„Úgy érzem, felértem a csúcsra” – Wladár Sándor hatvanesztendős

– A születésnapja kapcsán osszuk három húszéves etapra ezt a hatvan esztendőt: valahogy úgy alakult, hogy két évtizedenként mindig változott némiképp az élete. Milyen családba született Wladár Sándor?
– Olyan családba, amelyben hittek a munkában, a becsületben, amelyben a szülők felkeltek reggel ötkor és este tízkor kerültek újra ágyba: édesapám és édesanyám szinte egész életében ugyanazon a munkahelyen dolgozott, alig-alig mentek szabadságra, s tették azért, hogy belőlem és a bátyámból, Zoltánból kiváló úszót neveljenek – és persze azért, hogy embert faragjanak mindkettőnkből. Szigorúan fogtak, de kellett is, mert nem voltam jó tanuló, az pedig alapvető volt, hogy tanulni kell. Már az óvodában sem volt könnyű velem, mert verekedős kisfiú voltam, aki mindig megvédte a gyengébbeket és a lányokat, ha meg jöttek a nagyobbak, hogy kérdőre vonjanak, mindig a testvérem segített.

– Ebben a konzervatív családban hogyan festett egy nap?
– Tíz- és húszéves korom között mindennap fél ötkor keltett édesapám, elkészítette a reggelit, és negyed hatkor már a Császár uszoda huszonöt méteres medencéjénél voltam – rideg hely volt már akkor is, a vasszerkezetről állandóan csöpögött a pára, gumikötelek voltak rá felfüggesztve, hiszen tornával indult a napunk, majd jött másfél óra úszás. Apám autós oktató volt, jött értem fél nyolcra, hogy nyolcig beérjek az iskolába, ahol fél háromig voltam, megebédeltem, és eleinte a hatos busszal a BVSC-uszodába jártam délutánonként, ami nem okozott sok örömöt. De mentem, úsztam, hétre hazaestem, egy órát tanultam, aztán lefeküdtem. Másnap kezdődött minden elölről. Egy Gulag volt az egész... Azt a részét viszont szerettem, amikor hatodikos-hetedikes koromban élménybeszámolót tarthattam az osztálytársaimnak: volt miről mesélnem, hiszen az akkori lehetőségekhez képest mi gyakran utazhattunk. Élveztem, hogy figyelnek rám a többiek.

„SZÉCHY TAMÁS MANAPSÁG IS LÉPTEN-NYOMON VELEM VAN”

– És Széchy Tamás mennyire figyelt önre? Egyáltalán, hogyan működött ez az egész, például a szülők és a mester kapcsolata milyen volt?
– Jó. Széchy apámmal gyakorta beszélgetett. A szüleim egyébként sohasem jöttek el a versenyeimre, anyám még az edzésekre sem – ő mindig az ajtóban búcsúzott el tőlem, mégpedig azzal a mondattal: „Mutasd meg nekik, fiam!” Amúgy Széchy Tamás azt mondta a szüleimnek, hogy Sándor nem annyira tehetséges, olyan mint egy márványtömb, amelyet nagyon meg kell faragni, csiszolni.

– Így is történt.
– Így bizony, ami vérrel és verítékkel járt együtt. „Kitörte” a vállamat, a kezemet, ott aztán nem volt pardon – megfaragta azt a kőszobrot.

– A szüleinek sohasem panaszkodott az uszodában történtek miatt?
– Nem. Amikor nehéz volt, vagy éppen Széchy megfenyített, ami egyébként nem volt olyan gyakori, mindig odajött, és elmagyarázta, azért kaptam, hogy jobb legyek, így aztán úgy jöttem ki az uszodából, hogy valójában megérdemeltem a büntetést – ő meg saját magát oldozta fel ezzel. Nem volt értelme panaszkodni otthon, mert ha lelkileg bántott az Öreg, valahogy mindig mellé álltak a szüleim, és azt mondták: „Bírd ki, fiam!” Nem voltak otthon nagy „kibeszélések”, ráadásul a szüleim átélték a háborút, a forradalmat, így már akkor felvetődött bennem, mihez képest is nehéz nekem... Az ember iszonyatosan sokat kibír, bármekkora terhet képes elviselni – az akkori viszonyokat ma már kár meg- és elítélni, a maiak ezt úgysem értik meg. Puha világban élünk, vállalom ezt a kijelentésemet: lehet, hogy megköveznek, de úgy gondolom, sokan nem tudják manapság, mi a kötelesség, a bűntudat, az igazmondás, a szorgalom.

