Az úgynevezett kis sportágakban soha nem egyszerű megfelelő tömegbázist építeni, hiszen azok kevésbé ismertek, az eseményeiket nem közvetíti hétről hétre a televízió, ezért már a toborzásra is nagy hangsúlyt kell fektetni. Sokan a „hagyományos” utat választják, azaz bemennek az iskolákba, bemutatják az adott játékot, és megpróbálnak minél több ügyes gyereket meggyőzni arról, hogy látogassanak el hozzájuk edzésre. Bár ez gyakran működőképes módszer, a mi sportágunkban, a frizbiben azonban más vált be:
nem egyből a gyerekekhez megyünk, hanem a testnevelőknek tartunk továbbképzéseket, és ők lesznek azok, akik megmutatják a játékot az óráikon.
Persze eleinte ez nagy áldozattal jár a részünkről, mivel sok időt és energiát kell szánni a tanárok oktatására, ám jóval több a pozitív hozadéka van. Egyrészt nem negyvenöt perc alatt kell meggyőznünk a gyerekeket egy-egy bemutató alkalmával arról, hogy a mi sportágunkat válassza, hanem a testnevelésórákon ismerkedhet meg a sportággal. Idővel egyre ügyesebb lesz benne, és jó esetben megjön a kedve ahhoz, hogy komolyabban foglalkozzon vele. Másrészt nincs rákényszerítve a diák arra, hogy elköteleződjön, beiratkozzon egy klubba, és edzésre járjon, majd versenyezzen. Egyszerűen csak játszik az osztálytársaival, és jól érzi magát.
Mindennek az az alapja, hogy ne erőltessünk semmit a gyerekekre
– talán ez a legvonzóbb a frizbihez hasonló sportágakban. Problémásnak tartom azt, hogy a látványsportágakban a rendszer rákényszeríti a fiatalokat az élsportra, miközben nem mindenki szeretne versenyszerűen futballozni vagy kézilabdázni, de utánpótláskorban erre nincs lehetősége. Sokan éppen azért morzsolódnak le tizenhárom-tizennégy évesen a népszerű labdajátékokban, mert csak játszani szeretnének, versenyezni nem.
Nemrégiben megjelent egy tanulmány arról, hogy az alfageneráció tagjai között már jóval kevesebben vannak azok, akik szeretik a versengést. Vagyis kevésbé kompetitívek, ami szerintem nagyon lényeges szempont, és a sporttal foglalkozó szakembereknek érdemes figyelembe venniük.
Nagyon nagy hiba ugyanis „elüldözni” a gyerekeket, hiszen előfordulhat, hogy soha többé nem lesz kedvük visszatérni a mindennapos mozgáshoz.
Azt gondolom, hogy nálunk éppen azért minimális a lemorzsolódás, mert mindenki megtalálja a számítását. Aki versenyezni szeretne – ők jellemzően azok, akiknek a frizbi az első sportáguk és nyolc-tíz éves koruk óta űzik –, annak van rá lehetősége, hiszen mind utánpótlás-korosztályoknak, mind felnőtteknek rendezünk bajnokságokat rendezünk, viszont azokat sem küldjük el, akik csak a játék öröméért jönnek hozzánk.
Természetesen azzal is tisztában vagyok: sok gyereket azzal csábítanak a sikersportágakhoz, hogy olimpiai bajnok lehet belőlük, ám ennek az esélye – lássuk be – minimális. A kis sportágakban az ötkarikás remények nem léteznek, de szerintem nem is azok a legfontosabbak. Hanem az, hogy
a fiatalok megszeressék a mozgást, váljon az életük részévé, tulajdonképpen mindegy, melyik sporton keresztül.
Azt gondolom, igenis lehet motiválni a mai gyerekeket azzal, hogy jó közösségbe járnak, rengeteget mozognak és persze – ha az akaratuk meg a tehetségük is megvan – akár sokra is vihetik az adott sportágban.
Erdősi Zoltán,
ultimate frizbiedző, a Magyar Repülő Korong Szövetség elnöke