Selmeci Attila hitvallása: a jó mester szolgálja a tanítványát

– November végén iktatták be a magyar úszósport Hírességek Csarnokába, a gálaest szűnni nem akaró vastapsát ön kapta. Mennyit jelentett önnek?
– Meghatódtam. Nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű edző beiktatása másokból ilyen érzelmeket, ilyen ünneplést vált ki. Feszélyezve éreztem magam fent a színpadon, többször gondoltam, mindjárt vége a tapsnak, de csak nem akart abbamaradni. Negyvenkét évnyi edzősködés során megannyi edzővel és versenyzővel voltam kapcsolatban, ez a tőlük kapott elismerés, amely azon az ünnepségen feltört belőlük, azt mutatja, megbecsülnek és elismernek, s ez nekem mindennél többet jelent.

– De miért fogalmaz úgy, hogy „egyszerű” edző?
– Ilyen vagyok, mindig is az óvatosság volt rám jellemző. Amikor célokról kellett beszélnem, sohasem tartoztam a rizikós emberek közé. Általában nem merek kockáztatni, csodálattal nézek azokra, akik igen. Ám mert én sohasem ígérgettem, nem is értek nagy csalódások: amit megígértem, az általában bejött, sőt, rendre túl is teljesítettük a kimondott célokat. Egyébként a versenyzőimet is mindig óvatosságra intem, hiszen a versenysport kiélezett szituációk tömkelegét hozza, pillanatok alatt elbukhat az ember, ha például túl nagy az önbizalma. Persze az önbizalom nagyon fontos, ha nincs meg a kellő hit magunkban, nem is lehetünk igazán sikeresek.

– Önnek van kellő önbizalma?
– Jó kérdés… Visszafogott vagyok ugyan, de azt hiszem, tudom, hol a helyem az edzői gárdában: ennyi edzősködés után talán nem nagyképűség, ha úgy vélem, a legjobbak közé tartozom. Már persze Magyarországon. De akkor érzem jól magam, ha úgy kezelnek, mint mindenki mást, ha nem emelnek ki a többiek közül.

KI TUDJA, MI TÖRTÉNIK, HA NEM SÉRÜL MEG

– Ugorjunk vissza az időben: ha a pályája elején lévő Selmeci Attilának vázolják azt az utat, amelyet negyvenkét esztendő alatt bejárt, rábólintott volna?
– Ha nekem azt mondja valaki, hogy lesz egy olimpiai bajnokom, s a versenyzőimmel mindent elérek, amit egy edző elérhet, ám ezért harmincöt évet kőkeményen dolgoznom kell, örömmel elfogadtam volna.

– Mert ahogy minden versenyző az ötkarikás aranyról álmodik, minden edző álma az, hogy olyan tehetség kerüljön a keze alá, akivel legalábbis esélye van az olimpiai bajnoki cím elérésére?
– Mindig is a sikerorientált edzők közé tartoztam, kellett, hogy a tanítványaim győzzenek, mert az adott visszajelzést, segített abban, hogy még jobb akarjak lenni, hogy képezzem magam, hogy továbbra is akarjak bizonyítani. Lássuk be, a mi bizonyítványunkat a tanítványaink eredményei adják. Persze lehet valakinek szerencséje is, útjába kerülhet egy kiugró tehetség, de én azt tartom igazán nagy edzőnek, aki hosszú-hosszú éveken keresztül újabb és újabb versenyzőkkel újabb és újabb versenyszámokban képes eredményeket elérni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy akkor nevelkedtem, amikor Széchy Tamás és Kiss László személyében két óriási egyéniség dolgozott az úszósportban – Kiss László volt a vezetőedzőm, felnéztem mindkettőjükre az eredményeik miatt. Ha nem ilyen kiváló mesterek közelében tanulhattam volna, lehet, hogy másként alakul a pályám. A sikereik engem is motiváltak, elindítottak bennem egyfajta bizonyítási vágyat: tudtam, hogy türelmesnek kell lennem, de azt is éreztem, ha Kiss Lászlónak sikerült, talán nekem is összejöhet. Elégedett vagyok mindazzal, amit elértem. Innentől már csak azt szeretném, hogy átadhassam azt a tudást, a sok tapasztalatot, amelyet felhalmoztam. Amikor a tizennégy éves Egerszegi Krisztina olimpiai bajnok lett Szöulban, akadtak, akik azt mondták, ők már évekkel korábban látták, hogy felér a csúcsra – csudákat! Persze azt megláthatjuk, ha valaki tehetséges, ám önmagában ez nem elég.