– Széchy Tamásról azt szokta mondani, mindig másként gondol rá: hol haragszik rá, hol pozitív emlékek jutnak az eszébe. Mostanság mit érez?
– Közömbösséget. Életünk része volt, az az időszak olyannyira kitörölhetetlen, hogy Széchy Tamás manapság is lépten-nyomon velem van.

– Ezt hogy érti?
– Gyakorta eszembe jut, mit tenne egy adott helyzetben, hogyan állna egy-egy problémához, vajon mennyit hozok át abból az időszakból a döntéseimbe, amit akkor átéltem. Megmagyarázom: azt, hogy valakit lehet-e szankcionálni, ma már másként ítéljük meg, hiszen ahogy mondtam is, az más világ volt. Éppen ezért sokszor nemcsak magammal beszélek meg bizonyos kérdéseket, hanem a kollégáimmal is, és bizony gyakorta kiderül, hogy mellélövök, én sokkal szigorúbb lennék egy-két esetben.

– Elárulta, hogy Széchy Tamás nemigen tartotta tehetségesnek, alig tizenhét évesen mégis olimpiai aranyat szerzett Moszkvában kétszáz háton. Kinek vagy minek köszönhető akkor a bajnoki cím?
– Magamnak kevésbé...

– De hát ön úszott a medencében!
– Ez igaz, ám ha nem lett volna Széchy Tamás, ha nem lettek volna a szüleim, nem tudom, mi lennék most, hol élnék, hol dolgoznék – persze, én úsztam, de nekem volt a legkisebb részem abban az aranyban. Lehet, hogy nem akartam veszíteni, egyébként sem kaptam ki sokszor a pályafutásom során.

– Nem tud veszíteni?
– Nem tudok csatát veszíteni, nem is szoktam – na, most aztán lehet, hogy a Jóisten megver ezért a mondatomért... De én tényleg csak úgy és akkor megyek a csatába, ha úgy érzem, mellettem van az erkölcsi igazság, a környezetem. Nem félek, ha kell, megyek – de ha megyek, akkor nem veszítek. Nem is fogok. Mert ha úgy adódik, hogy esetleg mellényúlok, egyenes gerinccel azonnal fel- és odébbállok.

„ÉDESANYÁM AZT MONDTA, A SZERENCSE FIA VAGYOK”

– Az első húsz évéhez tartozik az olimpiai arany, no meg a szőke, göndör fürtös fiú, aki már fiatalon sütkérezhetett a reflektorfényben. Élvezte?
– Jó volt népszerűnek lenni, de azért néha zavarba ejtő is volt, úgy éreztem, a sok gratulációt, a mérhetetlen szeretetet, amit kaptam, meg sem érdemlem. Ma is így érzem. Pedig imádom, ha dicsérnek, ma egyébként sokkal jobban, mint régen, de nem gondoltam úgy, hogy engem ennyire kell magasztalni. Mert miért is kellene?!

– Mondjuk azért, mert olyasmit ért el, amihez hasonlót csak kevesen.
– Ugyan már! Én csak azt csináltam, amit csinálnom kellett. Ez egy feladat volt, semmi más, az volt a dolgom, hogy ússzak – aztán meg nyerjek. Apám, anyám és Széchy elvárta tőlem, én pedig megcsináltam, ennyi az egész. Van véleményem az olimpiai bajnoki címről is: tényleg fantasztikus, tényleg kevés embernek sikerül, és az is igaz, hogy én is erről álmodtam, különösen a montreali olimpia után, amikor Magyar Zoli lógyakorlata nagyon belém égett. De szerintem akkor ér valamit az olimpiai arany és a bajnok, ha az eredményeit emberként is jól tudja képviselni – a megnyilvánulásaiban, a mondataiban, a példamutatásában. Ezt azért sokaknál és sokszor hiányolom.

