legyen, nem árt, ha van egy kicsinyke üldözési mániája – Sanyi is ilyen volt, valóban.

– De emiatt sohasem tudta igazán kiélvezni a sikert.
– Amikor Dani Rómában először világbajnok lett, nem voltam ott a helyszínen. Felhívtam Sanyit, hogy gratuláljak. Megkérdezte, mihez gratulálok, merthogy szerinte cápadresszben sokkal jobb időt kellett volna úsznia. Hiába hajtogattam neki, hogy de hát világbajnok lett Dani! Ő így felelt: „Balázs, ne legyél szurkoló – legyél szakember!”

– A története tényleg mesebeli, mostanra viszont talán már jogos a kérdés: mit követ a munkája során, a Széchy- vagy a Széles-iskolát? Vagy ez már a Virth-iskola?
– Hú, ezek nagyon nagy szavak...

– Milyen szerény! Kit tart a mesterének?
– Széchy Tamásnak köszönhetem, hogy elindított, de Széles Sándortól tanultam meg mindent. Ebben a folyamatban nem az volt az igazán rendkívüli, hogy olimpiai bajnokkal dolgozhattam, hanem hogy tízéves korától foglalkozhattam vele.

– Hogyan tanított Széles?
– Figyeltem őt nagyon, de be is avatott mindenbe. Mindig és mindent elmondott. Olyan is előfordult, hogy azt mondta valamire: ezt most nem tudom, miért csináltam így, de érzem, hogy ez a helyes.

– Már ön is mer így tenni?
– Csak ilyeneket csinálok... Van honnan merítenem: emlékszem, a 2007-es debreceni rövid pályás Európa-bajnokságon Dani nem úszott jól a kétszáz mell előfutamában, leginkább azért, mert nem a saját tempóját úszta. Azt én is éreztem, hogy kevesebb tempóval kijön az a fal majd jól, de Sanyi azt mondta a melegítőmedencénél Daninak, hogy mindössze egy darab kétszáz mellet kér tőle. Versenytávot leúszatni a finálé előtt időre, nem divat – manapság sem. Akkor egymásra néztünk Kovácshegyi Ferivel, és hátrébb is léptünk, de nem szóltunk semmit. Dani sem. Leúszta a kétszáz métert, este pedig megnyerte a döntőt. Eltelt öt-hat év, amikor egy újabb különleges döntése kapcsán megint csak elkerekedett a szemünk: és akkor Sanyi felidézte Debrecent, mondván, emlékszik, hogy hátraléptünk, mert nem tartottuk jó ötletnek a kérését – de bejött, nem?

– Érdekes és különleges ember volt.
– És nagyon szerethető.

– Még élt, amikor Kapás Boglárka önt választotta. Ez nem okozott gondot?
– Nem, mert Bogi klubot váltott, az UTE-hoz igazolt, kész tény volt, hogy minket választott – Sanyi is benne volt, pontosabban lehetett volna a képben, csak akkor már nagyon beteg volt.

– Történt mindez kilenc hónappal Rio előtt. Nem érezte vakmerőnek Kapás döntését?
– De, az volt – neki is, nekem is. Az igazán nagy kockázatot az rejtette volna magában, ha „beletesszük” Bogit Gyurta Dani edzéseibe. Helyette meg kellett ismernünk azt a rendszert, amelyben ő felnőtt, mert ha azon gyökeresen változtattunk volna, biztos, hogy fejre állunk.

– Az edzők között okoz konfliktust egy-egy ilyen váltás? Másként: kompenzált kicsit, vagy tényleg úgy gondolta, hogy a riói bronz nyolcszáz gyorson Nagy Péter munkáját is dicséri?
– Bogi Nagy Peti mellett nőtt fel, szerintem teljesen normális, ha úgy nyilatkoztam, a siker az övé is. Erős lett volna, ha kilenc hónapnyi közös munka és az olimpiai bronzérem után egy fél téglával verem a mellem...

