Shane Tusup: Szeretném, ha Magyarország a jövőben is az életem része lenne

– Hogyhogy elugrott Magyarországra?
– Két-három napra érkeztem üzleti tárgyalásokra. Bécsbe repültem, onnan autóztam át. Igyekszem beindítani a golfpályafutásomat.

– Volt az utazásának bármi köze a régi életéhez?
– Nem, minden csak az újhoz kötődik.

– Miféle üzleti tárgyalásokon vehetett részt nálunk, ahol a golf rétegsport?
– Próbálom összekötni az üzletet és a sportot a dizájnnal és a kreativitással. Nem akarok egy helyben ücsörögni és azon elmélkedni, hogy ez meg az a cég miért nem támogat. Nem akarok másokra várni, ennél sokkal kezdeményezőbb vagyok.

– Magyar üzletemberekkel találkozott itt, vagy csak a helyszín volt Budapest?
– Magyar üzletemberekkel találkoztam.

– Mondana részleteket is?
– Soha.

NINCS SZÜKSÉG GPS-RE

– Mikor járt Magyarországon legutóbb, tavaly áprilisban talán?
– Nem is tudom, talán április előtt.

– Mi történt azóta? A tavaly májusi nagy közleményváltás óta alig volt nyilvános szereplése és/vagy megnyilvánulása – amíg idén január 16-án be nem jelentette, hogy golfozónak áll. Mit csinált közben?
– Meglátogattam a családtagjaimat, hiszen 2012-ben elmentünk Londonba, és minden a nyakunkba szakadt... Semmi másra sem maradt időm, viszont nekem a család az első, úgyhogy most igyekeztem a lehető legtöbb időt velük tölteni, és kicsit élvezni a sikereimet is. Mert az biztos, hogy sokkal sikeresebb lettem, mint azt ők gondolták valaha is, hogy ennyi idősen lehetek. Jólesett beszélgetni mindenről, ami velem történt, kicsit pótolni alkalmakat, amelyeket korábban elmulasztottunk. Például megismerni édesapám munkatársait, akikről előtte is hallottam persze, ám most végre arcokat is kapcsolhattam a nevekhez.

– Most jött rá, hogy szükség lett volna a nyaralásokra?
– Amikor valami fontosat csinálsz, nem tűnik fel. Például nem számít, hogy péntek este nem mész el bulizni, mert király dolgot csinálsz helyette. Ám persze ennek is megvannak a korlátai, hiszen senki sem lesz fiatalabb, az én szüleim is idősebbek hat évvel. Természetesen azt szerették volna, hogy sikeres legyek, ahhoz pedig el kellett költöznöm otthonról. Ugyanakkor nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert én például nem a szomszéd utcába költöztem, nem mehettem haza ebédelni vasárnap sem, pedig jó lett volna. Magyarországon voltak a legjobbak a lehetőségek, itt volt mindenből a legjobb, tehát itt éltünk, imádtam az egészet, egyáltalán nem bánom. Nem mellesleg szeretek itt lenni, szeretem Magyarországot, a második otthonom...

– Ma is az otthonának tartja?
– Amikor most jöttem, egyértelműen úgy éreztem, hiszen nincs szükségem GPS-re, tudom, merre vannak a jó éttermek...

– Hiányzott bármi is Magyarországról?
– Ó, nagyon sok minden! Szokások, szomszédok, egy sor olyan mindennapi apróság, ami fel sem tűnt addig. Például itt szűkebbek az utcák, tehát egymáshoz közelebb is vezetünk, viszont ha Amerikában megyek ilyen közel valakihez, már jajgat, hogy milyen veszélyes, pedig nem az, csak itt így szoktam meg. Ahogy az ember forog a világban, mindenhonnan csipeget ezt-azt, ám ha sokáig egy helyen élsz, idővel hozzáidomulsz.

– Ezt már útközben észlelte magán?
– Vannak olyan szokások, amelyeket nagyon élveztem: a hétvégi ebédeket, a karácsonyi hagyományokat... Szeretném, ha Magyarország a jövőben is az életem része lenne, még ha talán nem is annyira, mint korábban gondoltam. Jó lenne, ha itt lehetnék, és nem csak jönnék-mennék. Például ha valahogyan bele tudnám szőni a golfot, az nagyszerű volna, illetve ha a labdarúgó-válogatottnak megint edző kell majd, akkor itt leszek!