– Talán meg is kell érni erre!
– Amikor a moszkvai győzelmem után visszamentem a gimnáziumba, nem voltam sem nagyképű, sem beképzelt, sőt, ahogy mondtam, inkább zavarba ejtett a sok dicséret. Később az egyetemen is úgy viselkedtem, hogy én egy vagyok a hallgatók közül. Nem éreztem magam kiváltságosnak – persze figyeltek rám, tudták, ki vagyok, de én ebből sohasem próbáltam előnyt kovácsolni, sőt, inkább hátrány volt, mert akadtak, akik úgy gondolták, ez a sportoló nyilván protekcióval került az állatorvosi egyetemre, nézzük csak meg, mit tud, vagy éppen mit nem tud...

– És hol voltak a lányok a tizenéves Sándor életében?
– Sehol. Édesanyám azt sulykolta belém, hogy a nőkkel vigyázni kell, meg különben is: egy élet, egy nő, egy házasság.

– Huszonegy évesen fordított hátat az úszósportnak – vagyis átugrunk a második húsz évébe. Tudatos döntés volt?
– Meghatározó volt az életemben az a bizonyos képügy, akkortájt sokat foglalkozott vele a sajtó. Keresztanyám volt Macskássy Izolda festőművész, akinek 1984-ben Bonnban volt kiállítása, ő megkért, hogy néhány rajzot vigyek utána – én vittem, a határon meg már vártak. Akkor megéreztem, hogyan is képes a rendszer „ledarálni” valakit... Mérhetetlen ellenszenvet szült az is, hogy a családunkban az apámnak, a bátyámnak és nekem is volt autója. Valahogy körön kívülre kerültem. Amerikában szerettem volna továbbtanulni, volt is temérdek meghívólevelem, de az ügy miatt bevonták az útlevelemet, maradtam itthon. És az úszósporton kívül. A ma már elnöki tanácsadóként mellettem dolgozó Darnyi Tamás – kiváló barát és harcostárs, akivel egyébként a nyolcvanas években nem kedveltük egymást – mondta el, megtiltották nekik, hogy szóba álljanak velem, ha néha-néha letévedtem a Komjádi uszodába, nem is jöhettek oda hozzám.

– Miért nem kedvelték egymást Darnyival?
– Ki a franc szereti, ha jön egy kis taknyos, és tudod róla, hogy bár tíz éve bajnok vagy, meg fog verni?! Egyszer ez sikerült is neki, négyszáz vegyesen kaptam ki tőle, pokoli érzés volt.

– Milyen volt az akkori Wladár Sándor, hogyan élt, mit csinált?
– Az a Wladár Sándor nagyon jól érezte magát, csodálatos barátnői, nagy szerelmei voltak, és mellette nagy-nagy törekvés volt benne arra, hogy megvalósítsa önmagát.

– Ez lett az állatorvosi pálya?
– Szerintem állatorvosként vagyok a legjobb. Képszerű a látásom, emellett az orvoslásban nagy szerepet kap az intuíció, a megérzés, ebben meg jó vagyok. És alapos is vagyok, mindig azt keresem, hol hibázhatok – bennem mindig van kétség, így egy-egy problémát kimerítően végigjárok. Hogy kiélhettem magam ezen a pályán, abban egy véletlen találkozás is szerepet játszott: éppen végzős voltam az Állatorvostudományi Egyetemen, amikor egyszer szembejött velem a tanszékvezető professzor, akivel közöltem, hogy szeretnék nála dolgozni. Azt mondta, ha jelesre államvizsgázom, felvesz – ha csak egyetlen négyesem is lesz, felejtsem el! Megcsináltam. Nem kevés munka volt benne, de ezt nagyon megtanultam úszóként: a célokért képes vagyok a végsőkig küzdeni. Nevezhetjük ezt szerencsének is, ám a szerencse mellé mindig kell valami más is. Tíz évig dolgoztam végül az egyetemen, azok voltak a legszebb éveim: ha éppen nem volt feladatom, beültem a tanáraim rendelésére. Figyeltem és hallgattam, nagyon tudatos voltam. Úszó nem akartam lenni, csak a szüleim és az edzőim miatt lettem az, viszont állatorvos, jó állatorvos én akartam lenni.

