Klasszisok közt, parton és vízben – a világbajnok hátúszó Kós Hubertnek bejött Amerika

– Határ a csillagos ég?
– Remélem. Ez a világbajnoki arany tényleg nagyon szép eredmény volt, végre kijött az a munka, amelyet beletettem az elmúlt években, de tudom azt is, hogy jön az olimpia, vagyis többet kell dolgozni – nem úgy és annyit, mint eddig, hanem még többet.

– Egy évvel ezelőtt, amikor nekivágott a nagy kalandnak, gondolta volna, hogy ilyen magasra jut ilyen rövid idő alatt? Egyáltalán: olyan az amerikai lét, mint gondolta?
– Nem gondolkoztam azon, vajon milyen lesz – elárulom, eszembe sem jutott, hogy Amerikában éljek, csak az járt a fejemben, hogy otthon fogok úszni, ott érek fel a csúcsra, így aztán az amerikai egyetemeket sem nézegettem érettségi környékén. A döntést valójában egyik pillanatról a másikra hoztam meg a tavalyi budapesti világbajnokságon, s amikor eldőlt, hogy csatlakozhatok Bob Bowman csapatához, volt fél évem, hogy felkészüljek rá. Mivel kezdetektől fogva amerikai iskolába jártam otthon, nagyjából tudtam, mire kell számítanom Arizonában, de ez persze nem vonatkozott az uszodára, az edzések ugyanis nagy meglepetéseket hoztak.

– Mit jelent az, hogy amerikai iskolába járt, pontosabban miért járt oda?
– Édesapám félig ír származású, így vele otthon csak angolul beszéltem, anyukámmal pedig magyarul. Két éven keresztül Lengyelországban is éltünk, ott is angolul tanultam, a magyar iskolarendszert nem is ismerem. Azt, hogy így tanuljak, a szüleim döntötték el, mondván, angolul beszél a világ, jobb lesz, ha ezen a nyelven tanulok meg mindent. Sokáig jobban is beszéltem angolul, a magyar nyelvtudásom később lett jó.

– Angolul is álmodik?
– Ez elég fura: Magyarországon mindig angolul gondolkodtam, ám mióta Amerikában élek, inkább magyarul. Vagy például otthon a hosszokat mindig angolul számoltam, itt meg magyarul.

A GOLFPÁLYÁN NŐTT FEL, DE OTT UNATKOZOTT

– Ha már a gyerekkoráról is beszélt, milyen volt a kis Hubert?
– Voltak azért rossz pillanataim...

– Ez alatt mit ért?
– Alapvetően jó gyerek voltam, de amikor azzal a fa pecabottal játszottunk, amelyiknek a végén lévő mágnessel kell kihalászni a halakat a tóból, többször üldözésbe fordult: az öcsémet kergettem és csapkodtam meg a bottal... Ablak is tört...

– Tényleg nehéz elképzelni ezt – akkor már úszott?
– Igen, kétéves voltam, amikor édesanyám elvitt az uszodába. A cél az elején persze még az volt, hogy tanuljak meg úszni, nehogy belefulladjak egy nyaraláson a vízbe. Aztán idővel eljutottunk a Komjádiba: emlékszem, úgy hatéves lehettem, amikor egyik nap mentem be az uszodába, és anya megkérdezte, biztosan ezt akarom-e csinálni, hiszen már megtanultam úszni. Mentem be a kapun, és azt feleltem neki, hogy igen, ezt. Attól a naptól kezdve gondolom magam úszónak. Pedig az volt a terv, hogy golfozó leszek.

– Mármint kinek a terve volt ez?
– A szüleim gondolták úgy, hogy golfozó leszek, mivel ők sokat játszottak. A pályán nőttem fel, reggel nyolckor kimentünk és hatkor értünk haza, csakhogy én nem szerettem a golfot, idegesített, unalmas volt – a vizet viszont mindig is imádtam, szerintem ezért is választottam ezt a sportágat.

– Ha azt a napot hatéves korából fel tudta idézni, emlékszik arra is, amikor eldöntötte, hogy igazán komolyan veszi az úszást?
– Arra nem feltétlenül, az viszont elevenen él bennem, hogy a 2017-es budapesti világbajnokságon ültem a lelátón, és azt figyeltem, az én időeredményeim hol vannak a medencében úszókéhoz képest, és azt állapíthattam meg, hogy négyszáz vegyesen éppen be tudtam volna kerülni a döntőbe – a nők között. Ott mondtam ki először, hogy egy nap én is ott leszek a legjobbak között a férfiak mezőnyében.