EGYIK EVERESTRŐL A MÁSIKRA

– Amióta szabad lett mint úszóedző, nem kapott ajánlatokat?
– Sokáig nem, de nem is akartam. Minek csinálnám ugyanazt? Úgy értem, a Mount Everest megmászása után mi marad? Elsőre úgy mehet oda az ember, hogy „A mindenit, itt meg is halhatok...” Másodjára viszont úgy, hogy „Hát, igen, most is meghalhatok, de azért tudom, hogy egyszer már megcsináltam.” Megvan bizonyos önbizalom és komfortérzet. Először csakis a feladatnak élsz, azért eszel, alszol, lélegzel. Semmi másra nem gondolsz, benne vagy száz százalékig – nekem ez az erősségem: a munkám a szenvedélyem, a szenvedélyem a munkám. És mi sokkal nagyobb tetteket vittünk véghez, mint valaha gondoltuk: elképzeltük, hogy megérintjük a Mount Everest csúcsát, aztán ott álltunk a tetején!

– Éppen erről beszélünk: mégiscsak háromszoros olimpiai bajnok edző – nem keresték sehonnan?
– Nem ez a lényeg. Michael Jordan mit csinált, miután megnyerte az első három NBA-bajnoki címét?

– Elment baseballozni.
– Pontosan. Én azzal szenvedtem, hogy „Talán ezt kellene folytatnom, de nem akarom folytatni”. Sokáig tartott, mire kitaláltam, mihez kezdjek. Ezt próbáltam megfogalmazni a posztomban – egy másik Everestet szeretnék megmászni. Magasabb hegyet már nem találok, de másfélét igen. Az úszásba a semmiből érkeztem, a nulláról építettem fel magam háromszoros olimpiai bajnok edzővé. Soha életemben nem edzősködtem korábban – erre 2013-ban, az újoncévemben világbajnokságot nyertünk... És nemcsak feljutottunk a csúcsra, ott is maradtunk, évről évre, nagy medencében, rövid pályán, mindenhol, megfordultunk az összes jelentős eseményen. És igencsak megosztó módon csináltuk az egészet. Ám tudom, ki vagyok, sőt, örülök neki, sokat segít.

– Mindig ilyen volt, tudta, kicsoda?
– Beletelt némi időbe, mire jól éreztem magam a bőrömben. Akkor kezdhettem el komfortosabban érezni magam, amikor végeztem a tanulmányaimmal,

– Volt egy meghatározó pillanata, vagy inkább folyamatról beszélünk?
– Sorsfordítónak a 2013-as vébécímet mondanám. Illetve az első győzelem lehet szerencse is, de a 2015-ös világcsúcs már bizonyosan meghatározó volt. Akkor nemcsak egy versenyt nyertünk meg, mint akárki akármikor, hanem történelmi eredményt értünk el. Bizsergető gondolat, hogy valamit te voltál képes megcsinálni a leggyorsabban az emberiség történetében... Amúgy természetesen inkább folyamatról beszélhetünk, főleg hogy bejött a képbe a közönség, a sajtó – de ehhez is hozzá lehet szokni.

– Inkább a személyiségére vonatkozott a kérdés.
– Mindig is bevállalós voltam. Édesanyám tervező volt, úgyhogy én is ezt tettem. Megterveztem mindent.

– Megtervezett egy személyt, és azzá alakította magát?!

– Milyen életeseményére mondaná, hogy nehéz helyzet volt?
– Például amikor megműtötték a vállam.

– És mondjuk az elmúlt évet?
– Azt is...

EGY IZOMKÖTEGGEL ÉS EGY BORDÁVAL KEVESEBB

– Az említett sérülése miatt egyetemistaként kihagyott egy egész idényt. Nem gond ez a golfozásnál?
– Nem, azt mondták, teljesen meggyógyultam. Mellkaskimeneti szindrómám volt, ugyanaz, mint az akkor a Philadelphia 76ersben kosarazó Markelle Fultznak. A bal karom érzéketlenné vált. Először mintha egy kést döftek volna a könyökömbe, nem tudtam a fülemhez tartani a telefont anélkül, hogy ne fájt volna, és csak egyre rosszabb lett, a végén már nem tudtam megtartani egy poharat sem, azt néztem, hova fogom leejteni. Kiderítették, hogy az elülső ferde nyakizmomnál a súlyzózás hatására túl kicsi lett a hely az idegeknek és ereknek. Ebből az izomból három köteg van ott, és hogy rendesen tudjon áramolni a vér, az egyiket kivették, akárcsak a legfelső bordámat. A kulcscsontom felett ma is látható a heg. Megvolt a kockázata, hogy a bal karom bizonyos tevékenységekre alkalmatlanná válik.

