Úszás: a Margitszigetre látogatott az olimpiai bajnok legenda

Szokásos évi hazai látogatását a szokottnál korábbra időzítette Gyenge Valéria, akit a január elején rendezett Év Sportolója Gálára hívtak meg az Operaházba. Ugyanakkor természetesen több hétig itt maradt, így Wladár Sándor MÚSZ-elnök meghívta, hogy látogasson el végre a MÚSZ székházába is – a Margitsziget egyébként is csupa szép emléket ébreszt az 1956 óta Torontóban élő bajnoknőben.

Gyenge Valéria ugyanis egyike volt az ötvenes évek első felét uraló aranygenerációnak, amelynek tagjai sosem látott tarolást vittek végbe az 1952-es olimpián: az akkori programban szereplő öt versenyszámból négyben vitték el az aranyérmet (csak 100 háton nem). Sőt, 400 gyorson és 200 mellen begyűjtötték az ezüstérmet is, míg 100 gyorson az arany mellé a bronzot. Az akkor 18 esztendős Valéria győzelme annyiban lóg ki a sorból, hogy míg Szőke Kató (100 gyors) és Székely Éva (200 mell), valamint a 4x100-as gyorsváltó sikere hovatovább papírformának számított, az ő 400 gyorson aratott győzelme abszolút szenzáció-számba ment, hiszen mindenki Novák Évát tippelte az első helyre.

„Amikor az amerikaiak edzője odament a döntő előtt Sárosihoz (Imre, a Mesti, Gyengéék edzője), hogy na, ki fog nyerni, az ő versenyzőjük, Kawamoto vagy Novák, Mesti rám bökött, aki a szélső pályán úsztam, hogy nem, Gyenge lesz az első. Az amerikai hangosan felnevetett, mondta, ezt szeretem benned, hogy ennyire jó a humorod! Aztán kiderült, hogy nem viccelt” – elevenítette fel a hetven évvel ezelőtt történteket Valéria. Akkoriban egyébként háromszor kellett leúszni a 400-at is, ő pedig fokozatosan javult, az előfutamokhoz képest a döntőben 10 másodperccel úszott gyorsabban (5:12.1).

„Én nem voltam annyira gyors, mint a többiek, viszont a hajrám mindenkin túltett, úgyhogy az elején el is mentek tőlem, aztán kétszázötvennél úgy gondoltam, akkor most elindulok, lesz, ami lesz... És ez lett belőle. Nyilván óriási meglepetés volt, hiszen a többiekkel ellentétben én akkor még egy senki voltam, felnőtt magyar bajnoki címet sem nyertem korábban. Viszont az az arany óriási motivációt jelentett, azt gondoltam, mindenképp meg akarom ismételni.”

Valéria rendkívül jó hangulatban beszélgetett ifjabb bajnoktársaival, akik „irigykedve” hallgatták, hogy akkoriban csupán napi 5-8 ezer méteres penzumokat úsztak a hölgyek (igaz, megesett, hogy háromszor is edzettek egy nap), és már ez is nóvumnak számított a korban bevett módszerekhez képest. „Sárosi és Hunyadfi megelőzte a korát, igaz, akkoriban még elsősorban a mennyiség számított, egyáltalán nem volt komolyabb intenzitása az úszásoknak” – mondta Valéria, mosolyogva hozzátéve, hogy az 5:12-es olimpiai rekord ma egy serdülőbajnokságon sem lenne nagy szám. „De ne feledjék, akkoriban kézzel kötött pamutfürdőruhákban úsztunk, amibe felül belement a víz, éreztük a súlyát közben – a mai dresszek meg olyanok, mintha egy második bőrük lenne a versenyzőknek.”

Az ötvenes évek kapcsán annyit mondott, valóban a sport jelentette a kitörési pontot, „együtt járt olyan kiváltságokkal, mint hogy jobb ételeket kaptunk, néha még déligyümölcsöt is, és különösen az utazás számított óriási értéknek. Én már tizenhat évesen ott lehettem Párizsban, amikor az átlagember Albániáig sem juthatott el. Az úszás töltötte ki az életünket, Sárosi elintézte, hogy nekünk már reggel hatkor kinyissák az uszodát, igaz, a villanyt nemigen kapcsolták fel, azaz sötétben edzettünk, és aztán mentünk iskolába.”