– Ebben a két évtizedben nem is figyelt arra, mi történik az úszósportban?
– Nemigen. Nyilván követtem az eredmények alakulását, de a sikerek nem érintettek meg túlságosan, mert az már nem az én életem volt.

– Beszélgetésünk során az első húszéves ciklust az anyai útravalóval zártuk, vagyis azzal, hogy egy élet, egy nő, egy házasság. Ezzel „mi történt” húsz- és negyvenéves kora között?
– Volt egy nagy szerelmem, sokáig őt kerestem, meg aztán negyvenéves koromig úgy gondoltam, ráérek. Az önmegvalósítás volt az életem középpontjában, erre helyeztem a hangsúlyt. Teljes életet éltem, noha édesanyám folyton kérdezgette, mikor nősülök már meg. Mindig azt feleltem neki, hogy éppen nősülés előtt állok – aztán egyszer csak elértem a hatvanhoz…

– Várjunk, várjunk, mert negyvenhez közel mégiscsak visszaszivárgott az úszósportba!
– Édesanyám a halála előtt nem sokkal azt mondta, a szerencse fia vagyok. Bár nem tudom, hogyan működik a világmindenség, ez a nagy játszótér, amit életnek nevezünk, tény, a véletlennek köszönhető az is, hogy visszakerültem a sportágba. Több kiváló sportoló, ismert ember tisztelt meg a bizalmával, és hozta hozzám a kutyáját, hogy gyógyítsam meg: Gyurta Daniék tacskóját is én kezeltem, és édesapja, Tamás valamikor 2015-ben megkérdezte, nem akarok-e elnökségi tag lenni.

A FÉRFI 200 HÁT DÖNTŐJE A MOSZKVAI OLIMPIÁN

„ELMÚLIK ÉS ELFELEJTŐDIK MINDEN ÉS MINDENKI”

– De akkor már a Jövő SC elnöke volt.
– Széchy Tamás az élete vége felé nemkívánatos személy lett, a mellette felnövő edzőgenerációra és úszókra építették a klubot – Gyárfás Tamás volt az ötletgazda, Verrasztó Zoli a megvalósító. Ő meg keresett egy fickót, akiben megbízik. Rám esett a választása, így felkért, legyek az egyesület ügyvezetője. Elvállaltam, de a feladatom leginkább abból állt, hogy békétlenséget kezeltem.

– Akárcsak mostanság...
– Folyamatosan ezzel törődöm: megpróbálok katalizátor lenni a rendszerben. De már ezen a téren is változott a véleményem, mert úgy gondolom, nem kell mindig beavatkozni, a helyzet kiforrja magát, az élet megold sok mindent. Azt kell tudni, mi a fontos, és akkor kell közbelépni.

– Amikor Gyurta Tamás megkérdezte, akar-e elnökségi tag lenni, mit felelt?
– Hogy akarok. Úgy gondoltam, hatalmas megtiszteltetés. Persze, az elnökségben mi valójában csak statiszták voltunk Gyárfás Tamás idején, kritikai hangot nem lehetett megütni, és információnk sem volt semmiről. Ott nem volt demokrácia, az nem volt sportolóbarát vezetés.