– Ez elég ijesztő.
– Az, de szerencsére jól sikerült a műtét, bár mindenáron el akartam kerülni, mert azt mondták, ha operálni kell, vége az úszókarrieremnek. Úgyhogy előtte minden egyéb lehetőséget kipipáltam, elmentem az ország összes specialistájához, de aztán egy pénteken nem bírtam tovább, és közöltem, hogy hétfőre írjanak be. Megismételték, hogy ezzel az úszásnak annyi, én viszont azt válaszoltam, hogy vissza fogok térni! Csakhogy utána is baromira fájt, hiába végeztem a rehabilitációt, két-három napig jól ment az edzés, aztán két napig nyalogattam a sebeimet... Nagyon sokat kellett volna behoznom, és nem voltam képes rá. Eljött 2012, és nem tudtam részt venni a válogatókon. Felfogtam, hogy nem leszek olimpiai bajnok. Akkor jött a lehetőség, hogy edzősködhetek. Negyven olimpikon között mozoghattam, úgyhogy elkezdtem kitanulni, hogyan legyek a magam edzője és ura – anélkül, hogy észrevettem volna. Dolgoztam amerikai futballistákkal, és már abból rengeteget tanultam, hogy velük egy helyiségben tartózkodtam: például Clay Matthews mellett öltöztem, aki ma a Green Bay Packers védője – ott jegelte a lábát, én meg a vállamat... Elkezdtünk beszélgetni, kérdezgettem, és a trénerek is kedvesen fogadtak. Ezzel kezdődött az egész, miközben meg kellett barátkoznom azzal, hogy milyen is Los Angeles: csak addig kellesz, amíg hasznos vagy, utána azonnal eldobnak, és neked kell kitalálnod, hogyan tovább. Én például ott voltam sérülten, egyedül abban a hatalmas városban, a szüleim hat órára San Franciscóban... – ez a tapasztalat is kellett ahhoz, hogy képes legyek elérni, amit az elmúlt hat évben sikerült.

– Amióta tavaly Magyarországról hazaköltözött Amerikába, miből élt, a korábban felhalmozott pénzdíjakból?
– Igen. Nem volt állásom, így fizetésem se, csak próbáltam kitalálni, merre induljak tovább. De már megvan az első hivatalos szponzorom, ami egyelőre nagyon furcsa. Igazából az a hely támogat, ahol elkezdtem golfozni, a McInnis Park Golf Center, ott van az egyik legjobb pálya Észak-Kaliforniában, abszolút high-tech cuccai vannak.

– Mielőtt januárban megtette a bejelentését, rég eldöntötte, hogy golfozónak áll?
– Nem, talán csak egy-két héttel korábban. Ám olyan volt, mintha felkapcsolták volna a villanyt. Nem lehet valamit félig csinálni, én is úgy voltam vele, hogy „Tudjátok, mit? Én golfozni fogok!” És bejelentettem, hogy professzionális golfozó leszek, és meg akarom nyerni a világbajnokságot. Lehet, hogy nem sikerül, de ez a célom. Azt sem garantálta senki, hogy olimpiai aranyakat nyerünk... Ráadásul voltaképpen máris profi vagyok, hiszen pénzt kapok azért, hogy golfozzak. A brandre kell gondolni: ott a nevem, a korábbi eredményeim, máris megvan a sztori. Hogy meg tudom-e csinálni, leszek-e világbajnok? A fene tudja, de ha nem, akkor is jó a sztori.

„MINDEN SZÁL ELVARRATLAN”