– Ehhez a meglátásához passzol, amiről korábban beszélt, hogy Milák Kristóf elsőként azért tűnt fel önnek, mert abban az érdi csoportban a legrosszabbul fordult.
– Valóban. Kilenc évvel ezelőtt kerültem Érdre, vagyis 2014-et írtunk, és Kristóf volt a legfiatalabb a csoportban, tizennégy éves kisfiú. Még Plagányi Zsolt irányította a kis csapatot, és persze én is láttam, hogy Kristóf eszméletlenül rosszul fordul.

– Hogy találkozott Milák Kristóffal, mindenképpen az egyik szerencsefaktor az életében, de tényleg csak az egyik. Hiszen bár akkor hozott szomorúságot, csalódottságot, mégiscsak egy sérülésnek köszönheti, hogy úszóedző lett.
– Sokat gondolkoztam azon, hogyan alakult volna az életem, ha a szeretett és választott sportágamban, a kosárlabdában edzősködöm… Persze évtizedek óta már az úszás a szeretett sportágam, ám jó ideig úgy tűnt, a kosárlabdázásban teljesedhetek ki. A bátyám ezt a sportágat űzte, és milyen egy kisgyerek, követi a testvérét: én is jelentkeztem tízévesen a KSI-be. A kosárlabdázást rögtön megszerettem, arról ábrándoztam, hogy nagy játékos leszek. Haris Ferenc és Ránky Mátyás kezei alatt elég magas szintre jutottam. A KSI-ben viszont csak tizennyolc éves koráig maradhatott mindenki, így választás elé kerültem, hol is folytassam. Ráadásul akkor már tudtam, hogy a Testnevelési Főiskolára fogok jelentkezni, mert minden vágyam az volt, hogy testnevelő tanár legyek.

– Már azok után, hogy kiteljesedett a pályafutása játékosként.
– Na itt van a csavar, hiszen az egyértelmű volt, hogy nappali tagozatosként nem tudok tanulni, ha folytatom a kosárlabdázást. Jött néhány hetes lelki válság, nem tudtam, mit csináljak. A szüleim mindig is józanul gondolkozó emberek voltak, ők megértették velem, hogy játékosként lehetek bármilyen sikeres, időben véges a pályafutásom. Nehezen, de beláttam, hogy igazuk van. Innentől a felvételire kezdtem készülni, hiszen sokszoros túljelentkezés volt erre a szakra, csakhogy a készülés közben rosszul értem talajt egy távolugró-gyakorlat végén. Felvettek a főiskolára, megműtötték a térdem, majd elvittek katonának. Ott már akadtak problémák a térdemmel, állandóan bevizesedett, emiatt a katonaság után úgy kezdtem el a főiskolát, hogy felmentést kaptam a gyakorlati órák alól. Csakhogy a főiskolán az volt az íratlan szabály, hogy a választott sportág edzéseire rendszeresen kell járni – szóltak nekem, ha nem járok kosárlabdázni, két évvel később nem választhatom ennek a sportágnak az edzői szakát.

– De hogy jött képbe az úszás?
– A lábamnak jót tett az úszás, lejártam a TF uszodájába, ott pedig Arold Imre, az úszótanszék vezetője észrevett. Legalábbis feltűnt neki, hogy rendszeresen ott vagyok, s megkérdezte, beállnék-e segíteni – örömmel mondtam igent, onnantól kisgyerekekkel foglalkoztam. Előbb heti két, majd három alkalommal, s először csak segédként, szépen fokozatosan váltam önállóvá. Nagyon élveztem, így aztán amikor sportágat kellett választanom, és az egyértelmű volt, hogy a kosárlabda nem jöhet szóba, eldöntöttem, hogy bár sohasem űztem versenyszerűen az úszást, ezt választom.

– Kissé meseszerű történet…
– Igen, az. De minden szava igaz. A korábbi osztálytársaim sem akarták elhinni, mondogatták, hogy te, aki egyszeres ifjúsági válogatott kosárlabdázó voltál, teljesen más sportágba kerülsz, és ilyen eredményeket érsz el?!

