Gyurta Dániel: Hálás vagyok a szüleimnek és a tanáraimnak, hogy szigorúak voltak

Első olimpiáján, 2004-ben 15 éves volt és rögtön ezüstéremmel robbant be a köztudatba Gyurta Dániel, aki az olimpia utáni őszön kezdte a középiskolát, immár országosan ismert sportolóként, akit percenként felismertek és megállítottak az utcán, s akinek athéni úszását első tanítási napján az egész iskola előtt levetítették – elevenítette fel gimnáziumi éveit a ma már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sportolói bizottságában és Magyarország nagyköveteként is tevékenykedő sportdiplomata pénteken, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola diákjai számára rendezett beszélgetésen. A váratlan szuperbravúrt jelentő olimpiai ezüst után öt éven át nem tudott világversenyen dobogóra állni a mindvégig keményen készülő Gyurta, beleértve a pekingi olimpiát is, ahol legjobb számában, 200 méteres mellúszásban ötödik helyezést ért el. Közben minden nap öt és fél órát edzett és nem élt a lehetőséggel, hogy magántanuló legyen, hanem naponta a harmadik tanórától csatlakozott az osztályához, rengeteget kellett pótolnia a reggel kihagyott órák miatt, például az iskolai testnevelésórák helyett más osztályok matek- vagy földrajzóráin ült és akkor sem kért halasztást, amikor elérkezett az érettségi ideje.

„Hálás vagyok a szüleimnek és a tanáraimnak, hogy szigorúak voltak és lebeszéltek arról is, hogy elhalasszam az érettségit, mondván, akkor jövőre is találok majd okot a halasztásra, jobb túllenni rajta – mondta Gyurta. – Mindig azt mondom a gyerekeknek, hogy ne gondolják, hogy a tanulás a sport rovására megy és fordítva. Magamról tudom, hogy az edzés is jobban ment, ha sikeres voltam az iskolában és a tanulásra is könnyebben szántam rá magam, ha jól ment a sport. Nem kell választani, lehet egyszerre komolyan csinálni a kettőt."

Az első sikerélmények utáni roppant nehéz öt év elteltével aztán meglett a kitartó munka eredménye, Gyurta Dániel pályafutásában öt olyan év következett, amikor egy világversenyen sem tudták őt legyőzni 200 mellen, beleértve a londoni olimpiát is, ahol 23 évesen a csúcsra ért: világrekorddal nyerte meg az aranyérmet. A bajnok a kórusiskolásoknak azt is elárulta, hogy Rózsa Norbert és Güttler Károly kettős atlantai győzelmét nézve a család televízióján, hétéves korában fogalmazódott meg benne, hogy ő is olimpiát szeretne nyerni, de azt senki sem sejthette akkor, hogy ugyanabban a számban nyer majd ő is arany- és ezüstérmet, amelyben egykor Rózsa és Güttler. Nagyhatású példaképei között említette Kovács Kokó István ökölvívó legendát is, aki a sport utáni karrierjének építésében, sportdiplomataként jelentett számára követendő mintát. Gyurta Dániel a diákok kérdéseire válaszolva részletesen beszámolt arról, milyen napi- és hetirend szerint, milyen étkezési vagy alvással kapcsolatos szabályokat követve készült sportolóként éveken át, s hogy mennyivel kevesebb ideje jutott a folyton kihagyott iskolai táborokra, kirándulásokra, bulikra, barátokra és bartánőkre, mint kortársainak. Beszélt arról is, hogy a sérülésveszély miatt el volt tiltva a többi sportágtól és mostanában próbálja pótolni, hogy korábban nem síelhetett, focizhatott, amikor pedig úszni jár, a legtöbbször ma már a gyorsúszást választja, kevésbé az egykor unalomig ismételt és tökéletesített mellúszást.

Gyurta Dániel beszélt arról is, hogy mindennél fontosabb volt számára versenyzőként, hogy a magyar színeket képviselhette, és a legnagyobb örömöt és büszkeséget az jelentette, amikor Londonban, a jó részben az általuk a remélt brit győzelemre érkező 17 ezer néző végül magyar sikert láthatott az uszodában és a magyar nemzeti lobogót vonták fel a legmagasabbra a Himnusz hangjai mellett. Gyurta londoni sikerének levetítését nagy üdvrivalgás fogadta a fiatalok részéről, akik aztán nagy számban kértek közös fotót és aláírást az olimpiai bajnok vendégtől. A beszélgetést lapunk főszerkesztője, Szöllősi György vezette.