– A mostani az?
– Így vagyok számontartva, ez is volt a célom. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy a sportolók csak egy kis szeletét látják egy szervezet működésének, érthetően kevés tudásuk van a struktúráról. Segítem őket, amiben tudom, mindent megteszek értük, hiszen közülük jöttem. Jól is esik, hogy rengetegen keresnek közülük különböző ügyekben. Amihez értenek, annak kapcsán jól meg tudják fogalmazni az álláspontjukat, és azt figyelembe is veszem, ám más kérdésekben nem tudok nekik szabad kezet adni.

– Azt mondta, úszó azért lett, mert a szülei és Széchy Tamás így akarták, állatorvos azért, mert saját maga szerette volna. Mi a helyzet az elnöki pozícióval?
– Mások akarták, hogy én legyek a Magyar Úszószövetség elnöke.

– De egy idő után már ön is akarta.
– Ez igaz, de mások kértek fel a feladatra. Voltak néhányan, akik elkezdtek egymással beszélgetni a jövőről és arról, ki is lehet a szövetség elnöke. Öt jelöltjük volt, és nem azt vizsgálták, ki a legalkalmasabb, hanem azt, ki miért nem az. Esetemben nem tudtak ilyet mondani, ezért is szoktam úgy fogalmazni, hogy lehet, hogy nem én vagyok a legalkalmasabb erre a posztra, de mert jobbat nem találtak, engem választottak meg.

– A felkérést alaposan átgondolta?
– Egy óra alatt eldőlt minden. Életem legfontosabb kérdéseiben mindig egyedül döntöttem, az elnöki tisztség esetében is így történt – egyébként nem is kellett gondolkoznom, éreztem, hogy ez az utam.

– Legyezgette a hiúságát, hogy a többiek önre voksoltak?
– Inkább hihetetlen volt az egész, emellett volt bennem rengeteg félelem is, de azt, hogy nem akarom csinálni, nem éreztem. Aztán az elnökségem első félévében megijedtem kicsit, vajon ezt hogy fogjuk megcsinálni? Olyan volt, mint amikor egy rezidens bekerül az intenzív osztályra: megvan a végzettsége, a tudása is, de nem érti, mi történik körülötte. Hat éve vagyok elnök, három év után már szilárdan állt az általunk megálmodott rendszer – sokan voltak mellettem, sokan segítettek és dolgoztak tizenkét-tizennégy órát naponta azért, hogy sikeresek legyünk. Örökké a lekötelezettjük maradok ezért.

– Vagyis július 19-én egy elégedett Wladár Sándor fújja el a hatvan gyertyát a tortán?
– Azt hiszem, felértem a csúcsra. Amíg állatorvosként tudtam, mit akarok csinálni, elnökként idő kellett hozzá, hogy a konkrét elképzelések kiforrják magukat. De arra például nem gondoltam, hogy én valamikor Büro-tag lehetek, vagy hogy megválasztanak a Magyar Olimpiai Bizottság alelnökének. A legnagyobb sikerem, hogy megalkottuk az Úszó Nemzet Programot, szerintem ez többet ér az olimpiai aranynál, sőt, kettőnél is, úgy vélem, mi ezzel írtuk be magunkat a történelemkönyvekbe. Az, hogy Egerszegi Krisztina mellettem áll, nagyobb megtiszteltetés, mint bármelyik más siker. Már nem akarok semmi más lenni, már csak ezt akarom csinálni – ha még lehet.

– Vagyis az úszás közelében tervezi a következő húsz évét is?
– Húsz évről butaság lenne beszélni. Addig vagyok itt, amíg szükség van rám. És tisztában vagyok azzal is, hogy az ember csak addig ér bármit is, amíg csinál valamit és eredményes. Köszönetet, elismerést elvárhatsz a környezetedtől, gyakorta meg is kapod – addig, amíg pozícióban vagy. A világ már csak olyan, hogy elmúlik és elfelejtődik minden és mindenki, számolni kell azzal, hogy előbb-utóbb egyedül maradsz. Ezért is szeretném az „itt és mostot” minél tartalmasabbá tenni, minél jobban megélni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július 15-i lapszámában jelent meg.)