Ellentétben néhány később napvilágot látott értékeléssel, hogy az aranygeneráció tagjai túl sokat ültek a babérjaikon, ezért nem sikerült úgy az 1956-os melbourne-i olimpia, ahogy a négy évvel korábbi, Gyenge Valéria leszögezte: sokkal nagyobb elánnal készültek, mint Helsinkire, mindannyiuknak a címvédés járt az eszében. „Csakhogy kitört a forradalom, azaz már az elutazás előtt se tudtunk rendesen edzeni, aztán a kormány által előre kifizetett különgépek a történtek miatt nem voltak hajlandóak leszállni Budapesten, emiatt el kellett vonatozni Prágáig, ahol beraktak minket egy sportiskolába, és mivel akkor mi ott ellenségnek számítottunk, ki sem engedtek minket onnan. Majd' egy hetet töltöttünk ott, azaz újabb napok teltek el anélkül, hogy vizet láttunk volna, ezután következett az odaút, ami megint csaknem egy hétig tartott, mivel egy személyzet vitte a gépeket, nekik meg kötelező pihenőidejük volt, így néha egy teljes napot álltunk, előbb Karachiban, majd Szingapúrban. Mire kiértünk, itthon elbukott a forradalom, hamarosan érkeztek a táviratok a családoktól, férjek, vőlegények döntöttek úgy, hogy otthagyják az országot, így az én vőlegényem is... (Garai) Jani azt kérte, menjek utána Torontóba, anyukám azt, hogy menjek haza... Azaz nem tudtunk rendesen edzeni, ott meg szinte képtelenség volt az úszásra koncentrálni, nem csoda, hogy nyolcadiknak fulladoztam be, nyolc másodperccel gyengébb idővel, mint 1952-ben...”

Valéria végül megkapta édesanyjától az engedélyt, így Melbourne-ből Torontóba repült. „A formaruhában utaztam, egy szál balonkabátban, így érkeztem meg a tél kellős közepén, mínusz huszonöt fokban...” – idézte fel első kanadai élményeit. Kint még egy picit próbálkozott az úszással, ám ez túlságosan is nagy honvágyat generált, azaz inkább abbahagyta – már csak azért is, mert munka után kellett néznie, így fotótechnikusként hamarosan egy laborban kapott állást. Férje, az itthon szintén kiváló úszónak számító Garai János mérnökként aztán hamarosan keresett annyit, hogy Valéria az időközben megszületett két lányukkal foglalkozhasson fő állásban, továbbá fő szenvedélyének, a fotózásnak hódolhasson.

Ellentétben másokkal, a bajnoknő már az első, 1962-es amnesztiát kihasználva hazarepült, hogy találkozzék a családjával (bár kissé félelmetesre sikeredett a ferihegyi belépő, ő kapta vissza utolsóként az útlevelét, vagy harminc perc után...). Ekkoriban kint néhány évet edzősködött is egyébként, a klubban kérték meg, ahová lejárt úszkálni – igyekezett becsülettel, ám amikor később, midőn eljátszott a szenior (Masters) versenyzés gondolatával, és beugrott egy 100 gyorsra, ahol aztán legyőzte évtizedekkel fiatalabb tanítványait, belátta, talán jobb, ha más vezeti tovább az edzéseket (és végül úgy döntött: úszott ő már eleget, azaz nem tért vissza a medencébe versenyezni).

Mint mondta, az edzői szemnél egyébként nincs fontosabb: „a gyerekeknél ránézésre megállapítható, ki az igazán tehetséges, ahogy fekszenek a vízen, már abból lemérhető” (ezt Wladár Sándor élénk helyesléssel fogadta) – egyébként pedig naprakész a magyar úszósport legfrissebb eredményeiből, mivel folyamatosan követi a versenyeket a különféle honlapokat böngészve. Mindezt szemüveg nélkül teszi, és percekkel a 90. születésnapja előtt frissen lépegetett fel a MÚSZ-székház első emeletére, mosolyogva állapítva meg: „Ez nyilván genetika, de azért alapvetően az úszásnak köszönhetem, hogy még mindig ilyen jó egészségnek örvendek.”

Reméljük, ez így is marad – és még sokszor láthatjuk itthon Valériát, aki jelenleg a második legidősebb úszó olimpiai bajnoknő a 95 esztendős dán Greta Andersen mellett; utóbbi is Amerikában él az ötvenes évek óta, avagy úgy fest, a megfelelő úszóalapok és a szabadság levegője elsőrangú hatással volt és van a hölgyek egészségére.