– Ezt hangosan is kimondta?
– Igen, a szüleimnek onnantól mondogattam ezt. Ők egyébként mindig mindent megadtak nekem, vittek-hoztak az edzésekre, és azt erősítették bennem, hogy bármit képes vagyok elérni. Ez szerintem fontos pillére annak, ahol most tartok.

– Azért 2017 még nem volt olyan régen, emiatt még inkább álomszerű, ahová ilyen rövid idő alatt eljutott.
– Ott voltam én már a 2013-as barcelonai világbajnokságon is szurkolóként, a nyáron keringett is róla egy fotó az interneten, és ott is volt már bennem valami hasonló érzés, csak hát kicsi voltam még – négy évvel később viszont lehetett már látni, hogy ebből lesz valami, hiszen például akadt olyan serdülő országos bajnokság, amelyen tizenhárom aranyat szereztem. Az a 2017-es vébé volt a fordulópont, egyébként is azt gondolom, hogy az volt a valaha volt legjobb verseny – tökéletes szervezés, világsztárok, kiváló hangulat. Hogy ott lehettem, további lökést adott nekem, s onnantól tudtam, el akarok jutni azoknak a klasszisoknak a szintjére, akik akkor ott úsztak a Duna Arénában.

– S bár még nagyon fiatal, mégis vártuk jó ideig azt a bizonyos nagy áttörést.
– Én is... Ha ezt nézem, többször is ott álltam a küszöbön, de azt hiszem, az az áttörés, amelyre Sós Csaba gondolt, csak júliusban, a fukuokai világbajnokságon következett be. Azt hiszem, az aranyéremmel most már a kapitány is elégedett.

– Hogy viselte azt, hogy mindig vártuk, és rendre elmaradt a jó eredmény? A vegyes zónában ilyenkor ugyan nyilatkozott, ám látszott, megviseli, hogy sosem jött ki a lépés.
– Amikor a koronavírus-járvány idején megrendezett Négy nemzet versenyen 2020-ban megúsztam az olimpiai A-szintet 200 vegyesen, majd egy évvel később a budapesti kontinensviadalon juniorvilágcsúccsal nyertem ezen a távon, úgy gondoltam, Tokióban döntőbe juthatok. Ehhez képest még a középdöntőt sem értem el, huszadik lettem.

HA ÉRMES A HAZAI VB-N, MÉG MINDIG ITTHON LENNE

– Kudarcként élte meg?
– Hatalmas csalódás volt, még akkor is, ha az volt az első olimpiám. Most már legalább tudom, mire számítsak Párizsban, mert ez tényleg más, mint a többi világverseny. Mondták ezt többen is előtte, de azt senki sem tudja elmagyarázni, átadni, hogy egy olimpiának milyen a hangulata, miféle különleges érzelmeket vált ki az emberből. Szóval hiába mondogatták, ezt át kell élni – az a tokiói az egyik legrosszabb úszásom volt. Letörtem, úgy egy hétig azt sem tudtam, mit csináljak, mert közben meg tudtam, hogy ami kijött belőlem Tokióban, annál sokkal többet dolgoztam a felkészülés során.

– Hogyan állt talpra?
– Még az olimpia utáni ősz sem sikerült, valahogy összekapartam egy bronzot a rövid pályás Európa-bajnokságon, de ennyi. Aztán amikor 2022 februárjában kiderült, hogy Magyarország újra vizes világbajnokságot rendez, azt hittem, az lesz az én versenyem, eljött az én időm. Hát nem jött el... Hatodik lettem. Azt éreztem, mindig le vagyok maradva egy lépéssel a többiekhez képest, sosem értettem, mi történt, miért úgy történt – ott, azon a budapesti vébén ültem le Bob Bowmannel beszélgetni. Ma már értem, mi miért történik úgy, ahogy, s ma már világbajnoknak is mondhatom magam.

– Pusztán Bowman személye a kulcs?
– Nagy szerepe van ebben a változásban, ez vitathatatlan, mint ahogy az is, hogy ad egyfajta nyugodtságot, hogy azt úszom az edzéseken, amiket korábban Michael Phelps: nekem csak az úszással kell foglalkoznom, az eredmények majd úgyis jönnek.

