Szilágyi Liliána: Senki sem tudja, min mentem keresztül az elmúlt években – még

– Tényleg felvetődött, hogy abbahagyja az úszást?
– Bár nem vagyok az a típus, aki idő előtt felad bármit is, a nyáron úgy éreztem, elfáradtam ebben az egészben, és arra gondoltam, ha az úszásban nem tudok úgy érvényesülni, ahogyan én szeretném, akkor az élet más területén kell megpróbálnom kiteljesedni.

– De még mindig úszik, néhány hete már Shane Tusup irányítása mellett. Miért az amerikai edzőt választotta?
– A döntésem egyik oka a múltban keresendő. A 2012-es olimpián a csapat egyik legfiatalabbjaként, tizenöt évesen lehettem ott, de a verseny nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. El voltam keseredve, zokogtam egy sarokban, és senki sem jött oda hozzám – csak Shane. Ő volt az egyetlen, aki abban a helyzetben erőt öntött belém a szavaival.

– Mit mondott?
– Azt, hogy hatalmas teljesítmény, hogy tizenöt évesen indulhattam az olimpián, ne is merészeljek szomorú lenni. Ezt a néhány percet sokáig hordoztam magamban, de nem tartottuk a kapcsolatot. Persze, figyeltem a munkáját, láttam az eredményeit, a júliusi világbajnokság után pedig véletlenül akadtam rá az interneten egy beszédére. Legalább ötször meghallgattam – egyből azt éreztem, ez az, amit keresek, amit én is képviselni akarok.

– Innentől ment minden, mint a karikacsapás?
– Azt nem mondanám, hiszen a mai napig nem zökkenőmentes a felkészülésünk, ám nem miattunk. Shane mellett az első pillanattól kezdve azt érzem, hogy a helyemen vagyok.

– Kifejtené?
– Nem egy felsőbb erőnek kell behódolnom az edzéseken, nem mechanikusan, tudattalanul csinálom a feladatokat, hanem kommunikálunk. Nyitott a gondolataimra, az érzéseimre – egy sportolónak fontos, hogy visszajelzéseket adhasson az edzőjének, ahogyan az is, hogy a tréner be is fogadja őket, hiszen például ennek alapján lehet edzéstervet is írni. Korábban nem volt ilyesmiben részem, nemigen magyarázta el nekem senki, mit és miért kell csinálnom. Most igen, mi több, bele is szólhatok a közös munkába.

– Azzal azért egyetért, hogy van ennek a közös munkának veszélye is? Például az, hogy mind a ketten temperamentumosak…
– Közös a célunk, és mindketten alázatosak vagyunk, ez pedig segít.

– Sokan ellenzik, de legalábbis furcsállják a munkakapcsolatukat.
– A nagyapám, Gyarmati Dezső génjeit örököltem, úgyhogy csak csendesen mosolygok ezen – senki sem tudja, mi van bennem, milyen sportoló is vagyok, vannak napok, amikor még önmagamat is meglepem.

– Netán a nagypapájával is „megbeszélte” a döntését?
– Mindennap érzem a jelenlétét, ahogyan azt is, hogy támogatja mindazt, amit képviselek. Most sem választottam könnyű utat, de soha nem is fogok – minél nehezebb az út, annál inkább megtudjuk, kik is vagyunk valójában.

– És kicsoda Szilágyi Liliána?
– Már sokkal inkább önmagam vagyok. A kiegyensúlyozott szót használnám: már nem félek attól, hogyha valami nem sikerül, akkor az kibillent.

– A pályafutását követve viszont úgy tűnik, mintha nem lenne egyszerű eset: jó néhány edzővel dolgozott együtt, lehet, nem csak bennük volt a hiba…
– De azt senki sem tudja, min mentem keresztül az elmúlt években – még. Mert egyszer egy könyvben mindent elmesélek. Másfelől viszont ez az én életem, nem hiszem, hogy bárkinek is magyarázattal tartoznék.

– Korábban beszélt arról is, hogy bulimiával küzdött. Most hogy van?
– Ez lelki eredetű betegség, kezeljük, ebben a csapatban mindenki odafigyel a másikra. Nincs semmi olyan most az életemben, ami miatt büntetnem kellene magam.

– Belegondolt már abba, milyen lesz márciusban megjelenni a Duna Arénában az országos bajnokságon?
– Annyi mindenen mentem már keresztül, olyan sok minden elvonta a múltban a figyelmem az igazán fontos dolgokról, hogy megtanultam: ha vállalom önmagam, abból baj nem lehet. Persze, bármikor előfordulhatnak konfliktusok, ütközhetnek egymással emberek, érdekek és vélemények, de nem kell szégyenkeznem semmi miatt. Megvannak a barátaim, tudom, kikre számíthatok, kikben bízhatok, kik bíznak meg bennem, nekem ez bőven elegendő.

– Viszont elég mostoha körülmények között készülnek.
– Shane eredményei elvitathatatlanok, az enyémek is önmagukért beszélnek, nem a mi hibánk, hogy ilyen helyzetben vagyunk. De hiszek benne, hogy a bizalom és az a hit, amellyel ez a csapat dolgozik, eredményre vezet.

– Még úgy is, hogy például Egerben, ahol most befogadták önöket néhány hétre, hajnali háromkor kezdődik a szárazföldi edzés?!
– Nem mondom, hogy könnyű, ám nézzük a másik oldalát: kevés sportoló csinálná ezt így, nekünk ez hatalmas magabiztosságot ad. Kihívásként tekintek és tekintünk erre is, az embernek előnyére válik, ha képes alkalmazkodni.

– És már halljuk is, ahogyan az uszodai közeg egyöntetűen mondja: Szilágyi Liliána egyáltalán nem rugalmas.
– Mert nem ismernek. De nem baj. Megtaláltam az embereket, akik előtt megnyílhatok: nincs nagyobb ajándék, mint amikor az ember önmagát adhatja. Más pedig azt mond, amit akar.

– De mi van, ha nem sikerül kivívnia az olimpiai indulást kétszáz pillangón?
– Azt is elfogadom – tiszta lelkiismerettel, mert mindent hozzá fogok adni a felkészüléshez, amit csak tudok. Viszont hiszek benne, hogy sikerül.

– Akár úgy is, hogy más számokban is próbálkozik?
– Erre korábban is nyitott voltam, ám eddig minden edzőm azt mondta: „Lilu, te kétszáz pillangón vagy jó.” Ezért egy idő után már rutinból úsztam, és menet közben elveszítettem a motivációmat is. Most viszont megmutathatom, ki vagyok és mit is tudok.

– Kinek akar bizonyítani?
– Elsősorban magamnak. De terhet nem pakolok a vállamra, és nem mondogatom, úristen, mi lesz, ha nem sikerül. Próbálok alázatos lenni – a múltban ez hiányzott, leginkább azért, mert túlságosan könnyen jöttek az eredmények. Most minden más: hiszünk egymásban, és hiszem, hogy sikerül áttörnünk a falat, megmutathatjuk, mire vagyunk képesek.