NEM LÁZADT, ELFOGADTA, AMIT A SORS ADOTT

– Új sportágában végigjárta a szamárlétrát, úgy jutott a csúcsra.
– Ha rajtam múlna, kötelezővé tenném minden edzőnek, hiszen így fejlődsz igazán, így áll össze évek során az emberben a kép, s csak így lehetsz hiteles: ma már ha ráböknek egy gyerekre, s azt kérdezik tőlem, vajon hogyan és miként fejlődhetne tovább, minden bizonnyal tudok olyasmit mondani, ami segíthet. Ezen az úton persze érik a sikerek mellett kudarcok is az embert, de óva intenék mindenkit attól, hogy a kicsikkel töltött éveket bárki is elvesztegetett időként fogja fel.

– Hosszú pályafutásában van olyasmi, amit ma már másként csinálna? Van olyan időszak, amelyet megbánt, amit szívesen kitörölne az életéből?
– A sikernek ára van, ezt kijelenthetem, de mindent összevetve az én történetem kerek, nem hiszem, hogy bármit is másként kellett volna csinálnom. Sohasem voltam lázadó típus, elfogadtam, amit a sors adott, és azt hiszem, éltem a lehetőségekkel. Ha azt mondtam magamról, hogy óvatos ember vagyok, akkor azt is kijelenthetem, hogy emellett iszonyatosan kitartó is. Sohasem adtam fel semmit, dolgoztam alázattal, befogtam a számat, nem másokkal foglalkoztam, végeztem a munkámat. És próbáltam ellesni másoktól a jót, szerintem ez nem szégyen. Nyitott szemmel kell járni mindig, és vallom azt is, hogy a csúcsra nemcsak egy úton lehet felérni, oda több elágazás is vezethet.

– Vagyis nincs recept?
– Szerintem nincs.

– Volt olyan, hogy elindult egy úton, de rájött, hogy nem vezet sehová, és visszafordult?
– Persze hogy volt. Legtöbbször a saját károdon tanulsz és döbbensz rá, ha valami nem megy, ebből pedig egy életre megtanulhatod, mire figyelj a későbbiekben.

– Azt mondta, a sikernek ára van – önnél mi volt?
– A sors egy olyan versenyzőt adott a kezembe, aki ma már pillangón a világ egyik legjobbja. Az elején nem volt probléma, jól tudtunk egymással dolgozni, ám ahogy fejlődött, ahogy javult, az élethez és így az edzőjéhez való hozzáállása is jelentősen megváltozott. Az elején én sem tudtam, milyen tehetség került az utamba, először a 2016-os hódmezővásárhelyi ifjúsági Európa-bajnokságon, amelyen Kristóf 1:56-tal verte a nála két évvel idősebbeket kétszáz pillangón, hasított belém, hogy rendkívüli képességekkel megáldott gyerek. Aztán egy évvel később, amikor Kristóf ezüstérmes lett száz pillangón a felnőttek között a hazai rendezésű világbajnokságon, már azt mondtam, ez a fiú világklasszis.

– Akkor már nehezebben ment a közös munka?
– Akkor még rendben volt minden, s hiába kapta őt fel a média, hiába vitte el sok energiáját az állandó érdeklődés, még megvolt az össz­hang. A fordulópont a 2019-es kvangdzsui világbajnokság után jött el, ott ugye Kristóf Michael Phelps megdönthetetlennek hitt világcsúcsát írta felül kétszáz pillangón és szerzett aranyérmet – a siker után terveztem a folytatást, ám szeptemberben egy hét edzés után Kristóf eltűnt. Kiderült, hogy akkor már a saját útját akarja járni, s bennem is felvetődött, érdemes-e így csinálni. Leültünk beszélgetni, s azt mondtam neki, tartson ki az olimpiáig, utána ő döntheti el, hogyan szeretné tovább folytatni. Kezet adtunk egymásnak és folytattuk a munkát.

– Csakhogy kitört a koronavírus-járvány.
– És vele jött még több nehézség. Tudtam, hogy nem állhatunk le teljesen, hiszen előbb-utóbb megrendezik az olimpiát, de akkor már minden baja volt Kristófnak: ment a saját feje után, és egyre kevésbé éreztem a tiszteletét. Természetesen tudom, hogy mindenhol vannak konfliktusok, esetünkben az volt a baj, hogy sohasem követte elnézéskérés az ilyen eseteket. Nem éreztem, hogy megbecsüli azt az embert, aki érte dolgozik.

