Versenyei 73 százalékát megnyerte Kovács Rita, a nyílt vízi úszás magyar klasszisa

– Meglepte, hogy beválasztották a nemzetközi Hírességek Csarnokába?
– Igen. Amikor megkerestek azzal, hogy jelölnének, nem is nagyon foglalkoztam vele: Mányoki Attila vetette fel, mi lenne, ha... Ő volt az, aki összeállította rólam az anyagot is.

– Mit gondol, minek köszönheti, hogy bekerült a legnagyobbak közé?
– A világbajnokságok és a világkupaversenyek számítottak igazán, nem pedig a kontinensviadalok vagy az egyéb nemzetközi versenyek – az anyagomban szerepel, hogy a versenyeim hetvenhárom százalékát megnyertem, szerintem ez elég jó arány. Az utolsó három és fél évben egyébként veretlen voltam. Illetve egyszer második lettem, mégpedig egy macedóniai harminc kilométeres viadalon, ám a győztes megbukott a doppingvizsgálaton, így végül én kaptam az aranyérmet.

– Minden elismerésem annak, aki összeállította az anyagot, hiszen – különösen az első évek kapcsán – alig-alig lehet találni bármit is önről. És nemcsak azért, mert akkor még nem volt például internet, hanem azért is, mert a sportágat is csak kevesek ismerték. Mégis hogy talált rá a hosszútávúszásra?
– Hamar bekerültem a válogatottba, és rendszeresen együtt edzőtáboroztam Széchy Tamással és csapatával – én Kiss Lászlóhoz voltam rendelve, de az Öreg is figyelt rám. Amikor az ifjúsági Európa-bajnokságon harmadik lettem nyolcszáz gyorson, azt mondta: neked a nyolcszáz méter is rövid. Akkor még nem gondolkodtam a hosszabb távokban, sőt rá három évre abba is hagytam, mert elveszítettem a motivációmat. Aztán mégiscsak visszatértem, de akkor már kifejezetten a nyílt vízi úszás miatt.

– Mert itthon is egyre inkább ismertté vált a sportág?
– Lázár Rita már Európa-bajnok volt akkor nyílt vízen, és Szlavicsek Gizella példája is mutatta az utat. Belevágtam én is.

MEDENCÉS ÚSZÓKÉNT UTAZHATOTT ATLANTÁBA

– A sportág jelenlegi magyar képviselői sem tudtak meggyőzni annak kapcsán, mit lehet szeretni a hosszú kilométerekben…
– Amúgy semmit.

– Akkor mi vitte rá, hogy húsz, negyven, sőt nyolcvan kilométert is leússzon egy-egy versenyen?
– Nem titkolom, a pénz is szerepet játszott.

– Az nem zavarta, hogy akkortájt nem is igen tudtunk Kovács Ritáról?
– Egyáltalán nem. Jó volt nekem meghúzódni a háttérben. Mindig is ilyen voltam.

– Mit csinálna most, amikor a nyílt vízi úszás egyre népszerűbb?
– Szerintem lehet űzni az élsportot jól és eredményesen úgy is, hogy nem állsz mindig a reflektorfényben.

– Azt mondta, kifejezetten a nyílt víz miatt tért vissza, jöttek is a sikerek, ám mégis ott volt az atlantai olimpiára utazó magyar úszócsapatban – nem tudott elszakadni a medencétől?
– Ó, dehogynem, bár az edzéseim zöme, akárcsak manapság, a medencében zajlott. Ám 1995-ben jött egy kósza gondolat, talán meg kellene próbálni megúszni az olimpiai A-szintet nyolcszáz gyorson. Éppen csak, de sikerült, úgyhogy Kiss Laci bácsi azt mondta, utazhatok. Én meg utaztam, így nem maradt ki az életemből az olimpia sem. Vérmes reményeim persze nem lehettek, mindenki más is tisztában volt azzal, hogy nekem ez amolyan ajándék. Leúsztam a nyolcszáz gyors előfutamát, és már aznap délután elmentem futni, mert másnap utaztam haza: Macedóniában várt egy harminc kilométeres verseny.

– Hihetetlen… Mondja, mi vitte előre: a kötelességtudat, az alázat vagy – és meg ne bántódjon – valamiféle bolondéria?
– Nekem természetes volt, hogy ezt és így csinálom.

– Kétlem, hogy ez a „természetesség” eltűnt volna az életéből.
– Nem is tűnt el, csak az úszásból futás lett.

– Nyilván nem rövid távokat teljesít…
– Azért ma már nem annyira hosszúakat, mint korábban, ez esetemben legalább tíz kilométert jelent. Egyszerűen alkalmatlan vagyok az ennél rövidebbekre. De a maratonit csak egyszer futottam le – azt mondtam, egy kell, olyan nincs, hogy ne teljesítsem. Harmincöt évesen öt perc alatti átlagokkal sikerült. A futás pedig megmaradt: heti hatszor mennem kell.