– Végigvette azokat, akik sportot váltottak? Talált köztük bárkit, aki sikerrel járt?
– Ott van Michael Jordan, Tim Tebow és Conor McGregor is bizonyos értelemben, sőt, ő megcsinálta többször is, hiszen ökölvívó volt, aztán harcművész, majd visszatért az ökölvíváshoz, most pedig kick-boxolni akar. Megtehetjük, hogy csak a tavalyi ökölvívó-vereségére figyelünk, de azt Floyd Mayweathertől kapta, aki talán a valaha élt legnagyobb ökölvívó, és abszurd mennyiségű pénzt keresett a meccsel, amelyet mindannyian néztük. Ennek melyik része kudarc? Jó show-t produkált, és arra tanított, hogy merjünk nagyobbat álmodni. Nekem még Jordan sem kudarc. Nyert három bajnoki gyűrűt, tudta, hogy abban a pillanatban azon a szinten képtelen folytatni, úgyhogy nekikezdett valami újnak, egy másik kihívásnak. Tiszteletet érdemel az ilyen elhivatottság – vagy őrültség, a legtöbben talán annak neveznék. Ugyanakkor vannak még példaképeim: szeretnék úgy véghez vinni mindent, ahogy LeBron James, ha olyan lenne a munkamorálom, mint Kobe Bryantnek, remélem, leszek olyan bátor, mint Jordan, és remélem, ugyanakkora marad a szám, mint McGregornak. Mindenkitől lehet tanulni, így vagy úgy mindenki példakép.

– Annak idején volt életrajza a University of Southern California honlapján, de már nem mindig elérhető, golfosoként viszont még nincs is: elveszett útközben?
– Szerintem a USC-s életrajzomat azóta nem frissítették, hogy gólya voltam, és nem hiszem, hogy John Nabernek vagy Larsen Jensennek lenne ilyen életrajza, pedig ők elég nagy nevek... A USC számon tart mint egykori diákot, ennyi.

– Vannak még ott kapcsolatai?
– Igen, de inkább a focicsapat szakvezetőségében, illetve a sportos tanszéken. Sokan távoztak már, nagy a fluktuáció, Pete Carroll is eligazolt már az NFL-be, azóta nem is érem el, apánál kell kuncsorognom, szóljon már neki, hogy vegye fel a telefont, mert ők együtt nőttek fel.

– És a Magyarországon hagyott egykori úszócsapatával tartja a kapcsolatot?
– Igen. Minden korábbi ismerősömről tudok, és az üzlet miatt szeretném is életben tartani ezeket a kapcsolatokat. Viszont már csak az amerikai telefonszámom él, habár a legtöbben úgyis a közösségi médián keresztül érnek el. Nem tűntem el, ha írnak, válaszolok.

– Hivatalosan köti bármi is Magyarországhoz?
– Mire gondol?

– Bármire, lakásra, TAJ-számra...
– Nincs rá szükségem. Valójában azt sem tudom, korábban voltak-e ilyenjeim. Az asszisztensem...

– ...ő csinál mindent?
– Csak csinált, már nem. De korábban kellett az angol-magyar nyelvi nehézségek miatt. És annyi mindennel kellett foglalkoznom...

– Maradt még elvarratlan szál?
– Miféle?

– Személyes, jogi...
– Minden szál elvarratlan... Ezt nehéz megválaszolnom. Úgy értem, minden új dolognak nyitott a vége. Amikor új projektbe kezdesz, az előzőt abbahagyod, de nem feltétlenül zárod le.

MEGBÁNÁS, TOVÁBBLÉPÉS

– Mit gondol, változott a megítélése az elmúlt másfél évben?
– Annyira arra koncentráltunk, amit csináltunk, és annyira sikeresek voltunk, hogy aki csak a sajtóban látott, talán elfelejtette, hogy én is ember vagyok. Hibázom én is...

– Megbánt dolgokat?
– Ki nem?! De nem igaz ugyanígy mindannyiunkra, hogy végül csak tovább kell lépnünk? Az egyetlen dolog, ami érdekel, hogy inspiráltam-e akár csak egyvalakit is. Ha beragadtál egy helyzetbe, találd ki magad újra! Sose félj előhúzni egy tiszta lapot! És legfőképpen: merj nagyobbat álmodni! Ahogy mi tettük 2012-ben, amikor eldöntöttük, hogy 2016-ban tarolni akarunk. Én sosem edzősködtem, ő vissza akart vonulni. Sosem nyertünk semmit. Akkor hogyan is fogunk tarolni? Ám úgy voltam vele, hogy meg akarjuk nyerni már a legelső versenyt, és bárki, aki ennek ellentmond, máris távozhat. Hogy odamenjünk, és rendben van, ha másodikok-harmadikok leszünk? Akkor inkább rögtön öngyilkos leszek! Nem, én nyerni akarok! Persze, ha végül csak másodikok-harmadikok leszünk, az benne van, és még örülni is fogunk, hiszen az első versenyen ez nagyszerű. Viszont az ember hajlamos megelégedni azzal, ami van, rövid távon gondolkodni és kicsiben. Pedig sosem lehet tudni, amíg nem próbáltad.