FELADTA AZ ELVEIT, ÉS NAGYON SOKAT NYELT

– Nem gondolt arra, hogy ön dobja be a törülközőt?
– Itt jön képbe a siker ára, hiszen az olimpia mindent felülírt. Tudtam, hogy a világ egyik legtehetségesebb úszója van a kezemben, és nekem is kellett az az olimpiai bajnoki cím, erre pedig rá is ment a családi életem. Merthogy Kristóf esetében hamar kiderült, csak akkor lehet vele igazán dolgozni, ha edzőtáborban vagyunk. Itthon sok minden elterelte a figyelmét, ám távol az otthontól képes volt csak az úszásra koncentrálni. Éreztem, hogy nagy az esély az aranyra, de tudtam azt is, ahhoz, hogy odáig eljussunk, össze kell szorítani a fogamat, feladni az elveimet, és sokat, nagyon sokat nyelni. Nekem, az edzőnek, a szó nemes értelmében szolgálnom kellett a tanítványomat, én csak akkor követelhettem tőle száz százalékot, ha én százegyet adtam. Nekem kellett lennem a motornak, én nem késhettem, nem tehettem meg, hogy nem a maximumot nyújtom.

– Megérte?
– Igen. Nem tudom, mások végigcsinálták volna-e a helyemben, azt viszont igen, hogy az a szakmai munka, amelyet végigvittem, sikeres volt. Félre ne értsen senki: egyértelmű, hogy a sikerből a nagyobb szeletet Kristóf adottságai teszik ki, de hogy jól csináltunk valamit, azt a tokiói arany bizonyítja – az eredmény igazolta sok év munkáját. Pedig az utolsó hónapokban már egyáltalán nem kaptam tőle semmilyen visszajelzést, emiatt biztosan követtem el én is hibákat, de nem tudtam, mi játszódik le benne, hogyan érzi magát reggelente, vagy egy-egy edzés után. Az edzésterv csak egy darab papír, az abban leírtakon bátran változtathat egy edző, ha, mondjuk, a tanítványa jelzi, hogy fáradt. De nálunk ilyen nem volt, így aztán az utolsó év már kínszenvedés volt. Úgy utaztam ki Tokióba, hogy tudtam, az olimpia után ennek vége lesz, vége kell lennie. Hogy miként folytatom, nem is érdekelt. A nehézségek ellenére nem maradt bennem tüske, és őszintén remélem, hogy Milák Kristóf hoz még jó néhány nagyszerű eredményt a magyar úszósportnak.

– Onnan indultunk, hogy egyszerű edzőnek írta le önmagát, ám ez nyilvánvalóan túl szerény megfogalmazás. Meg merné kockáztatni, hogy felért a nagy elődök szintjére?
– Széchy Tamáshoz és Kiss Lászlóhoz semmiképpen sem hasonlítanám magam. Az viszont megtisztelő, ha valaki úgy gondolja, azon edzők közé tartozom, aki maradandót alkotott. De ugyanilyen fontos nekem az is, hogy átadjam a tudásomat a fiatal edzőknek. A Magyar Úszószövetség szakmai alelnökeként azt a feladatot kaptam, hogy figyeljek még inkább az utánpótlásra, hiszen a párizsi olimpiára a csapat kilencven százaléka tulajdonképpen már megvan, utána viszont végbemegy nálunk a már elkezdődött generációváltás, és kérdés, hogy Los Angelesben ki képviselheti eredményesen a magyar úszósportot. Az úszók mellett pedig az edzők fejlődése, képzése is rendkívül fontos, nem véletlen, hogy ez a kicsi ország mindig hozta a szép sikereket ebben a sportágban, hiszen mindig is kiváló edzőink voltak. Meggyőződésem, hogy az edző személye döntő jelentőségű, s ha a későbbiekben is lesznek olyan trénerek, akik sok mindent hajlandók feláldozni a sikerért, akik felkészülten, a versenyzőt szolgálva dolgoznak, akkor nem kell félteni a magyar úszósportot a jövőben sem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. március 11-i lapszámában jelent meg.)