Tíz évig Ausztráliában volt edző, 39 évesen még Óceánia-bajnoki címet ünnepelt Szabó Miklós, majd 2003-ban gondolt egyet és hazaköltözött Magyarországra. Egészen pontosan szülővárosától, Szegedtől nem messze, a közel ötezres lélekszámú Domaszékre, ahol megalakította a helyi cselgáncsszakosztályt. Tanítványai tizenhét év alatt hatvannégy országos bajnoki aranyérmet szereztek, a tavalyi évadban pedig két ezüst- és hat bronzérmet ünnepelhetett a kis klub az utánpótlás-korosztályok legnagyobb hazai erőpróbáján.Tíz évig Ausztráliában volt edző, 39 évesen még Óceánia-bajnoki címet ünnepelt Szabó Miklós, majd 2003-ban gondolt egyet és hazaköltözött Magyarországra. Egészen pontosan szülővárosától, Szegedtől nem messze, a közel ötezres lélekszámú Domaszékre, ahol megalakította a helyi cselgáncsszakosztályt. Tanítványai tizenhét év alatt hatvannégy országos bajnoki aranyérmet szereztek, a tavalyi évadban pedig két ezüst- és hat bronzérmet ünnepelhetett a kis klub az utánpótlás-korosztályok legnagyobb hazai erőpróbáján.
„Kilencéves koromban kezdtem dzsúdózni, ez az életem. Ausztráliában és Szegeden is volt ingatlanom, ezeket eladtam. Úgy gondoltam, jó helyem lesz Domaszéken, ott telepedtem le. Nagy lehetőséget láttam a községben, nem volt sok kérdés afelől, hogy létrehozom az egyesületet. A helyi önkormányzat is támogatott, azóta is heti háromszori, kétórás edzéslehetőséget biztosít” – így a mester.
Szabó tíz évig nevelte a 2013-ban ifjúsági világbajnokságon ezüstérmes Mihalovits Kincsőt, és tanítványa volt a 2012-es, montenegrói ifi Eb-n harmadik Balázs Nikoletta is.
„Naiv voltam az elején, mert azt hittem, komoly, stabil bázist lehet itt kialakítani. A forgatókönyv mindig ugyanaz: kinevelek olyan fiatalokat, akik ütőképesek lehetnek a hazai, akár a nemzetközi porondon, ám ők idővel úgy gondolják, hogy nagyobb együttesbe, a fővárosba vagy Szegedre kell költözniük a sikeresség fenntartásának érdekében. Volt olyan év, amikor nyolc magyar bajnokom volt, de a szülők mindig úgy gondolták, kicsi a szakosztály és kevés az edzéslehetőség. Az emiatt meghozott döntések mindezidáig rossznak bizonyultak.”
A fent említett nevek után sejthető, hogy volt idő, amikor rengeteg lány cselgáncsozott Domaszéken, ez azonban megváltozott:
„Mazsorettszakosztály jött létre, amely gyakorlatilag az összes kislányt »elszívta«előlünk. Persze az is problémát jelent, hogy gyakran edzünk egy időben velük, ilyenkor folyamatosan mellettünk megy hangosan a zene… Jelenleg negyven igazolt sportolónk van. Nagy energiát fordítottam a gyerekek toborzásába, volt idő, amikor emiatt sokkal többen is lettünk. Erre megalakult a helyi fociklub, amelybe rögvest átment tíz gyerek. A helyzetünk tehát gyakran nehéz.”
A helyiek büszkék a dzsúdóegyüttesre, amely minden évben megrendezi a Tökmag-kupát – az április 4-ére tervezett verseny viszont idén elmarad a koronavírus-járvány miatt. A gyerekversenyt tizennegyedik alkalommal bonyolították volna le, presztízsét bizonyítja, hogy hat ország huszonöt csapatából vártak négyszáz dzsudokát.
A tréner a mai fiatalokkal kapcsolatban kritikát fogalmazott meg:
„Egyre rosszabb az állomány, már ott tartunk, hogy kötélre sem tudnak mászni ötödik osztályos korukban. A számítógép, a virtuális világ nagyon rossz hatással van rájuk. Elkényelmesedtek, ellustultak. Ez ellen sajnos nem sokat lehet tenni, a szülők is babusgatják őket. Volt már arra példa, hogy jött egy jó testalkatú srác, elkezdtünk melegíteni, ő is beállt. Futottak körbe a sportolók, erre az anyukája odakiabált neki: »Ne fuss olyan gyorsan, mert elfáradsz!« Ezek olyan jelenetek, amiket már én sem tudok kommentálni. Mint ahogyan azt sem, hogy az apuka elhozta a srácát edzeni, majd a végén közölte velem: »Ez elég lapos volt.« A következő tréningen direkt nagy iramot parancsoltam – persze az ő gyereke volt az, aki először rosszul lett…”
Szabó a problémák ellenére hisz abban, hogy a kis klub egyszer még sikeresebbé válhat:
„Nem tartom magam keménykezű edzőnek, mindig arra törekszem, hogy a gyerekek megszeressék a cselgáncsot. Amondó vagyok, hogy játékos feladatokkal kell megtanítani a dzsúdó alapjait. A szövetség négy évvel ezelőtt megígérte, hogy kapunk saját termet, elméletileg már a tőke is megvan hozzá. A helyzet sajnos nem ennyire egyszerű, folyamatosan újabb problémákba ütközik az ügy. Ha decemberig nem sikerül megoldást találni, akkor úgy fest, minden marad a régiben. Márpedig a srácoknak edzés előtt és után egyaránt pakolniuk kell a tatamit – ez nem nevezhető ideális körülménynek. Ha lenne állandó otthonunk, akkor több dzsudokával dolgozhatnánk, és még szebb eredményeket érhetnénk el.”
További korosztályos hírekCSELGÁNCSBANa sportági aloldalunkon.