– De a 2018-ban kétszáz pillangón Európa-bajnok Kapás Boglárka már Virth Balázs „műve”?
– Igen, ám az már másik szituáció volt.

– Amelyik szintén hordozott magában kockázatot.
– Valóban. De addigra már ismertem Bogit. Rio előtt még nem: sokat dolgoztunk, és amikor az olimpia előtt két hónappal a londoni Európa-bajnokságon négy aranyat nyert úgy, hogy majdhogynem munkából mentünk arra a versenyre, már biztos voltam benne, hogy minden menni fog Rióban is. És Bogi is így érezte. Csak minimális izgalom maradt bennem, hiszen amikor először hozol formába egy új versenyzőt, abban mindig van némi rizikó, de félelem, tartás nem volt bennünk – mosolyra, jókedvre, vidámságra emlékszem. És arra, hogy amikor mentünk a nyolcszáz gyorsra Bogival, Kovácshegyi Ferenc odajött hozzám, és azt mondta: „Ezt a napot sohasem fogod elfelejteni, éld meg minden pillanatát!”

– Tokió, Kapás Boglárka és a kétszáz pillangó kapcsán ugyanezt gondoltuk...
– Mi is Bogival – mégsem sikerült.

AZ ELSŐ RANDIRÓL A REPTÉRRE MENT: NÉGY HÉT FLORIDA KÖVETKEZETT...

– Edzőként mi a legnagyobb élménye?
– Egyet nem tudok mondani, mert ilyen volt az első ifjúsági Európa-bajnoki arany Sztankovics Annával, Gyurta Dani londoni győzelme és persze Kapás Bogi riói bronza.

– És melyik a kedvenc városa edzőként?
– Barcelona.

– Vagyis most már kimondhatjuk, hogy az a harmadik Gyurta vb-arany Virth Balázs aranya volt?
– Igen. Az olimpia előtte nagyon feszült volt, de az még nem az én aranyam volt, Barcelona már igen. Előttem a kép: Dani áll a rajtkövön, elrajtol, megcsinálja a lehúzást, az első három tempót, és mi Kovácshegyi Ferenccel kezet fogunk. Egyértelmű siker volt.

– Melyik a legfontosabb tulajdonság ahhoz, hogy egy úszó sikeres legyen?
– A kitartás.

– És edzőként?
– Ugyanez.

– Van kedvenc úszója?
– Ez nehéz kérdés.

– Az olasz Federica Pellegriniről mindenki ódákat zeng.
– Igaza van, ráadásul gyönyörű nő is, de ezt csak félve mondom, mert amikor a kvangdzsui világbajnokságon Bogi megnyerte a kétszáz pillangót, Pellegrini odajött hozzám gratulálni, itthon pedig az jelent meg az egyik internetes portálon, hogy Federica Pellegrini melegen üdvözölte Virth Balázst. A feleségem, Lilla persze meg is kérdezte, ez valójában mit takar...

– Már családos ember, a nagyobbik fia hároméves, a kisebbik tíz hónapos. Jól viselik, hogy ennyit van távol?
– Lilla hamar hozzászokhatott, hiszen az első randevúnkon éjfélkor elköszöntem tőle, mert hajnali fél négyre a reptéren kellett lennem. Megkérdezte, hová megyek és mikor jövök vissza – én pedig mondtam neki, hogy Floridába, és négy hétre.

– Vissza a kedvenc úszóhoz! Maradunk Pellegrininél?
– Nekem Kapás Bogi a kedvenc úszóm, a miértre pedig egy történettel válaszolok. Vezettem és rádiót hallgattam, éppen Mihályvári-Farkas Viktória nyilatkozott, s tőle is megkérdezték, ki a kedvenc úszója. Viki azt mondta: Boginak nagyon szurkol, mert ő az az ember, aki merte követni az álmait.

– Mit gondol, Széles Sándor is elvállalta volna Milák Kristóf felkészítését?
– Biztosan, Sanyi is imádta a zseniket.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 16-i lapszámában jelent meg.)