– Szokott azon gondolkodni, hogy mit hagyott maga után Magyarországon és az úszóvilágban?
– Az úszásban nyilvánvalóan vannak egók. Én a sportág alapjait rengettem meg. És igazam volt! Sokan ma is azt mondanák, hogy nem volt, de hány bizonyíték kellene még, hogy végre elismerjék?! Valószínűleg sosem fogják. De szerettem itt lenni és hatást gyakorolni. Értékeltem, hogy az ország életének részese lehetek, hogy hallgathatom a Himnuszt, amit jó lenne a jövőben is, akárcsak tanítani a kicsiket, akik sokat jelentenek, miként az üzeneteik is, amelyeket kaptam az elmúlt egy évben is.

– A mostani látogatásakor tapasztalt bármi változást a korábbiakhoz képest?
– Az emberek ugyanúgy felismertek, meg nem is, hiszen nem számítanak arra, hogy most itt lehetek. Például nem tudta senki, hogy jövök. Úgyhogy vicces volt, hogy sokak tekintetében azt láttam, hogy „Hm, ismerős, de vajon ki ő?” Aztán amikor posztoltam a Halászbástyáról, hirtelen beindult az egész, és másnap az étteremben már úgy fogadtak, hogy „Oh, hello, Shane!” Az menő volt.

– Akkor nem lett rosszabb a helyzet?
– Nem. Persze idővel elkophat az egész, ami rendben van, nem is bánnám.

– Kapott interjúigényléseket?
– Sokszor keresett a sajtó, ám nem foglalkoztam vele. Nyilván láttam cikkeket itt-ott, de nem is igazán volt miről beszélni.

– Ez az első interjúja, mióta tavaly elhagyta Magyarországot?
– Igen.

– Mivel vettük rá, hogy velünk beszéljen?
– Nagyon jó SMS-eket küldtek! Szeretnék pozitív hatással lenni a világra. Tudom, hogy nem vagyok egy Elon Musk, feltehetőleg nem is fogom megmenteni a földet. Viszont nem akarom, hogy ott legyen a nevem egy könyvben, és csak annyit írjanak alá, hogy „Háromszoros olimpiai bajnok edző”. Ott lenne a helyem az úszó Hírességek Csarnokában? Igen. És érdekel? Egyáltalán nem, mert semmit sem javítana az életemen, sem másén. Nem számít. Az számít, ha egy kissrác általam megtanulja, hogy próbálkozzon többet, és keresse a kihívásokat.

– 2017 decemberében Budapesten tartott egy előadást a TED konferenciáján, és többek között a következőket mondta: „Az élet a változásról szól. A szereplők jönnek-mennek. A lényeg, hogy mindig alkalmazkodj.”
– A képregényekből sokat lehet tanulni. A karakterek tényleg jönnek-mennek. Vegyük például a Walking Deadet! Néha éppen a kedvenc szereplőd hal meg... Vagy ott a Trónok harca. Abban az összes kedvenc szereplőd meghal! A dolgok változnak, neked is muszáj változnod. Nincs olyan személy, aki ne változna, romlana, javulna, emelkedne, süllyedne, kerülne vissza oda, ahonnan az egészet elkezdte. Mindig van személyiségfejlődés, és mindenki változik, átalakul. Kérdezte, hogy megbántam-e valamit is, amire most azt fogom felelni, hogy nem. Mert attól is lettem az, aki most vagyok, és nem akarok más lenni, én én szeretnék lenni. Úgyhogy teljesen mindegy, megváltoztatnék-e bármit is, a vállműtétemet, bármelyik másik nehéz időszakát az életemnek... Hatalmasat csalódtunk Londonban, hatalmas nyomás volt rajtunk Rióban, sok mindent láttam a medence partjáról... De néha ráeszmélsz, hogy „Aha, ezektől leszek az, aki.” Úgyhogy felesleges bánkódni. Hogy ettől függetlenül ugyanúgy megbánunk-e dolgokat? Persze, ilyen az élet. De nem kellene, mert ezek az események a személyiségfejlődésünk részei: például ha nekem nem kellett volna műteni a vállamat, nem nyertem volna mindenféle címeket. Mindent megkaptam, amit szerettem volna, most pedig átalakulok önmagam új változatává.