– Ha nem hatodik azon a budapesti világbajnokságon, hanem, mondjuk, odaér a dobogóra, akkor lehet, hogy...
– ...nem lehet, akkor biztos, hogy nem ülök le Bob Bowmannal beszélgetni. De lépnem kellett, valaminek változnia kellett, hogy el tudjam érni azokat a magasságokat, amelyeket elvártak tőlem, s amelyeket én is vártam magamtól. És tudtam, képes vagyok eljutni odáig.

– Kicsit sem félt az ugrástól?
– Ha, mondjuk, Ausztráliába mentem volna, nagyobb lett volna a kulturális sokk. Amerikától, az iskolától viszont egyáltalán nem féltem, ahogy mondtam is, nem volt ismeretlen terep. Egyből otthon éreztem magam itt, és ezzel párhuzamosan a teher is lekerült a vállamról, de ez lehet, hogy csak azért van így, mert földrajzilag távolabb kerültem a magyar úszósporttól.

– Néha nem csipkedi meg magát, hogy úristen, hová kerültem?
– Néhány hónappal a fukuokai világbajnokság előtt az egyik edzésen álltam a falnál – nagyon kemény feladatok voltak mögöttünk, jobbra néztem, ott volt Chase Kalisz, a balomon meg Léon Marchand, aztán hátrafordultam, és jöttek a többiek: itt minden nap olyan, mintha vébén lenne az ember, két futamot is indíthatnánk, ha csak azok rajtolnának, akik korábban olimpiai vagy világbajnoki döntőben úsztak. Elképesztő, s még jobb, hogy mind nagyon jó fejek, segítőkészek. Hihetetlenül motiváló, hogy együtt szenvedünk az edzéseken, hogy például Chase a nehéz úszások között is olyan poénokat ereszt meg, hogy azon nem lehet nem röhögni – miközben mindannyian alig élünk...

VAN, HOGY PHELPS IS OTT „ÚSZIK” AZ EDZÉSEKEN

– Michael Phelps néha-néha szóba kerül az edzéseken?
– Bob gyakorta emlegeti. Az egyik hátúszóedzésen Léonnal nagyon jó időket úsztunk huszonötös medencében: tizenötször kétszáz volt a feladat úgy, hogy az utolsó három kétszázat már nagyobb pihenő után teljesítettük. 1:55-ös időket úsztunk, aztán míg az utolsó három előtt pihentünk, azt mondta Bob: Michael az utolsó három úszásán kétszer 1:45-öt ment, utoljára meg 1:40-et – azért akkor kimeresztettem a szemem, hiszen én karbondresszben és csúcsformában voltam képes 1:40-es eredményre. Megpróbáltuk összekapni magunkat Léonnal, de csak 1:50 és 1:45 sikerült a végére, vagyis öt másodpercre voltam Phelpstől. Van még hová fejlődnöm, ez is mutatja. És Chase Kalisz is sokszor beszél Michaelről, ő ugyanabban a kórházban született, mint Phelps, ugyanabba az iskolába járt, egy klubban nőttek fel, nagyon jó barátok – ha valaki, ő aztán mindent át- és túlélt Phelps mellett.

– A hétköznapokba csak az úszás és a tanulás fér bele, vagy némi kikapcsolódás is?
– Esténként néha azért van idő a szórakozásra is.

– És akkor, mondjuk, biliárdoznak egyet közösen?
– Mostanság a darts van műsoron, vettem egy készletet is, a tábla meg ott van Léonék szobájában.

– Az étkezést hogyan oldja meg? Ezt csak azért kérdezem, mert nem eszik húst.
– Ez igaz, vega vagyok, így nőttem fel – a menza emiatt nekem nem mindig jó. Így aztán sokszor itthon főzök, sütögetek, ha meg elakadok, hívom anyát, vagy megnézek a YouTube-on egy-egy videót.

– A karácsonyt is Amerikában töltötte?
– Igen, úgy tűnik, maradok az olimpiáig, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen Párizs most mindennél fontosabb. Maradt Léon Marchand is, az amerikai társaim zöme azért persze hazament, de itt volt Bob Bowman is. Nem voltam egyedül, és a két ünnep között a szüleim is meglátogattak.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. január 6-i lapszámában jelent meg.)