Kapás Boglárka: Ha eszembe jut, hogy abbahagyom, zokogok

– A korábbiakhoz képest nagy a csönd ön körül: lesz ebből decemberben rövid pályás világbajnokság?
– Lesz bizony, már elkezdtem a felkészülést – válaszolta a pályafutását az év végén a Duna Arénában befejező Kapás Boglárka.

– És hogy tetszik ez az utolsó nekirugaszkodás?
– Mit mondjak, elég nehéz, de évről évre egyre nehezebb volt az újrakezdés, bár a mozgás maga mindig is jólesett. Ez ezúttal is igaz.

– Nincs könnyű helyzetben, mert bár tudja, hogy már csak néhány hétig kell intenzíven edzenie, biztos nem akar úgy búcsúzni, ami nem méltó Kapás Boglárkához.
– Gondolkoztam én is ezen: kerestem azt a pontot, amelyik igazán megfog engem ebben az egészben, kerestem, ami motivál a hétköznapokban.

– Megtalálta?
– Igen, azt hiszem. Az olimpia után a rövid pályás világbajnokság nem feltétlenül inspiráló, engem meg aztán végképp nem dobna fel, ám hogy itthon rendezik, hogy hazai közönség előtt köszönhetek el a versenysporttól, mégis­csak speciálissá teszi a helyzetet. Úgyhogy amikor nagyon nehéz, mindig erre gondolok. Ez a harmadik hét, hogy edzek, és nem tagadom, előfordult, amikor nem volt túl sok kedvem lemenni az uszodába, olyankor mindig arra gondoltam: fejezzük ezt be jól! És a gondolattal együtt jött az erő is, beleadtam mindent az edzésbe. Azért igyekszem egyensúlyozni is kicsit, hogy bírjam a végét, hogy még decemberben is maradjon meg a kedvem, az elszántságom.

– Mindezek ellenére tényleg nem lehet könnyű reggelente elindulnia, hiszen az a megszokott, hogy az olimpia után vonulnak vissza a sportolók.
– Nehéz is rávennem magam a kemény edzésekre – azt szeretném azért leszögezni, hogy az úszástól nem búcsúzom, a későbbiekben is lejárok az uszodába, csak a versenysporttól búcsúzom el decemberben. Igen, én is úgy gondolom, hogy egy olimpia után lett volna „törvényszerű” a búcsú, de ha már ilyen közel van Párizshoz a budapesti vébé, persze hogy bevállalom. Nehéz folytatni, ugyanakkor néha összeszorul a szívem, hogy már csak ennyi van vissza…

– Keveredik önben az öröm és bánat?
– Igen, sokszor hullámzik ez az egész: az, hogy nem akarom abbahagyni, közben meg már várom, hogy vége legyen… Egyébként egyre többször az utóbbi érzés az erősebb. Elfáradtam. Az edzésekben. A versenyzésben nem, ha tudnám, azt örökké csinálnám. De már csak egyszer fogom – és magyar közönség előtt, ez akkora élmény, hogy megér minden nehézséget.

– Akkor is nagy élmény, ha csak egyszer élheti át, hogy kivonul a magyar nézők elé?
– Ez is benne van a pakliban, sőt, a realitás azt mondatja velem, nem biztos, hogy kétszer is megadatik ez nekem. De nincs ezzel gond, ezt megbeszéltem magammal – amikor azt mondtam, hogy szeretném, ha maradna a végére is erőm, arra utaltam, nem akarom, hogy ez amolyan vért izzadós küzdelem legyen. Mert nem ez a célja. Az előttem álló heteknek sem. Az sokkal inkább, hogy kiélvezzem minden percét.

– Éppen ezt lehetett látni az arcán az olimpián! Ott megélt minden pillanatot, ugye?
– De jó, ha ezt látta! Beteg is voltam, tizennegyedik is lettem kétszáz pillangón, szóval, nem volt éppen sikeres olimpia, ám igyekeztem még ott tudatosítani magamban, mi volt a célom: az, hogy ott legyek Párizsban. Persze, szerettem volna szebbet, jobbat, döntőt is, de nem jöttem haza negatív gondolatokkal Franciaországból.

– Párizs volt az ötödik olimpiája – milyen jelzőt kapott öntől ez a verseny?
– Az biztos, hogy nem a legjobb olimpiám lesz a párizsi…

– Budapesten biztosan búcsúzik, ezt már az év elején leszögezte: megbeszélte az edzőjével, Virth Balázzsal, hogyan vág neki az utolsó versenynek?
– Arról, hogy neki is fura lesz, ha visszavonulok, csak röviden beszéltünk, inkább arról egyeztettünk, mi is a cél. És hogy milyen számokat helyezünk előtérbe, merthogy nem a kétszáz pillangó az első, azt megelőzi a négyszáz vegyes és a négyszáz gyors.

– Ezek a szakmai kérdések – arról is gondolkozott, vajon mi történik majd a Duna Arénában? És a lelkében…?
– Nem tudom, mire számítsak. Akármikor eszembe jut, hogy abbahagyom, zokogok. Megvisel. Ezért is várom, hogy vége legyen, mert lelkileg-érzelmileg is kimerültem: egész évben erről beszéltem, mert mindig volt egy utolsó – világbajnokság, Európa-bajnokság, olimpia, valami. Mindenből az utolsó jött és jön, és mindent meg is kellett gyászolni. Igyekeztem tudatosan csinálni ezt, és tényleg nagyon elfáradtam, ezért is várom, hogy célba érjek. Véglegesen. De arra tippelnék, hogy meg fog viselni a világbajnokság.

– Vagyis látjuk majd még sírni a medence partján?
– A síráson már túl vagyok, bőgni fogok.