– Akkor baj van. Persze nem fizikailag, hanem mentálisan. Ezt mások észre is szokták venni… Egy héten egy kimaradhat, ha kettő, akkor jönnek a gondok.

– Kikapcsolja a futás?
– Teljes mértékben, sokszor arra sem emlékszem utána, mi járt a fejemben közben.

– Úszni nem is úszik már?
– Csak nagyon ritkán. Túlságosan macerás, unom a procedúrát utána – az úszást nem, sőt amikor egyszer-egyszer mégis vízbe ugrom, mindig megfogadom, hogy hetente egyszer a futás helyett úszom inkább, mert remekül átmozgat.

NÉGY HÉT, NÉGY VERSENY, AMELYEKEN 231 KM-T ÚSZOTT

– Meg hát mégiscsak az az igazi közege, vagy nem? A Magyar Úszószövetség Facebook-oldalán rendkívül népszerű volt az a poszt, amely közhírré tette: Kovács Ritát májusban a nemzetközi Hall of Fame-be iktatják be.
– Nagyon meglepett, hogy ennyire népszerű ez a hír. Az elején megpróbáltam minden gratulálónak válaszolni, ám aztán nem győztem.

– Az egyik kommentelő azt írta, Santa Fében még ma is emlegetik Kovács Ritát.
– Igen, az volt az egyik verseny, amelyikre visszajártunk. Ötvenhét kilométeres volt a táv. Rendszerint úgy mentünk, hogy előbb úsztam Dél-Amerikában egy huszonhat kilométeres versenyen, aztán jött Santa Fé, majd a következő vasárnap újabb 60 kilométer várt rám, és végül következett Paraná, ahol nyolcvannyolc kilométert úsztam. Mindezt négy hét alatt.

– Nem biztos, hogy a nyomdafestéket tűrné a valódi reakcióm annak kapcsán, hogy egy hónap alatt csak a versenyeken teljesített kétszázharmincegy kilométert.
– Ez így volt jó, és mindig az első versenyen voltam a legrosszabb. Ahogy mentünk előre, egyre javultam, az utolsót már kisujjból kiráztam. De ne nézzen úgy rám, mint egy csodabogárra…

– Majd beszélünk arról is, csak itt kell felidézni egy későbbi időszakot: amikor Risztov Éva edzője volt, azt mondta, nem véletlenül lett éppen Éva az olimpiai bajnok, hiszen ahogyan minden klasszisnak, úgy neki is van egy „kattanása”.
– Nekem is volt, vagy van. Kell lennie.

– A bőrét nem viselte meg ez a sok vízben töltött idő?
– Egyáltalán nem. Azt azért tudni kell, hogy én leginkább meleg vízben úsztam, huszonkét fok alattiban nem is tudtam. Egyszer Kanadában nekivágtam egy versenynek, tizennégy fokos volt a víz, három óra múlva ki is szedtek, mert kihűltem. Két versenyt adtam fel, ez volt az egyik, a másik pedig egy tíz kilométeres Bécsben, ott belázasodtam úszás közben.

– A kihűlés éppen elég rémisztő, de ezen kívül is akadtak kalandjai?
– Inkább csak az olyan versenyeknél, amelyikbe beleszólhatott az apály-dagály. Például Atlantic Citynél, ahol tengerben kezdtünk, és folyóban folytattuk, ám ha nem értél oda időben a kettő találkozásához, be sem tudtál fordulni… A Capri–Nápoly viadalt négyszer teljesítettem, előfordult, hogy hiába voltam közel a célhoz, már láttam is, képtelen voltam haladni: húsz percig rostokoltam egy helyben.

– Tényleg sosem érezte úgy, hogy fura emberként tekintenek önre?
– Nem.

– Azt sem, hogy sokan felnéznek önre?
– Ezt sem, noha elég sokan mondják, milyen hihetetlen pályafutásom volt. Lehet, hogy azért érzem így, mert engem tényleg sohasem ünnepeltek.

– Abba belegondolt, mi lett volna, ha harminc évvel később születik, és mostanság úszik?
– Ha ugyanolyan sikeres lennék most, mint voltam akkor, talán… De hagyjuk is. Ahogy mondtam, én akkor is megtaláltam a számításaimat, ám az tényleg más világ volt: akkoriban például a szüleimnek faxon adtam magamról hírt.

– Sorra nyerte a versenyeket, ám aztán hirtelen eltűnt.
– Ezerkilencszázkilencvenhétben megnyertem az Európa-bajnokságot, és amikor leszálltam a dobogóról, azt mondtam az edzőmnek, Vajda Tamásnak, nem úszom tovább. Nem akarta elhinni: Rita, te szórakozol velem?! Három hónap múlva világbajnokság, három és fél éve nem vert meg senki. Én azonban kötöttem az ebet a karóhoz, mert eldöntöttem, hogy befejezem.

