Szitált az eső, hideg szél fújt Eindhovenben – életem első úszó Európa-bajnokságán igyekeztem feltalálni magam, zöldfülűként figyelni mindenre, és nem lemaradni semmiről. A telet idéző márciusban éppen az uszodához induló buszt kerestem, amikor megrángatta valaki a kabátom gallérját.
„Kislány, te hová igyekszel? Ugye reggeliztél? – miután utóbbi kérdésre nemmel feleltem, jött az első tanítás: – Jegyezd meg, egy világversenyen mindig reggelizni kell, mert sohasem tudhatod, mit hoz a nap. Irány az étterem!”
Mertem én ellenkezni? Odaült mellém, apai szemmel és felügyelettel végignézte, ahogy megreggeliztem, majd együtt mentünk ki az uszodába.
Onnantól idősebb Cseh László sohasem engedte el a kezemet – tanított, óvott, szidott és dicsért. Bátorított és segített, de nem csak emiatt nem lehetett őt nem szeretni.
A magyar úszósportba beírta a nevét azzal, hogy ő szerezte Magyarország első aranyérmét junior Európa-bajnokságon, és ő volt az is, aki itthon elsőként teljesítette egy percen belül a száz hátat.
Az uszoda volt a második otthona, s bár sportolóként is sikeres volt, apaként még inkább jelesre vizsgázott: mindig ott állt fia, a kétszeres világbajnok Cseh Laci mögött, mellett. És nem csak fizikailag. Voltak vargabetűk kettejük kapcsolatában – ugyan hol nincsenek ilyenek…? –, de újra és újra visszataláltak egymáshoz: mert valójában sohasem váltak el egymástól.
Laci nem véletlenül jellemezte édesapját búcsúzójában „példaképem és messzemenő segítőmként”.
Cseh papa – hisz így hívta mindenki az uszodában – tényleg az volt.
Példakép – sportolóként, apaként, barátként, emberként.
Segítő – mindenkor, mindenhol, mindenkinek.
Végigéltem vele a pekingi olimpiát, még ma is előttem van, milyen büszke volt fia három ezüstérmére, de az is, hogy könnyezett, amikor Laci a 2015-ös kazanyi világbajnokságon újra felért a csúcsra. Nemcsak a világversenyeken volt ám ott a fia mellett, a legkisebb viadalokon is a lelátón ülve szorított a gyerekéért: egy-egy futam után nem is kellettek szavak, ott volt az arcán minden, a mérhetetlen öröm, és olykor a csalódottság is – egy-egy kudarcba majdhogynem jobban belehalt édesapaként, mint sportoló gyermeke.
Szeretett élni, szeretett szeretni, mindig, minden pillanatban adott.
Mindenkinek.
Nem csak az uszodák világa lett szegényebb a halálával.
Isten veled, Cseh papa!