– De miért?
– Már nagyon untam. Ráadásul akkor már együtt voltam a leendő férjemmel, és gyereket szerettem volna. Sajnos sokkal később sikerült, mint szerettem volna. Hibáztattam is magam emiatt, azt gondoltam, hogy a sok vízben töltött idő miatt történt ez velem – Beni ugyanis a harmadik gyerekem.

NYOLC ÉV UTÁN TÉRT VISSZA, EB-EZÜSTÖT NYERT ALMÁDIBAN

– Csak hogy legyen még egy csavar az életében: leszállt az Eb-dobogóról, kijelentette, hogy befejezi. A történteket ismerve már ez is némiképp meglepő fordulat, de árulja már el, hogy nyolc évvel ezt követően hogyan vették rá, hogy újra visszatérjen?
– Amikor leléptem az Európa-bajnokságon a dobogóról, másnap elmentem futni, és nyolc éven keresztül csak a futás volt. Aztán egyszer Vajda Tamás elhívott a nyíregyházi strandra, abban a nyitott medencében készültem hosszú időn keresztül, és visszajött az érzés: mennyire imádtam ott edzeni, hogy szerettem úszni, amikor kelt fel a nap, amikor nem volt körülöttem senki.

– És az érzéseit meg is osztotta Vajda Tamással?
– Igen, ő meg rögvest kérdezett: figyelj, Rita, tíz hónap múlva Európa-bajnokság, ráadásul itthon, nem jössz vissza? Azt hittem, viccel, de újra és újra nyomatékosította, csak tíz hónap. Visszatértem.

– A hazai rendezésű Európa-bajnokságon meg ezüstérmet szerzett tíz kilométeren. Harminchat évesen. Egészen elképesztő!
– Csak megerősíteni tudom, amit sok sportoló elmondott már a hazai rendezésű világversenyekről: itthon szerepelni teljesen más. Hihetetlen, szenzációs. Kétezerhatban is tele volt a part, ajándékokat hoztak nekem az emberek. Emlékszem, másnap elmentem egy újságoshoz, hogy megnézzem, mit írtak rólam, a mögöttem lévő férfi pedig megkérdezte, én szerepelek az újságokban? Mikor igennel feleltem, közölte, hogy a boltban található összes lapot megveszi nekem.

– Vagyis a kezdetekkel ellentétben ekkor átélhette, milyen a népszerűség, milyen, ha figyelnek önre.
– Nagy várakozás előzte meg a visszatérésemet, az újságírók zöme egyébként előzetesen érmet jósolt nekem.

– Nagyon csalódott voltam, noha tudtam, hogy utol fognak érni. Kétszáz méterrel a cél előttig vezettem, és nagyon nagy iramban úsztam. Besavasodtam. A célba érkezés után azt sem tudtam, hol vagyok, ha megkérdezték volna, a nevemet sem tudom megmondani. Csak feküdtem a vízen. Erről készült is egy fotó, ha meglátom, minden érzés, ami akkor bennem volt, visszajön.

– De mégiscsak megérte az a tízhavi munka.
– Megérte, valóban. És rendkívül jólesett az is, hogy három oldalt szánt nekem a Magyar Olimpiai Bizottság az évkönyvben.

– Hogyan folytatódott az élete?
– Az Eb után elköszöntem.

– Újra.
– Igen, pedig az edzőm kérlelt, próbáljuk meg az olimpián, hiszen akkorra már az ötkarikás programba is bekerült a tíz kilométer. Csakhogy én éreztem, a testem már nem úgy működik, mint korábban. Ráadásul már harminchat voltam, volt egy gyerekem, dolgoznom is kellett, ennek ellenére belevágtam. Aztán nem sokkal később elfogadtam, hogy nem megy.

– Néhány évre megint eltűnt a reflektorfényből, hogy aztán a már olimpiai bajnok Risztov Éva edzőjeként lépjen ismét elő.
– Először megijedtem a feladattól. Egyszer már voltam Évivel egy versenyen, ahová az akkori edzője, az én korábbi mesterem, Vajda Tamás nem tudott elutazni. Az egyszerű feladat, amikor nem nekem kell megmondani a tutit, amikor elég csak bátorítani valakit, amikor meg már nekem kell, azért az már nem olyan vicces… Nem volt könnyű Évivel együtt dolgozni, de szerettem edzősködni, és még most is szeretek. Itt, Nyíregyházán.

– Békésnek, nyugodtnak is tűnik a szülővárosában: oktat az Úszó Nemzet Programban, ráadásul együtt a most már huszonkét esztendős Bendegúz fiával, Nyíregyháza lakosságát is megmozgatja szombatonként az uszodában, fut, a nemrég vásárolt lakását szépítgeti – kerek a világ?
– Jó itt nekem. Hét évig edzősködtem Debrecenben, hajnali négykor keltem, este hatra értem haza, elég volt. Nem is tudom, mikor ültem utoljára autóban. Gyalog, de leginkább kerékpárral közlekedem, találkozom emberekkel, és ezt élvezem. Ahogy a futást is. De a sport terén már nincsenek céljaim, csak a magam örömére futok.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 3-i lapszámában jelent meg.)